Monster Hunter StoriesTeszt

A legtöbb esetben hajlamosak vagyunk úgy tekinteni a spinoff-okra, mint az ördög műhelyéből érkező lehúzásra, pláne, ha az adott franchise alapkoncepciója nyomokban sem fedezhető fel a delikvensben. Mondjuk a fenti, Stories utótaggal ellátott Monster Hunter epizódra ez nem illeszthető rá teljes magabiztossággal. Ő sokkal inkább a nyájtól elkóborolt bárányka, aki úgy döntött, hogy a takarmány helyett halpástétomon fog élni.

Meh.

Nem kertelünk (!), a MonHunSto egy klasszikus jRPG-re cseréli az akció-vadászós formulát. Mégpedig nem is akármekkora pálfordulással: a játékban a szörnyhantolás mellett a szörnytamagocsizás is helyet kap. Főhősünk egy rider, falvának kiválasztott csodabogara, aki nem szégyelli kifosztani a különféle kemény húsú szörnyetegek fészkét. Kukori, kotkoda, tojásból lesz vacsora - illetve a rájder legjobb barátja - ugyanis már az őskorban is tudva levő volt ama bölcsesség, hogy a primitív állatkáknál az tölti be az anyuci szerepet, akit először meglát. Anya meg csak egy van, ugye.

Rider? Pathfinder? Valaki idekutyulódott a Mass Effect stábból?

Tehát a feladat igen egyszerű: lehetőleg minél több, erősebb bébimonsztánál betölteni az anya szerepet - így bővíteni a kollekciót, trenírozni a srácokat, harcba küldeni őket (tűz ellen tűzzel, tudjátok) és ezáltal haladni szépen a sztori ösvényén. Amit mondjuk kisebb jóindulattal sem lehet erősnek nevezni. Amellett, hogy nem átalkodik meg azon, hogy felvonultassa a legelemibb kliséket (tényleg csak az amnéziás főhős hiányzik), az első pár óra nem kifejezetten izgalmas cselekményeit a lehető legunalmasabban prezentálja. Egyértelműen, itt van a játék töréspontja, amennyiben sikerül ezen túllendülni, a Monster Hunter Stories kellemes órákat fog okozni. Amennyiben a komoly sztori (kis túlzással élve) hiányát válóokként éljük meg, nem is érdemes fontolgatni sem a barátkozást.

Valami furcsa oknál fogva nem találtam meg a dobozon a PEGI 18+ címkét…

Ha a látványvilágot vesszük szemügyre, első körben az a benyomás érhet minket, hogy mint 3DS játék, igen csinos a program külleme. A tiri-tarka, telibe tolt kontrasztú színvilág egy picit a Skyward Sword-ot idézi, ellenben a modellek kissé kétarcúak: barátunk és kíséretünk, a mindig jókedvű és szóvicceket gyakran puffogtató (hohó, az én haverom!) macska például mind kinézetre, mind animációiban erősre sikeredett, egyes szörnyek, tereptárgyak pedig baltával lettek kifaragva. Valahol ez jóeséllyel a hardver limitációinak is köszönhető, szóval talán lehet, hogy lassan illene elengedi a jó öreg 3DS kezét, hogy csak a szépre emlékezzünk.

Tojás? Jöhet! A Whiskas-t meg vidd a francba.

Ellenben ami mellett nem mehetünk el és nem foghatjuk a vintage hardverre, az az audioszekció. A régi szép időkben a Capcom neve egyfajta garancia volt arra, hogy a játékaikban elhangzó zenék még hónapokig visszhangozzanak az ember hallójárataiban - ezzel szemben a MonHunSto semmi emlékezetes tónust nem tud felmutatni. Hogy lesz mégis ebből egy erős hétpontos játék? (ó, tudom ám, hogy a pontszám mustrán már túlvagy, kis hamis!) Röviden: a szörnymenedzselés és a harc piszok szórakoztató!

Csókolom! Kata van?

A harcrendszer igen könnyedén kézbe simul, egyszerű, ám mégis sokoldalú. A taktikai elemeken felül van egy minimális „szerencsejáték” vonzata is, ami a szívemnek már kevésbé kedves: a kő-papír-olló rendszer. Ez röviden abban mutatkozik meg, hogy a támadások-védekezések egy három kapcsolós előtaggal (power; speed; tactical) mennek végbe. A power támadás üti a tacticalt, a speed a powert, a tactical pedig a speed-et - szóval ha rossz támadást választunk, könnyen belekóstolhat a takony az óvodásba. Szerencsére az ellenfelek szeretnek a rájuk jellemző tulajdonságok szerint támadni - értsd, nagydarab mamlasz monszta valószínűleg power-el fog ütni - ezen kiszámíthatóság kicsit csorbítja a random eseményekből fakadó kellemetlenségeket.

A Monster Hunter Stories lassú és vontatott indulását, eunuch-sztoriját és (2017-es szemmel nézve) felemás prezentációját klassz menedzseléssel és harcrendszerrel igyekszik ellensúlyozni. Az anyajátékból meglehetősen keveset merít, ám hibái és hiányosságai ellenére korrekt kis spinoff lett belőle. Ha a szörnyhentelés mellett fekszik a szörnytamagochi és a klasszikus szerepjátékos megközelítés, akkor sok-sok kellemes órával gazdagíthat, mint jövőbeli adoptert.

keviny