A Frostpunk ismeretében anno egyből adódhattak a kérdések: hogyan, miből, és kik által készültek a városok közepén izzó generátorok? Ezekre válaszol a The Last Autumn, ami az őszies időjárás ellenére az eddigi legnehezebb feladat elé állítja a városvezetőket. Mert bár lehet, hogy az átlagember még mindig csak rémtörténetként kezeli a klímaváltozást, a mérnökök és vezetők többsége már belátta: lépni kell. Az ekkor még épnek nevezhető civilizáció több ambiciózus projektet is indít, hogy ideális helyet találjanak, majd ott megépítsék a tömegeket melegen tartó generátorokat. Az egyik ilyen vállalkozás direktori székébe ültet a mostani DLC, ahol az új veszélyforrások mellett az idő lesz a legnagyobb ellenségünk.
Elsőre ugyanis nem tűnik olyan vészesnek a helyzet. A klíma ha kicsit csípős is, de kibírható központi fűtés nélkül. A kikötőkbe rendszeresen érkeznek hajók az anyaföldről, melyek bőséggel szolgáltatják a három alapanyag (szén, fa, acél) egyikét. Az élelemforrás is jóval bőségesebb, mint korábban. Kiaknázásuk kevesebb odafigyelést igényel, hisz az útnak indított gyűjtögetők zsákmányállatai még nem fagytak merevvé, ahogy a tengerparti halászat is végtelen fehérje forrást biztosít. A (valóságra kikacsintó) probléma az, hogy az emberiség nem vette elég komolyan az intő jeleket, a hosszú és könyörtelen télre való felkészülésre pedig csak bő egy hónap maradt. Márpedig a jó munkához idő kell, ami nincs, vagyis az egyetlen járható út az életveszélyes kapkodás.
Ez nem csak azt jelenti, hogy lóhalálában, számos munkavédelmi szabályt megszegve kell összedobni a gigakazánt, de azt is, hogy a kompromisszumok összeugraszthatják a társadalmi osztályokat. Ami gond, hiszen munkásokra és mérnökökre egyaránt szükség van, hogy a szimbolikus és szó szerinti gépezet olajozottan működjön. Az új törvények és szociális épületek is mind ezt tükrözik: újra meg újra választani kell, hogy melyik kasztnak kedvezünk, és ezek a döntések értelemszerűen következményekkel járnak. A (látszólag) jobb körülmények miatt ezúttal nem a remény, hanem a motiváció fenntartása az egyik cél, amire a szokásos, jobb minőségű étel mellett olyan új módszerek állnak rendelkezésre, mint például a kokain vagy a prostitúció. Mind-mind a maguk előnyeivel és hátrányaival.
Természetesen az épületek terén is akadnak újdonságok, még ha vizuálisan kicsit zavaró is az újrafelhasználás mértéke. Nagy vonalakban azt lehet elmondani róluk, hogy a kitermelés sokkal egyszerűbb lett (ami logikus, miután hajókon kapjuk az ellátmány oroszlánrészét), helyét a generátor megépítéséhez szükséges infrastruktúra vette át, valamint olyan fejlesztések és intézmények, ami az életüket kockáztató melósok testi és lelki épségéről gondoskodnak. Ugyanis a kráter, ahová a kolosszális fűtésrendszer kerül, számtalan veszélyt tartogat: robbanások, gázkitörések, a mélybe zuhanás lehetősége, és még sorolhatnám. Egy-egy baleset után a kék-gallérosok joggal háborodhatnak fel, amit ha nem kezelünk, sztrájkokban csúcsosodhatnak ki…. a szűkös időkeret miatt pedig ez akár végzetes is lehet. A nagyjából 4-6 órás küldetés tehát elsősorban a feszes logisztika kialakításáról, valamint az emberi problémák gyakori, de gyors megoldásáról szól, mintsem az alapjátékból ismert ráérős(ebb) túlélésről. Bár messze nem hibátlan, de kellően egyedi megközelítése az eddigi koncepciónak, amit leginkább azoknak tudok ajánlani, akik az alapjátékot már unalomig játszották, és akiket nem zavar a satuként szorító idő.