DreadOut Remastered Collection - Switchen is visszatérünk az origóhozTeszt

A sorozat védjegyévé vált, hogy a Fatal Frame klasszikust igyekszik idézni, de úgy, hogy közben annyira "rossz", hogy már szinte jó. A gyenge színészi játék, a túlzó rendezés, és a csiszolatlan játékmenet közben egy olyan sötét, megmagyarázhatatlan vonzerő húz minket, amit nem tudunk figyelmen kívül hagyni, és kíváncsian várjuk, mi sül ki ebből a zavarból.

A DreadOut története Linda Meilinda kalandjait követi, akit a második részből már ismerhetünk. Egy osztálykiránduláson tanárával és pár osztálytársával eltévednek, és hamarosan rájönnek, hogy a környéket kísértetek uralják. Csapdába esnek az ottani iskolában, és a csapat szétszóródik. Linda célja, hogy megtalálja a többieket, miközben egy egyre sötétebb, természetfeletti rejtélyre botlik. A játék során számos, indonéz néphitre épülő háttér történetet és szellemet ismerhetünk meg, miközben egy sor olyan őrült jelenettel, és váratlan végkifejlettel találkozunk, amiktől a hideg futkos a hátunkon.

Ha játszottál már a Fatal Frame sorozattal, akkor ismerős lesz számos elem. Romos környezetek várnak, amelyeket felfedezve kulcsfontosságú tárgyakat kell gyűjtenünk, hogy tovább haladhassunk. A harci eszközünk egy okostelefon, melynek kameráját használva űzhetjük el a szellemeket. Ha azok látóterünkbe kerülnek, a képernyő zavarossá válik, és nekünk gyorsan le kell fényképezni őket. Minden egyes szellem különböző taktikát igényel, és van, akit nem is győzhetünk le – csupán lassítani tudjuk, miközben egyre inkább úgy érezzük, hogy nem vagyunk biztonságban. Ezek a harcok a játék legfeszültebb, legfélelmetesebb pillanatai, és valahogy érezzük, hogy minden egyes összecsapás egy lépéssel közelebb visz a túléléshez… vagy a végzethez.

A DreadOut egyik legnagyobb problémája a pályatervezése. Az iskolai részek elején egyhangú, repetitív folyosókon kell vándorolnunk, ahol minden ugyanúgy néz ki. Ennek következményeként rengetegszer eltévedtem, és céltalanul jártam körbe ugyanazokon a helyszíneken, miközben folyamatosan nyitottam ajtókat és próbálkoztam különböző megoldásokkal, hátha véletlenül sikerül továbbjutnom. Bár van minimális súgó a menüben, az nem igazán segít előrejutni, így a megoldások gyakran elég homályosak. A játék második szekvenciája már izgalmasabb és változatosabb, de még ott is előfordulnak logikátlan feladatmegoldások. A játék irányítása is a gyengébb aspektusai közé tartozik. A boss harcok különösen nehezek, mivel Linda nagyon lassan mozog, és a kamera irányítása is nehézkes. Ha egy szellem nekünk megy, karakterünk hosszú időn keresztül nem képes felkelni, miközben az ellenfél újra támad. Ezt folytatva folyamatosan bukdácsolunk, és könnyen meghalunk. A játékban végtelen életünk van, de a halál után mindig egy fényhez kell visszatérnünk, ami hosszú időbe telik, így a sok halál után rendkívül idegesítővé válhat. Egy-egy boss harcnál én például akár 2 percet is gyalogoltam a fényhez, ami tovább tetézte a frusztrációmat.

A grafika a PS2-es korszakot idézi. Az eredeti kiadáshoz képest nem lett szebb, a karakterek alacsony poligonszámmal rendelkeznek, és a textúrák is sokszor lassan töltenek be szinte az orrunk előtt. Bármilyen platformon játszol, ugyanazt kapod, tehát a Switch sem izzad vele. Személy szerint nekem nem volt zavaró, sőt, tetszett a retró feeling, amit egyfajta nosztalgikus érzés keltett. A hanghatások és a zene viszont kiemelkedők, remek atmoszférát adnak a játékhoz, de a szinkronhangok rémesek, sajnos igencsak amatőrök, és sokszor fájdalmasak a fülnek. Mindezek ellenére valahogy mégis élveztem a játékot. Az atmoszféra igazán félelmetes, a folyamatos feszültség és a meglepő jelenetek mind azt eredményezik, hogy a játék sokkal szórakoztatóbb, mint amilyennek elsőre tűnik. Emellett a szellemek és lények tényleg különlegesek. Érdekes meglepetés, hogy a játék magyar nyelven is elérhető, így a menü, feliratok és leírások is teljesen le lettek fordítva, ami szép gesztus egy alacsony költségvetésű játéktól.