The House of the Dead 2: RemakeTeszt

Én a magam részéről szégyentelen mennyiségű ötvenest és százast dobáltam bele ezekbe az automatákba gyerekként, így egyből felkaptam a fejem, mikor a gdyniai illetőségű Forever Entertainment 2019-ben bejelentette, hogy a SEGA áldásával remake-eli a sorozat első két részét. És bár az eredeti The House of the Dead 2022-es újrázása enyhén szólva sem lett egy diadalmenet, bennem azért ott pislákolt a remény, hogy a fejlesztők összekapják majd magukat a második részre. Elvégre egy ilyen ikonikus játék felújítását nem lehet elrontani, igaz? Spoiler: dehogynem.

Pedig a The House of the Dead 2: Remake első pillantásra nem is tér el olyan nagyon az eredetitől. A sztori középpontjában ezúttal is az AMS néven futó fiktív kormányügynökség két embere áll, akiket a 2000-es évek Velencéjébe szólít a kötelesség na meg egy frissen kitört zombijárvány. A körülbelül 30-40 perc alatt kipörgethető kampány során a feladatunk annyi, hogy bejárjuk az olasz város utcáit, megmentünk minden civilt, akivel találkozunk, és golyót küldünk bárkibe, aki csak egy kicsit is úgy néz ki, mintha nemrég mászott volna elő a sírjából.

Mindez egy egyszerű, de nagyszerű játékmenetet eredményez, ahol a gyors reakciók mellett az agyunkra is szükségünk lesz, ugyanis egyáltalán nem mindegy, hogy a képernyőnkön feltűnő célpontokat milyen sorrendben takarítjuk el, vagy hogy miként időzítjük az újratöltéseinket. Tipikus rail shooterként mozognunk nem kell, azt megteszi helyettünk a gép, azonban a pálya egyes pontjain így is kapunk némi beleszólást abba, hogy merre haladunk tovább. Ha például belelövünk egy földön heverő kulcsba, akkor karakterünk felveszi azt, és ki tud nyitni egy egyébként zárt kaput, vagy ha megmentünk egy civilt, akkor az illető megmutathat nekünk egy alternatív útvonalat, ilyesmikre kell gondolni.

A fentiek alapján az embernek könnyen az a benyomása támadhat, hogy a The House of the Dead 2: Remake végső soron egészen hű maradt az eredetijéhez, az ördög azonban, mint oly sok esetben, ezúttal is a részletekben rejlik. Az első negatívum, amibe az újrázás kapcsán belefuthatunk, az a játék technikai oldala. Nincs ezen mit szépíteni, a program nagyon gyenge állapotban debütált, legyen szó akár a hiányosan betöltődő textúrákról, a találatok pontatlan érzékeléséről, vagy a véletlenszerű összeomlásokról. A fejlesztők becsületére legyen mondva, hogy a megjelenés óta már több javítással is előálltak a remake-hez, azonban sajnos ennek a felújításnak olyan problémái is akadnak, melyeken néhány patch nem tud segíteni.

Tipikusan ilyen például a remake kinézete. Az új karaktermodellek még egész jól mutatnak, a pályák viszont egyértelmű visszalépésnek érződnek az elődjeikhez képest. Egyrészt eltűnt egy sor apró részlet, ami az eredeti helyszíneket olyan kidolgozottá és izgalmassá tette, másrészt a fejlesztők valamiért barna filtert húztak mindenre, ami a kezük ügyébe került. Így a felújított kiadás ugyan modernebbül fest, mint az eredeti, de cserébe hiányzik belőle annak minden stílusa. Plusz ha már a látványnál tartunk, azt is érdemes kiemelni, hogy a remake iszonyatos módon sötét lett. Ez az első két fejezetben annyira még nem zavaró, a csatornában és a kolosszeumban viszont már sokszor az ellenfeleket se fogjuk tudni teljes bizonyossággal kivenni a feketeségben.

A látvány mellett ráadásul a játékmenet is kapott pár újítást, amik inkább elvesznek a lövöldözés élményéből, mintsem hozzáadnának ahhoz. A zombik néha például egyszerre szakadnak a nyakunkba, ezzel zárójelbe téve a célpontok priorizálásának fontosságát, valamint a főellenfelek átalakított viselkedése is minimum megkérdőjelezhető sok esetben. Utóbbi kategóriában az első pálya végén található Judgement az, ami nagyon feltűnő, itt ugyanis Zeal, akit el kell találnunk, hogy sérülést okozzunk a bossnak, sokszor csak egy-egy pillanatra bukkan elő a fedezékéből, így szinte esélyt se adva nekünk a tüzelésre. Ha játékteremben lennénk, meg lehetne magyarázni a dolgot azzal, hogy a fejlesztők épp most turkálnak a zsebünkben a következő százas után kutatva, de „otthoni” környezetben annál indokolatlanabb ez a megoldás.

Végezetül pedig muszáj megemlékezni a szinkronról is. Ezen a téren az eredeti The House of the Dead 2 is legendásan rosszul teljesített, a remake azonban még ezt az alacsony lécet is csak helyenként ugorja át. Főszereplőink hangja például még egészen rendben van, mindenki más azonban nagyon gyenge lett. A civilek esetében az a benyomásunk támadhat, hogy szándékosan rájátszanak az eredeti szinkron gyengeségére, míg a fontosabb NPC-k megszólalásaiból szó szerint minden érzelem vagy egyéniség hiányzik. Na és aztán ott van még a játék főgonosza, Goldman. Az ő szinkronja eredetileg az „olyan rossz, hogy már jó” kategóriába tartozott anno, ezt sikerült feljavítaniuk a Forever Entertainment munkatársainak az „olyan rossz, hogy már rossz” színvonalra, amiért szintén nagy kár.