HobTeszt

A Runic Games jóvoltából újabb meseszép akció-kalanddal gazdagodtunk, ráadásul a különös lényeket és gépezeteket felvonultató világú és szavak nélkül mesélő Hob a Legend of Zeldán túl sok más régebbi kedvenc hangulatát is felidézi, ennél sokkal tovább azonban nem merészkedik.

A Torchlight mögött álló Runic Games legújabb játéka egy Legend of Zelda beütésű akció-kaland, amelyben némi könnyed platforminggal egyetemben felfedezhetünk a művészi irányt képviselő Journey, a RiME vagy az Ico jellegzetességei közül is párat. A Hob egy gyönyörű és roppant különös világban játszódik, ahol a természet és a gépek teljes harmóniában léteznek egymás mellett, ám a vidéket mintha valami furcsa lila kór támadta volna meg. Piros hacukájú furcsa kis figuránk dolga feltehetőleg a gépezetek megjavítása, illetve aktiválása, és végső soron a világa megmentése, ezt azonban inkább csak sejtjük, semmint tudjuk, történet vagy bármiféle bevezetés ugyanis nem igazán van. A fejlesztők alighanem a szavak nélkül mesélést kísérelték meg a Journey mintájára, ám ez csak részben működik. Kifejezetten jópofa, hogy a menük és a térkép is főleg szimbólumokkal kommunikálnak a játékossal, kis hősünk és az őt segítő robot pedig gesztikulálás útján értik meg egymást, ugyanakkor többnyire fogalmunk sincs, mit miért csinálunk, és miért oda kell eljutnunk, ahová.

A céltalanságot leszámítva nagyon élvezetes a Hob fokozatosan megnyíló világának bejárása, mert tényleg lélegzetelállítóan szép és elképesztően hangulatos területeket járhatunk be, miközben ugyanazt a pár ellenféltípust pofozzuk le és mindenféle power-upokat gyűjtögetünk, hogy több életünk és nagyobb ütésünk legyen. Legfontosabb eszközünk a robotkar, amelyre a kaland legelején teszünk szert, amikor kékszemű kis lényünk rosszkor van rossz helyen, és a világot megtámadott fertőzés a karjára is átterjed, amelyet így méretes robottársa azonnal amputálni kényszerül, ám rögtön utána önzetlenül a helyére illeszti a sajátját. A méretes robotkarral gépezeteket aktiváló kapcsolókat nyomkodatunk, falakat üthetünk át, rövidítéseket nyithatunk meg, és egyre több továbbjutáshoz szükséges dolgot művelhetünk, ráadásul a harci repertoárba is jól beépíthető, és nem csak pajzsként. Ép karunkban egy kardot markolászunk, amelyet robotkarunkhoz hasonlóan fejleszthetünk, valamint új kombókat vásárolhatunk hozzá, tervrajzok gyűjtésével pedig egyéb megvásárolható képességeket is megnyithatunk.

Barangolásunk során gyakran ügyességi részeket is le kell küzdenünk, ezeket azonban olykor megkeseriti az egyébként irtó látványos kötött kamera. Nem vészes a helyzet, de a legtöbbször nem a bűbájos világhoz mérten meglepően véres összecsapások során haláloztam el, hanem amikor rejtett kincs reményében a szakadékba zuhantam, csak mert nem láttam, hová ugrom (de legalább sok a checkpoint). A fix kamera a tájékozódást is alaposan megneheziti, és többször előfordult velem, hogy egy korábban már bejárt útvonalra alig sikerült visszatalálnom, csak mert az teljesen kiesett a képből, és a térképen sem egyértelmű, merre tudunk akadálytalanul haladni. Párszor kis időre elakadtam, máskor meg úgy haladtam, mint kés a vajban, és bár józan paraszti ésszel azért lehet boldogulni, a környezet nem mindig jelzi egyértelműen, hogy mi a teendő, pedig a „fejtörők” egyébként faék egyszerűségűek. Mégis, amikor ügyködésünk nyomán a táj a szemünk láttára alakul át, az már csak vizuálisan is van annyira lenyűgöző, hogy egyből továbbsuhanjunk az újonnan megnyílt úton.

A túl semmitmondóra sikerült szótlan történetvezetés és a fix kameranézet okozta bosszúságok ellenére is kellemes és határozottan meditatív élmény elveszni (a szó minden értelmében) a Hob gyönyörű és furcsa lényekkel teli egzotikus világában arra a nyolc-tíz órára, amely a végigjátszásához szükséges. Nem reformálja meg a műfajt, de atmoszférikus világa, egyszerű feladványai, harcai és ügyességi részei bőven nyújtanak annyi szórakozást, hogy a kissé önismétlő játékmenet ellenére is látni akarjuk a kis piros kapucnis alak veszélyekkel teli kalandos útjának végét.