Untitled Goose GameTeszt

Az Untitled Goose Game egy ausztrál fejlesztőcsapat cigikávé melletti beszélgetésként, abszolút viccként indult játéka igazi szeretet projektté nőtte ki magát mind a csapat, mind a játékosok számára. Persze tudjuk, hogy a sikerért kőkeményen meg kell dolgozni, mégis a legjobb dolgok pont az ilyen, nem agyon izzadt receptekből szoktak kisülni. Hogy tényleg nagyot durran-e a játék, és amit kapunk, elég-e a remek játékélményhez… Szerintünk sima liba!

Ebben a játékban sülni szerencsére senki nem fog. Valahol nagyon-nagyon jó, hogy nem egy túlgondolt horror-zombi-Hitchcock koncept volt a nagy ötlet, hanem egy hót egyszerű, de talán pont ettől működőképes valami. A helyszín egy helyrekis, candide-i angol kisváros, a maga szépségével, harmóniájával. A főhős pedig egy liba, nevezzük Gedeonnak, aki teljesen természetes részét képezi ennek a mikroklímának. A választás eshetett volna dagonyázó kismalacra, bolyhos kutyusra, cirmos cicusra vagy mekkmester kecskére is, de egyik sem lenne az igazi. Hamisítatlan falusi gyermekkorom egyik legrémisztőbb élménye számomra is a liba csorda volt. Nem egyszer, nem kétszer kergetett meg minket a „főnök”, és miután egy alkalommal nagyon bátran, de remegő térdekkel egyedüliként átvágtam ezen a biológiai fegyver-csapaton, köztiszteletben álló kísérővé váltam a szomszédok körében, aminek - utólag be kell vallanom -, egyáltalán nem örültem. House House-ék is hasonló élményeket élhettek át gyerekként, egyiküket egy állatkerti liba, másikukat egy pelikán abuzálta - szegény tengerparton felnövő melbourne-i kölyköknek sincs hát menekvés - és innen az alapötlet. Az már csak hab a tortán, hogy a libák az emberiség történetében végig fontos szimbólumok és szereplők voltak, egy egyiptomi mítoszban konkrétan az egész világ egy libatojással kezdődött, Róma városát pedig többször megóvta a betolakodóktól a hangoskodó hadsereg. És akkor még nem beszéltünk mindenki kedvencéről Nils Holgerssonról és magyar alteregójáról, Lúdas Matyiról sem. Most nem is fogunk, beszéljünk helyette a játékról!

A szerencsés karakter-választás mellett egy tök jól összerakott, iszonyatosan lebilincselő logikai játékot raktak össze a srácok. Ők slapstick-stealth-sandbox-ként kategorizálják, azaz helyzetkomikumon alapuló, lopakodós, nyílt világú játékként. Nincsenek túlzott megkötések - a tennivaló lista, amit mindösszesen öt egymást követő pályarészen végezhetünk el, nem követ sorrendiséget, némelyiknek többféle megoldása is létezik. Vannak egészen egyszerű küldetések és valamivel trükkösebbek, amiket az idő előrehaladtával, a további szereplők mozgásának kiismerésével és némi próbálkozás után tudunk abszolválni.

Az összes feladat igazi liba misszió: minél nagyobb gaLIBÁT (bocs🦢!) kell okoznunk. Elsősorban tárgyakat kell ellopnunk, elmozdítanunk, jól őrzött helyekre kell besurrannunk, lopakodnunk kell, és persze nem maradhat el a szárnyfesztáv bicepsz és a gágogás sem. A harapást én kicsit hiányoltam a képességek közül, néha irtó jól jött volna, de talán így is bántottuk eléggé a város lakóit, ezt bizonyítja, hogy végül mindenhová kikerült a libáknak belépni tilos tábla!

Gedeonunk tehát nem tud túl sok mindent, de ezért realisztikus a viselkedése. Egyébként így is bőven ki tudjuk használni a kontroller adta lehetőségeket gombnyomogatás terén. Az elején kicsit bosszantóan sok is volt az irányítás, és a liba totyogását is meg kellett szokni - élesben, mert a betanulás már az első helyszín feladataiban van elrejtve, hiszen elmaradt a hosszabb jellegű betanítás. A fókuszált tutorial hiányának okát egyrészt a játék fő céljában kereshetjük, ami nem más, mint a nevetés és az önfeledt rákapcsolódás élet-halál párharcok és persze vér nélkül. És a legjobb, hogy ettől még nem lesz kevésbé kreatív vagy izgalmas az Untitled Goose Game! Az kimondottan tetszett, hogy mindig csak annyit látunk a térből, amennyit szárnyas jószágunk a valóságban is felfoghat, és ez csavart egyet az egyébként nem atomfizika logikát megkívánó feladatokon. Külön megdicsérendők a hangeffektek és a zenei aláfestés, ami szintén igazodik az alapkoncepcióhoz. Az adaptív zongora muzsika Debussy prelűdjein alapul. Mást el sem tudnánk képzelni ehhez a hangulathoz!

A soványnak ható pályaszám és a rövid játékidő megosztó pont lehet, és bennem is ott motoszkált még a vágy a piszkálásra - amihez azért tegyük hozzá gyorsan, hogy ha lehet valaki kedvesen szenya, akkor az pont ez a karakter. Az sem mellékes, hogy a stáblista után kapunk még egy hosszú feladatsort, aminek azonnal nekikezdhetünk, és ez igen jól kezeli az első végigjátszás után jelentkező elvonási tüneteinket!

Ez egy olyan játék, ami közben simán nagyokat röhögsz hangosan, és bár a végső hazafutás picit izzasztóbb és már-már tétre megy, de nem fogsz a szívedhez kapni egyszer sem, nem kell mentened a főellenség előtt, és nem kell aggódnod az életerőd vagy a tölténytárad felett sem. Az Untitled Goose Game röviden összefoglalva néhány óra szárnyaló jókedv és kellemes sikerélmény - terápiás kezelésnek sem utolsó.

9/10

mackóné ;)