Captain America: Super SoldierTeszt

A SEGA legutóbbi "szuperhősös mozifilmből játékot" próbálkozásai olyan szinten rosszul sültek el, hogy komoly félelmeim voltak az Amerika Kapitány játékváltozatának első elindításakor. A Marvel egyik legidősebb ikonikus szuperhőse, a Második Világháborúban gyakorlatilag propaganda-eszköznek létrehozott Amerika Kapitány ugyanis azon kevés hősök közé tartozik, amelyekkel ténylegesen lehetne tartalmas, részletes, érdekes, jól megkomponált videójátékot létrehozni. Igen ám, de ehhez több fontos elemet is jól el kell készíteni a fejlesztőknek - erre pedig utóljára csak a Rocksteady Studios csapata volt képes a Batmannel, akiket nem kötött egyetlen mozifilm megjelenési dátuma sem. Szerencsére a legnagyobb félelmek nem igazolódtak be, a Captain America: Super Soldier ugyanis nem csatlakozik a förtelmesen gyenge adaptációk táborába - de ahhoz, hogy a legjobbak közé tartozzon, még azért egy, vagy több nekifutásra szükség lesz ezzel a recepttel.

A Captain America: Super Soldier lazán a film történetére épül, így a Második Világháborúban vehetjük át az első szuperkatona irányítását, aki gyakorlatilag a német hadsereget túlságosan is erős, fejlett fegyverekkel ellátó Hydra bázis szívébe hatol be, hogy ott aztán kellemetlen meglepetésekkel és ikonikus ellenfelekkel találkozzon. A játék során gyakorlatilag a mászkálás, nagyon primitív időhúzó elemek ismétlődése és jól kialakított akrobatikus platformer részek töltik ki a játékidőnk 20 százalékát, míg a maradékban bunyózni fogunk egy egyre jobban felszerelt, egyre veszélyesebb haderő ellen.

A bevezetőben említettem, hogy lehet jó Amerika Kapitányos játékot készíteni, ehhez pedig szerintem gameplay frontján két fontos dolgot kell elkészíteni: az egyik a vibraniumból készült Pajzs tökéletes megvalósítása mind offenzív, mind defenzív szempontból, a másik pedig az egyensúly eltalálása a közelharcban: Cap ugyanis nem mutáns vagy valami természetfeletti lény, de reflexek, sebesség szempontjából az "emberi teljesítőképesség határán" ingadozik: teleportálni nem tudunk tehát, de mindenképpen legalább olyan dinamikus mozdulatokat kell adni neki, mint amikre a legnagyobb harcművészek , a legjobb harcosok képesek voltak. A fejlesztők a játék harcrendszerének megalkotásakor a Batman: Arkham Asylumig néztek el, majd ott meg is ragadtak, aztán úgy döntöttek, hogy ami jól működik, azt úgy nagy általánosságban akár kölcsön is lehetne venni, nem? A játékban tehát közepesen magas számú ellenfél ellen fogunk megkűzdeni újra és újra, a közelharcban pedig a szokásos ütlegelés pontosan úgy zajlik, mint a Batmanben: lomhán kezdünk, aztán szép lassan felpörgünk - kivéve, ha közben eltalálnak -, és ugyanúgy kritikus fontosságú az, hogy a bejövő támadásokat akár a pajzsunkkal, akár a megtanulható fogással kivédjük, így megőrizhetjük életerőnket, és a speciálisabb támadásokat is gyakrabban használhatjuk majd. A harcrendszer, jelentem: működik, csak éppen hiányzik belőle az az egyediség, ami meghatározóvá tenné a játékot.

A harcrendszer nem olyan feszes, mint amilyen lehetne, a kombókat vizuálisan csak a Kapitány sebessége jelzi, a játék nem büntet annyira, és nem is motivál minket a jobb teljesítményre szinte semmivel, még nehezebb fokozatokon sem - lehetett volna ez egy picivel jobb is. Szerencsére a pajzs megvalósítása jól sült el: nem csak kapcsolók aktiválására jó, hanem a lövedékeket is felfoghatjuk vele, na meg az ütéseket. A lövedékek esetében jól időzíve még magát a snipert is kiüthetjük a visszapattanó golyóval - és itt azért már picit át is estek a fejlesztők a ló túlsó oldalára, mert néha olyan szögből érő támadásokat is vissza tudunk így fordítani, ami tényleg több, mint emberfeletti - egy minimális gyengeséget igazán meghagyhattak volna a Kapitánynak (...bezzeg a Wii verzióban! De arról még beszélünk.)

Nem sokat segít a játéknak, hogy maga az engine nagyon sokat köhög a játék során. Néha sikerül feltornásznia magát úgy 30 fps környékére, amikor már kifejezetten folyamatos, de mire megszoknánk, már jön a következő, a korábbinál csak egy picivel nyitottabb, nagyobb tér, és ismét visszaesünk a 20-22 fps világába - komolyan mondom, hogy ez az ingadozás nagyon el tudja rontani a játékélményt, főleg az időzítésre építő lövedékvisszaverések esetében. Sajnos az átvezető animációkban sem sokkal jobb az élmény, itt talán Madame Hydra dögös külalakja tud csak az egyetlen pozitívum lenni, mert a többiek nagyon nyersek, mintha ténylegesen valami kőtömbből faragták volna ki őket egy rosszul szuperáló véső segítségével - és a belassulások még itt is előbukkannak néha.

Haladjunk is tovább a negatívumok mentén: a játék legnagyobb problémája az, hogy tartalmilag egyáltalán nem felel meg a zsáner elvárásainak. Gyakorlatilag néhány óra alatt végig lehet vinni, amin csak kicsit javíthat a legmagasabb nehézség, a gyűjthető extrák és az időhúzó kapcsoló-aktiváló minijátékok pedig inkább csak elfedni próbálják ezt, mintsem megoldani a problémát - a nap végén tehát egy rövid kampány és egy opcionális, de nem túl élvezetes Challenge mód marad csak, mint szórakozási lehetőség. Ez pedig jelenleg kevés.

*

A Captain America: Super Soldier jó irány a SEGA számára a rövidségtől és a néhol tényleg szembetűnő jellegtelenségtől függetlenül is.Ahogy az Arkham esetében, úgy itt is igaz azonban az, hogy egy igazán jó szuperhősös játék megalkotásához időre van szükség: a fenti formulához a modern Amerika Kapitányt, a modern ellenségeket, egy sokkal változatosabb környezetet, legalább fél év plusz csiszolást és legalább háromszor ennyi tartalmat hozzáadva igazi klasszikus is születhetett volna. Ez azonban nem az a játék - ez egy mozifilmhez tartozó kötelező adaptáció, amit meglepően jól összerakott,élvezhető formában sikerült tálalni. Ne lepődjünk meg, ha még élvezni is fogjuk. *

Még nem végeztünk: a második oldalon szemügyre vesszük a játékból készült Wii és DS verziókat is!

Captain America: Super Soldier - a Wii verzió

A SEGA nem szórakozott, amikor a Conduit szériával már egészen ismertté ( ha nem is feltétlenül elismertté) váló High Voltage csapatát bízta meg a játékadaptáció Nintendo Wii-s változatának elkészítésével. Félve helyeztük be ezt a verziót a Wii-be, a rémálom ugyanis az lett volna, ha a nagykonzolos változat Wii-re butítva jelent volna meg: ennél nagyobbat azonban nem is tévedhettünk. A Captain America: Super Soldier Wii-s változata teljesen más, mint a nagykonzolos tesó, itt ugyanis sokkal rajzfilmesebbre, sokkal pörgősebbre, és sokkal játékosabbra vették a figurát, ami nagyon jót tett az alapanyagnak. A színvilág itt már jobban emlékeztet a Cap képregényes öltözetére és környezetére, és bár a harcrendszer alapja itt is olyan, mint a többi verzióban, mégis sikerült egy picit jobban, élvezetesebben elkészíteni azt, köszönhető mindez a stabilabb framerate-nek és a stilizált, eltúlzott támadási animációknak. A harcrendszerben ezúttal nincs automata lövedékvisszaverés, hanem ötletes módon a pajzs felemelése után mi irányíthatjuk a kurzort a Wiimote-al, és a pályán a megfelelő helyre csapódnak be a lövedékek: ez nem csak hogy aktívabb is, de kivételesen még egy plusz adag kihívást is csempészett a játékba, mivel így a hátunk mögül érkező lövedékeket esélyünk sincs kivédeni.

Maga a játék szintén a film cselekményeit követi, de mind a filmnél, mind a PS3/360 verzióknál rajzfilmesebb módon: sokkal aktívabb, pörgősebb a játékmenet, és sokkal színesebb az egész - ütögetjük a dobozokat, hullanak a különböző jutalmak, csillagok, hp, bónuszpont -, és ezáltal a fiatalabb rajongók is elszórakozhatnak a játékkal. Sajnos még itt is van hely a fejlődésre, hiszen a hosszal és a nehézséggel nem voltunk megelégedve - grafikai szempontból pedig a stílusos színválasztás ellenére is sikerült alúlmúlni az előző generáció szintjét, ami azért nem egy pozitív dolog. Ha rajongója vagy Amerika Kapitánynak, és van Wii konzolod is, akkor érdemes megfontolni, hogy inkább ezt a verziót vásárold meg. A nagykonzolos testvérének szinesebb, valamivel stílusosabb, de cserébe egyszerűbb, könnyedebb alternatívája lett a Captain America: Super Soldier.

Értékelés: 6/10

(oldern)

Captain America: Super Soldier - a DS verzió (Mackó)

A SEGA jó szokásához híven mindenféle platformra megjelentette az aktuális szuperhős-átiratát, így DS-en sem maradunk Amerika Kapitány nélkül. Hogy ez mennyire rontja, avagy javítja a DS-re kijött játékok átlagszínvonalát az hamarosan kiderül. Elöljáróban maradjunk annyiban, hogy a mérleg nyelve ezúttal egyik irányba sem billen ki túlságosan.

A Captain America: Super Soldier DS ugyanis egy jó kis közepes platformerjáték, amely nem óhajt túl nagy babérokra törni, de szégyenteljes próbálkozásnak is botorság volna nevezni. Ugyanis a harc és a platform-elemek keveréke alapvetően szórakoztató formában bukkan fel a programban. Az ugrabugra szakaszokat és a hozzájuk tartozó háttereket egészen változatosan variálják a készítők, a pályák pedig kihasználják mind a horizontális és vertikális teret. Kapitányunk meglehetősen agilis, a falakon való pattogás pedig kifejezetten gördülékenyen épül be az alap repertoárba. A harccal kevésbé lehetünk elégedettek, a játék repetitív mivolta leginkább ezen elemek ismételgetése során jön elő. A közelharc mellett a legendás vibrániumból készült pajzsunkat is tudjuk hajigálni, valamint kellő boostolás után a teljes képernyőt is leradírozhatjuk a csillagos védőfelszerelésünkkel.

Néhány esetben lopakodós részek is tarkítják a kampányt, ahol kamerák és ellenfelek látótere elől kell rejtve maradnunk. Máshol a készítők a kultikus Robot Unicorn Attack mechanikáját dobják be néhány menekülős részhez. Kár, hogy a kombókra felfűzött pontok szinte csak dísznek vannak ezeknél a szekvenciáknál.

A játék látvány, prezentáció (és felépítés) tekintetében gyakran emlékeztet a jó öreg PS1 korszakra. Így az atmoszféra leginkább nosztalgikus pillanatokat szavatol, mintsem újdonságokkal telezsúfolt játékélményt, vagy korszerű és látványos akciózást. De tegyük szívünkre a kezünket: ma egy mozifilm-átirattól (pláne egy alkonyához érkezett kézikonzolon) már senki nem várja el ezeket.

Értékelés: 5/10

(mcmacko)