Mario Party: The Top 100Teszt

A Mario Party sorozat különleges helyet foglal el kicsiny életemben. Ott volt azon az estén, amikor egy alkoholban nem száraz kocsmázást követően felmentünk Blase barátomhoz, és azáltal, hogy előkerült egy Nintendo 64 visszatért az érdeklődésem a gémingbe, valamint az első hivatalosan megjelent cikkemet is egy Mario Party játékról írtam. Ennek ellenére abszolút nem rajongok a sorozatért, sőt, kimondottan a “keressünk kevés munkával sok pénzt” elveket látom benne manifesztálódni, plusz annak a ténynek iskolapéldáját, hogy Mario-val mindent el lehet adni. Még egy “Ki nevet a végén” kaliberű digitális társasjátékot is, amit hanyagul dizájnolt minijátékokkal próbálnak feldobni, több-kevesebb sikerrel, mert hogy a Mario Party: a Sorozat pontosan erről szól.

Látom magam előtt az egykori Hudson Soft/ND Cube alkotóbrigádot és az aktuális Nintendo prezidentet. Az alkotók pörögnek-forognak, belefőzik a lelküket a játékba, majd miután elkészül, nyújtják át a friss terméket az elnök úrnak, aki mindenféle elindítás/kipróbálás nélkül megveregeti a küldönc vállát: “Szép volt, fiúk! Jöhet a következő!” Ezen analógián haladva készülnek egymás után a számozott epizódok, felhasználói oldalról tökéletesen látszik, hogy a belefőzhető lélek és kreativitás már nyomokban sem fedezhető fel az újabb produktumokban (hogy is lehetne, hisz a puskapor sajnálatos, ám de jellegzetes tulajdonsága, hogy csak egyszer sül el) - majd a tizedik számozott és az ötödik spinoff-ot követően a küldönc így válaszol a szokásos jöhet-a-következő-re: “20 év és 15 album után hadd jöjjön már egy Best of, főnök!”

És lőn.

Böngészgetve a program lehetőségei között amúgy olyan nagyon nem érezzük az elveszettség reménytelen érzését. A program nem titkoltan tényleg csak egy feljavított minőségű válogatás kíván lenni, de azért néhol képes a minimalizmus nevű ló túloldalára átpottyanni. Konkrétan: összesen 1, azaz egyetlen egy asztalka áll készen arra, hogy a játékosok társasozzanak rajta, ami azért valljuk be: nem sok. Marad inkább a 100 feljavított minijáték, amik egyébként tényleg a 3DS képességeinek megfelelően jelennek meg - mondjuk tegyük hozzá, kicserélgetni az (amúgy már korábbi 3DS-es Mario Party játékokra elkészített) asset-eket nem lehetett egy nagy meló.

Az, hogy milyenek a játékok... hát... Na, szóval, ha ez a 100 a legjobb 100, akkor az sokat elárul a szériáról. Egy-két ötletesebb, kreatívabb szösszenetet (pl. Snowball Summit) leszámítva többnyire sekély, értelmetlen butaságok (na ki nyomja meg elsőre az A gombot? na ki?) és olcsó szerencsejátékok “színesítik” a palettát. Egyrészt. Másrészt pedig a mozgásérzékelés adoptálása a Wii-s csomagból nem volt a legszerencsésebb ötlet, ugyanis az ezzel ékeskedő darabok konkrétan játszhatatlanok. Harmadrészt: amikor egy 800x240-es felbontású kis képernyőt négy felé osztanak, az maga a pokol.

Pozitívumok? A játék támogatja a download play-t, tehát elég egyvalakinek feláldoznia magát egy baráti társaságban - és máris partikész a csapat.

Mondjuk szerénytelen véleményem szerint eleve inkább tévére való ez a fajta móka, másrészt azok az idők már elmúltak, amikor egy geek party alapvető kelléke volt a popcorn és a kőbambi mellé a Mario Party. Úgy gondolom, hogy ez tipikusan az a sorozat, ami ottragadt valahol a 90-es évek pad aljára ragasztott rágógumijában, amit sokszor megrágtak már, de bizonyos okokból mégse vakarta le onnan senki. Egy biztos: én nem adnám még akár a teljes Mario Party kollekcióért sem a Nintendoland-emet - már ha a partijátékokról van szó.

keviny