Assassin's Creed: UnityTeszt

Hát nem mondom, nem kis teher lehetett a vállán azon csapatoknak, akiknek a következő generációba kellett kísérni az Assassin's Creed sorozatot. Egyrészről azért macerás a váltás, mert a széria már az előző generációt is sok tekintetben a végletekig pörgette, újszerű megoldásaival pedig vastagon a jövőbe tudott mutatni. Másrészről meg az évről-évre megcsapolt hordóból már kezdett unalmassá válni a nedű, a játékosok pedig minden apró újításnak képesek voltak úgy örülni, mintha csodát tettek volna a fejlesztők.

Az Assassin's Creed: Unity fogaskerekeit teljesen az újgenerációs vasak hajtóműveihez igazították, a tartalom viszont a korábbi művekben lefektetett okosságokon alapul. A história jelenlegi állomása a forradalmi hangulatban zúgolódó Párizs, a sztori pedig tovább szövögeti az Assassin rend és a Templomosok örök harcának meséjét.

Játékmenetét tekintve az új epizód szinte mit sem változott az elődökhöz képest. Szabad bejárású világban törtetünk egy hihetetlenül agilis figurával, aki képes a PoP sorozat hercegeit megszégyenítő módon ugrabugrálni póznáról kiszögellésre, egyik tetőről a másikra. A környezeti akadályok leküzdését általában kincskereső portyák, valamint tömegkaszabolásba torkolló, időzítésen alapuló harcok szabdalják - közben pedig az adott korszak jellemző mozzanatai elevenednek meg szemünk előtt. Intrika, természetfeletti mozgatórugók, múltba röpítő (félig-meddig tudományosnak tetszelgő) technológiák és sok-sok más egyéb elem képezi az AC esszenciát, mely általánosan befogadható, izgalmas és korszerű elegy a popkultúra fogyasztói számára. Mindezen építőelemek felett egy remekül irányítható karakter áll, a mélyépítészeti alapokat pedig a bitang mód kidolgozott helyszínek szolgáltatják.

A sorozat talán azért volt képes hét korábbi epizódon keresztül fenntartani az érdeklődést, mert a központi elemek összhatása a mai napig megnyerő, a gyakori ismétlődés ellenére is. Az alapok mit sem változtak az Unity esetében sem - ezen érdemes hamar túltenni magunkat - viszont néhány dolog azért átalakult a legutóbbi kalózos kaland óta.

Sokunk számára furcsa lehet, a sorozat ívének szempontjából viszont nem elhanyagolható: a Unity visszatért a nagyvárosba. A kor Párizsa igazi piszkos drágakő. Utcáin együtt elevenedik meg az emberi kreativitás és tudás ereje a gyönyörű építészetnek köszönhetően, valamint itt hánykolódik az ugyancsak emberi mivoltunkból fakadó mocsok. Ez az ellentmondásosság valami hihetetlen alaphangulatot ad a játéknak, és talán ez az oka, hogy a programmal eltöltött első 2-3 óra során csak keresgéljük az állunkat a padlón. A nextgen motor élettel tölti meg a méretarányosan és nagy odafigyeléssel megalkotott főváros emlékezetes helyszíneit, az atmoszférát pedig karddal lehet hasítani, annyira sűrű és intenzív, ami körülölel bennünket. Az Ubi nyilván jól döntött a helyszínnel, hiszen (a stúdió származását tekintve) többé-kevésbé hazai pályán játszanak. A történelmi utalások, a sok-sok adatbázis bejegyzés és az utolsó gipszstukkóig kidolgozott épületek közelítik a videojátékok környezetére vonatkoztatott "tökéletesség" fogalmát.

Az újítások között több apró finomhangolást is találhatunk. Arno nevű hősünk folyamatosabban és nagyobb eleganciával navigál a városban, amely ezúttal több épületbelsőt is megnyit, hogy a haladás még áramvonalasabb, a környezet pedig még színesebb lehessen. Egyes épületeket tényleg a pincétől a padlásig bejárhatunk, Párizs mérete pedig négyzetkilométerben mérhető. A sztori küldetések során részünk lesz lopakodásban, nyomozásban, gondosan megtervezhető (és bónusz objektívákkal színesedő) orgyilkos merényletekben - de kismillió egyéb szórakoztató lehetőség is el van szórva az utcákon. A tömeg éli forradalmi hévvel átitatott mindennapjait (néhol segíthetjük is az utca emberét), Párizs legmagasabb pontjait megmászni és „beszinkronizálni” pedig hét korábbi AC epizód után is olyan mámorító élmény, amelyre más játékban kevés példát találni.

A mellékküldetések és egyéb tennivalók áttekintése már önmagában letaglózza az embert. Nem is emlékszünk rá, hogy mikor láttunk utoljára ennyi gyűjtögetnivalót és bónusz tartalmat egy videojátékban, a Unity azonban röhögve zúdítja ránk ezt. A klubok és a saját bázisunk (Café Theatre) felújítási lehetőségeket, tréninget, saját küldetéseket, valamint biztos bevételi forrást jelentenek. A város pedig párizsi sztorikkal, kooperatív küldetésekkel és Nostradamus enigmákkal bombáz minket sarokról-sarokra. Ez utóbbi különösen minőségi tartalomnak tekinthető, mivel a fejtörők megfejtéséhez ténylegesen utána kell járni a helyi történelemnek, építészeti csodáknak, művészeti alkotásoknak; az ember még akkor is tanulhat valamit Nostradamus elrejtett ikonjainak keresése közben, ha az internetről szedi össze a megoldásokhoz vezető segítséget.

És hogy mire jó ez a sok lehetőség? Fejlődésre és fejlesztésre. Arno tápolhatja a különböző képességeit, pénz segítségével pedig az övtől a csuklyáig mindenféle finomsággal öltöztethetjük a karakterünket. A hacukák nem csak esztétikai, hanem tényleges játékformáló elemek: Arno erejének, képességeinek turbózásában ugyanis ezek az upgradek is beszámítanak.

Érdekes egyébként, hogy bár az apró feladatok, bónusz küldetések és a kampány főbb missziói epizód szinten nagyon szórakoztatóak és érdekesek, a magasabb rétegekben értelmezett dramaturgia annyira mégsem taglózza le az embert. A mindent körülölelő atmoszféra sokszor győzedelmeskedik a forgatókönyv felett, amely gyenge karaktereket, kiszámítható eseményeket és a sorozat szempontjából „semmi különös” címkével ellátott információkat tesz hozzá az Assassin's Creed mondakörhöz. A jelenkori részek elnagyoltan, minimális formában jelennek meg és tökéletesen semmitmondóak, ezt azonban megpróbálták feloldani egy kis rajongói kényeztetéssel. Arno az Abstergo rendszer anomáliáinak köszönhetően Párizs különböző korszakait is megjárja (gondoljunk csak a nagy hájppal bemutatott Eiffel-mászásra), a virtuális Helixbe pedig visszatérhetünk, hogy ugrabugrálós minijáték formájában adatpontokat gyűjtsünk az Abstergo szervereiről.

A játék megjelenése után dugig voltak a fórumok az új epizód technológiai trehányságaitól, a premier után egy héttel pedig azért picit már jobb a helyzet. A csodaszép látképeket és szájtátós bevilágítás effektusokat generáló motornak néha kevés még a nextgen vas is. A tesztelt PS4-es verzió két peccs után is hajlamos lassulgatni (értsd alulról szagolni a 30 FPS-t), valamint alapjaiban elmondható a játékról, hogy TV beállítástól függetlenül is nagy késleletetési időkkel bír. Személyes tapasztalatként azt mondhatom, hogy a lassulásokhoz az agy egy idő után képes azért hozzászokni - pláne, ha közepes erősségű pécén is játszogatott már az ember-, az AC játékok jellegéből fakadóan (amelyek általában nem kérnek tizedmásodperces reakciókat az akciók során) pedig e problémák felett idővel szemet lehet hunyni.

Viszont még így is akadnak olyan szembetűnő durvaságok, amelyeket illett volna sorjátlanítani, ha már úgyis az áramvonalasságra törekednek a fejlesztők. Arno egy intenzív üldözés közepette a sűrű környezetben bizony képes egy székre, zsalugáterre úgy kikapaszkodni, hogy értékes másodperceket vesztünk, míg továbbtereljük őt a helyes úton. A második patch után égbekiáltó bugokkal már alig lehetett találkozni, de az animációs fázisok így is képesek voltak begabalyodni, a harc során produkált interakciós furcsaságok és egyéb nyitott világokra jellemző bogárkák felkutatásáért sem kellett expedíciókat indítani.

A sokféle tartalom is visszaüthet, hiszen egy idő után már amolyan túljátszottság érzést zuhant rá az emberre. Nem győzzük szelektálni a térképen a kismillió biszbaszt, felbosszantjuk magunkat a mesterséges időhúzó elemeken (pl. tolvajkulcs-szintünkhöz igazított ládikók), és elveszünk a háromféle fizetőeszköz, a társapplikáció, Uplay és egyéb szolgáltatások tengerében. Sokan úgy vagyunk vele, hogy csak játszani szeretnénk, a Unity viszont görcsösen próbál minden fronton bedobni valami trendi apróságot, mintha csak valami bizarr megfelelési kényszer vezérelte volna a játék tervezőit.

Mivel egy hétéves sorozatnál nem mehetünk el a tradíciók és a múlt teljesítménye mellett, ezért lesz furcsa, hogy amíg az egyik oldalon a Unity túlbonyolítja saját magát, addig a központi elemekből sok mindent visszavittek, gyakran egészen az alapokig. Nincsenek igazán tágasra vett természeti helyszínek, járművek, lovas nagyjelenetek, vagy hajós küldetések. Hiányzik a város után üde szippantásként átélt vidéki terepek bejárása. És nagyon fájó, hogy a Desmond szál lezárása után két évvel még mindig csak balfaszkodnak a jelenkori történetszál kidolgozásával. Persze tudjuk, sok olyan elem maradt a tervezőasztalon, amivel a jövő évi epizód számára is hagynak muníciót. Azonban tényleg érdemes lesz az Ubinak kezdeni valamit koncepciós szinten a sorozattal, mert lassan a legrégebbi, hű rajongók számára is kezd kilógni a lóláb.

Az idei AC játék kihagyta az egyébként közkedvelt versengős multiplayer lehetőségeket a játékból, a kompetitív vadászósdit teljes mértékben a kooperatív küldetésekkel igyekszik kiváltani. A koop rövid próbája során úgy tűnt, a formula érdekes bír lenni, azonban a hálózat instabilitásának köszönhetően (valószínűleg az én szélessávú netemmel volt a probléma) a Nesh kollégával tervezett társas kalandozásunk meghiúsult. (Hamarosan külön írással jelentkezünk, amelyben a koop részleteit fogjuk kicsit bővebben boncolgatni.)

*Az Ubisoft furcsa játékot űz. Felépített egy kolosszust, amely évről-évre csak dagad, nő, terebélyesedik, az árnyéka viszont már saját magára is visszavetül. A megalomán tartalmi vonatkozások és a csodálatosan kialakított világ a program fejlesztésének menedzselése szempontjából óriási teljesítményként könyvelhető el, viszont valahol megint elcsúszott valami, mert a polírozott, kiegyensúlyozott végeredményhez a négy esztendő fejlesztési idő sem volt elegendő.

Ha feltesszük magunknak a kérdést, hogy érdemes-e az új Assassin's Creed epizóddal játszanunk, akkor mindenféleképp az igen választ dobja a kiértékelő algoritmus. Unity Párizsa élményszámba megy, a tipikus AC játékmenet pedig még most is van annyira jó, hogy a sztorit végigrágva, vagy a gyűjtögetnivalók után kutakodva elszaladjanak fejünk felett a percek és az órák. Azonban az sem csoda, hogy a nép kezd mozgolódni. A Unity csak félig érett forradalom - kérdés, hogy az igazi revolúció ígérete ott van-e még a koncepció mögött, vagy évről-évre hiába várjuk a megváltást a csodálatos második epizód után. *