BoundTeszt

Egy várandós nő sétál mezítláb a tengerparton / Egy fiatal hercegnő védelmezi különleges birodalmát.

Már a Playstation Store-ban lévő jellemzése is eléggé fura a Boundnak és ami még ennél is furcsább, hogy bármennyire is szürreálisnak tűnik, egészen pontosan, már-már spoileres módon ad képet a játékról. Egy tánc, egy küldetés, egy rémálom egy játékba csomagolva és nagyon-nagyon különlegesen előadva.

Az egésznek a fent említett, tengerparton sétáló hölgyemény, illetve az ő útja ad keretet. A játék rövid intermezzoiban őt irányítjuk és a kezében lévő füzet egy-egy összefirkált lapjára „koncentrálva” kerülünk át a fő műsorszámot jelentő mágikus világba. A két világ közt persze van kapcsolat, ahogy arra viszonylag gyorsan mi is rájöhetünk, de hogy pontosan mi az és egyáltalán mi az oka ennek az útnak, az a játék végére lesz tiszta. A Bound története a hasonló stílusú játékokhoz képest talán nem annyira elvont, viszonylag keveset bíz a végén a játékosra.

Persze mikor a „hasonló stílusú játékokról” beszélek, akkor kicsit hazudok, mert bár úgy tűnhet, hogy a Bound is egyike azoknak a narratív kalandjátékoknak, az igazság az, hogy ez csak félig igaz. A fejlesztő Plastic ugyanis megpróbált valamennyi ügyességi elemet is belecsempészni a játékba - utólag visszagondolva lehet, hogy nem kellett volna. A Bound platfomer elemei ugyanis kiforratlanok, pontatlanok és éppen ezért eléggé zavaróak, arról nem is beszélve, mennyire fárasztó tud lenni az a több másodperces „magához térő” animáció, ami az elhalálozások után mindig előjön. Talán furcsa ezt hallani, de jelen esetben talán jobb lett volna, ha a játék megmarad a jó öreg sétaszimulátornak.

Pontosabban táncszimulátornak, mert a Bound lényege a tánc és a zene, ez pedig az egész játéknak egy nagyon különleges színezetet ad. A hercegnő egy balett táncos mozgáskészletével rendelkezik, séta, futás, ugrás, de még egyensúlyozás közben is bámulatosan kecses animációval mozog. Nem hiszem, hogy valaha láttam volna hasonlót, az egész egyszerűen lenyűgözően jól néz ki, főleg mikor elkezdjük használni a hercegnő „védekező” tánclépéseit, mikor egy „szalag pajzsot” táncol maga köré. Kár, hogy az egyes tánclépések viszont funkció nélkül léteznek, inkább csak a látvány miatt, mintsem azért, hogy valamennyire mélyítsék a játékmenetet.

A látványról pedig érdemes külön is értekezni, ugyanis kétségkívül ez a Bound legerősebb pontja. Állóképek csak részben adják vissza azt a szürreális, lenyűgöző, folyamatosan mozgó kubista álmot, melyet az egyes pályák nyújtanak. Ahogy az egyes pályaelemek felépülnek, ahogy néha minden a zenére pulzál, ahogy olyan apróságokra odafigyeltek, hogy a falak „szétolvadnak”, ha láthatatlan operatőrünk beléjük ütközne… A Bound egy egészen magas szintet képvisel látvány tekintetében.

És éppen ezért mondom azt, hogy jelen esetben a kevesebb talán több lett volna, inkább érdemes lett volna megmaradni a „megszokott” narratív játékelemeknél, mert így pont azok a részek rontanak a játék megítélésén, amivel a fejlesztők reményei szerint ha nem is feltétlen több, de kicsit talán más lett volna.