The Unfinished SwanTeszt

Talán az Indie játékok előretörése, talán a technológiai lehetőségek kiszélesedése, talán a popkultúra állandó átváltozásai okozzák azt, hogy a művészjátékok egyre nagyobb teret kapnak a piacon. Nézzünk végig a független fejlesztők próbálkozásain, vagy figyeljük meg a digitális csatornákon felkarolt különlegességeket - a Journey, a Dear Esther és számtalan sok társuk nagyobb közönség elé is el tudták vinni az egyéni szemléletüket. A nagy kiadók is kifejezetten komoly erőket vonultatnak fel, hogy a legígéretesebb darabok ne maradjanak rejtve a kínálatban, a 2008 óta ilyen-olyan formában létező, készülgető The Unfinished Swan-t például a Sony gondozásában lát napvilágot, négy évvel az első techdemo bemutatása után.

A koncepcióval kapcsolatban sokat mutattak már az előzetesek, de első blikkre mindenkinek a fekete festékpacával fröcskölős művészkedés jut eszébe a címet hallva. Az igazság ennél jóval bonyolultabb, hiszen a fehér világban utat mutató festékes randalírozás csak a jéghegy csúcsa. A The Unfinished Swan egy életre kelt mesekönyv, amely négy fejezeten keresztül dobálja be az ilyen és ehhez hasonló ötleteit a kalapba, hogy a végén egy környezeti fejtörőkkel, és teljesen egyéni látványvilággal megtűzdelt FPS-t kapjunk.

Környezeti fejtörők - ez a két szó a játék kulcsa. Kis hősünk (Monroe) egy ecsettel a kezében iramodik az eltűnt hattyú után, a mesevilágban pedig a festék vagy épp a vízfolt jelenti a továbbjutást, a tájékozódásunk kulcsát. A fehér világot a fekete pacák festik érzékelhetővé, az áthatolhatatlan mélységeket a vízfoltunkat követő indaszárakkal tudjuk áthidalni, a sötétben világító növényi termések mutatják nekünk az utat, a mesebeli tervezőasztalon pedig Monroe ecsetével extrudálunk idomokat a síkokból. Ezen játékmenetbeli furfangok láncolatán lépkedünk végig, miközben a szemünk előtt bontakozik ki a kissé melankólikus, se füle-se farka mese az árva kisfiúról, a magába zuhant királyról és a királyné kedvenc festményéről.

Egy ilyen furcsa koncepció esetében huzamosabb ideig fenntartani a játékos érdeklődését nem egyszerű feladat, ám szerencsére a készítők nem ijedtek meg a dolog súlyától. A fentebb taglalt környezeti feladványok és megoldási lehetőségek jó ütemben kerülnek bevezetésre. Amennyire a stilisztikus háttér engedi, az útjelzések (csúf angolsággal: signpost-ok) sem vesznek el a homályba - vagy ha épp igen, akkor ez a fejtörő kedvéért fordulhat csak elő. Remek designeri munka, és kissé szegényes tartalom van az Unfinished Swan fehérsége mögé rejtve - az egész történeten bő két óra alatt végig lehet érni, de a második óra végén legalább úgy állunk fel a gép elől, hogy igényes, minőségi időtöltéssel múlattuk a szabadidőnket.

Giant Sparrow-ék techdemoként indították a játékukat, és talán az első fél órában fel sem tűnik, hogy mitől is izgalmas technológiailag a játék. Amint bejön az árnyalt világ (gyakorlatilag textúra nélküli, nyers Ambient Occlusion effektussal megspékelt környezet) gyakran leesik majd az állunk. A nagy terek, gyönyörű látképek földöntúli élményt jelentenek, és néhány pillanatot nyugodtan oda lehet majd tenni “2012 Felejthetetlen Mozzanatai” közé. Ebbe a csodaszép zenék, és Terry Gilliam (Micsoda választás! - a szerk.) narrációja is vastagon hozzáteszi a részét. Ha a korábban taglalt tények még nem győztek meg a játékkal kapcsolatban, de néhány TÉNYLEGESEN emlékezetes pillanatért odaadnád a fél életed is, akkor ez legyen a legnagyobb motiváló erő: az Unfinished Swantól jó eséllyel ezeket meg fogod kapni.

Ha viszont csak egy művészi módon tálalt unikumra, egy kellemesen andalító, melankólikus (mégis felemelő) mesére vágysz, akkor is érdemes lehet a játékért kicsengetni az aranytallérokat. Az Unfinished Swan egy újabb jó emlékeztető az alulról szerveződő, zseniális ötleteket felvonultató indie szcéna fontosságára, valamint egy újabb remek élmény, amely ugyan kicsit éhesen hagy, mégis hosszú távon az emberrel marad.

8/10