Hyrule Warriors: Definitive EditionTeszt

„Juhú, végre megint egy Warriors játék, ráadásul az egyik leghangulatosabb, ami megjelent mostanában!” - gondoltam magamban, amikor megkaptam a program tesztkódját. „Hajjaj, már megint egy musou, ráadásul tök ugyanolyan, mint amilyenekkel mostanában játszottam…” - gondoltam magamban, mikor elindítottam a „Zeldás Dynasty Warriors” első pályáját. Pedig tudtam, mire számítsak, sőt! kifejezetten vártam a játék Switches verzióját. A program már korábban megjelent Wii U-ra, Liquid atyánk pedig komfortzónájából kimozdulva esett neki a játéknak, és kanyarintott róla annak idején egy kifejezetten pozitív hangvételű kritikát. Most valahogy mégis befásultam a programtól. És még csak két órája sem játszottam vele, máris teljesen elfáradtam tőle. Az én készülékemben van a hiba?

Szinte biztos. A Hyrule Warriors ugyanis remekül mondja fel a masszív seregeket hentelős műfaj összes leckéjét. A harc élvezetes, és karakterenként eltérő. A fejlődési rendszer talán nem annyira trükkös, ám mégis jelen van, és húzza a tápolási vágyban forgolódó játékost. A látvány egyenesen parádés, Switch mércével nézve is. A zenék és a hangulati elemek tökéletesen keverik a szokásos Team Ninja/Omega Force atmoszférát a Zeldák egyedi univerzumrendszerével. Minden klappol, minden szép és minden jó. Akkor mi a baj?

Talán az, hogy kicsit sok volt mostanában ezekből a Warriors leágazásokból. Az elmúlt két-három évben féltucatnyi musou játék jött le a futószalagról. És szinte nem telt el fél év sem a legutóbb Nintendós leágazás (Fire Emblem) óta, amihez NAGYON hasonlít a Hyrule Warriors elemi játékmenete. És akkor a Dragon Questekről, Arslanról, a Berzekről és a többiekről nem is beszéltünk.

Persze a Switch változat nem csak egy egyszerű újracsomagolás. A program az összes eddigi DLC-t magába foglalja. A térkép-módban (ahol klasszikus NES-szerű Zelda rácstérképen lépdelünk előre apró missziókat megoldogatva…), annyi feladat vár ránk, hogy jövő ilyenkorig tolhatjuk a henteldét. Ha szeretnénk, tündérkéket tutujgathatunk. (Héjj, liszön!) Könnyen belátható, hogy a kis kártyára (vagy letölthető bitfolyamba) tuszkolt tartalom nagyon rendben van. Szintúgy a külcsín. Hordozható formában annyira jól néz ki egyik-másik jelenet, hogy nem győzöd majd a körülötted ülőknek mutogatni. Remek látni azt is, ahogy húszas-harmincas csapatok szállnak jobbra-balra minden egyes kardcsapásunk után, közel tökéletes framerate mellett. Sajnos a szint azonban nem konzisztens. Elég, hogy bejöjjön egy-két hevesebb átlátszó-effekt (füst, tűz), vagy a képernyőre beugró masszív monszta - az FPS mutató akár 10 alá is beeshet. Szerencsére ezek csak pillanatnyi belassulások, a hordozhatóság és a gép erejének kompromisszumai.

Valószínű sokkal jobb szájízzel fogadtam volna a Hyrule Warriors definitív kiadását, ha nem telítődök az utóbbi időszak hasonló játékaival. Persze ez nem a játék hibája, mert az jó, korrekt, mit sem vesztett varázsából a Wii U verzió óta. Viszont a példám talán a kedves olvasónak is irányt mutathat. Arról, hogy kinek mennyire van tele a zsákja a LEGO játékok bőrlehúzásához hasonlóan elcsépelt formulával. Vagy arról, hogy a cikkíró kezd kiégni, hagyja a fenébe az egészet és inkább menjen vissza a balettba ugrálni…