Phil Fish most piszok ideges lehet. A Polytron Corporation hangosabbik fele öt éve gyermekeként fejlesztgeti a Fezt, ez idõ alatt háromszor kezdte az alapoktól újraépíteni, hogy a lehetõ legtökéletesebb legyen. Saját bevallása szerint mániákusan figyelt arra, hogy a legkisebb riccenés, hiba ne legyen az elkészült játékban. Aztán szerdán kieresztették a virtuális nagykapun és a játékosok természetesen találtak benne hibát. Néhány helyen nem annyira acélos a frame rate, illetve egy-két extrém esetben a játék nem is hajlandó normálisan futni. Ez azonban az összes negatívum, ami a Fezrõl elmondható, illetve van még egy: néhány órát kell csak vele eltöltened és a nap további részében biztos ezen fog járni az eszed, agyonbombázva az aznapi produktivitást.
A Fez története egyszerûen kezdõdik: adva van a fõhõs Gomez, aki boldogan él buborékfejû népével a maguk kétdimenziós falujában, míg egy napon tanúja nem lesz annak, ahogy egy misztikus arany kocka ezernyi darabra nem szakad olyannyira felsértve a mindenség finom vásznát, hogy az univerzum egész egyszerûen lefagy, majd újraindul. Innentõl kezdve azonban elvétve fekete lyukak bukkannak fel, melyek jelzik, hogy ha valaki nem állítja helyre a rendet, akkor ez a világ csúfos véget ér. És ha ez még nem lenne elég, Gomez rájön egy õsi titokra: megismeri a harmadik dimenziót.
Gomez pixeles bõrébe bújva tehát a mi dolgunk lesz, hogy felkutassuk a harminckét, egyenként nyolc-nyolc darabba szakadt arany kockát, melyek segítségével remélhetõleg befoltozhatjuk a világmindenségen szakított sérüléseket. Ehhez pedig világok tucatjait kell bejárnunk, agyfacsaró feladványok tömegét kell megoldanunk. Aki harcolni, szörnyeket gyilkolni szeretne az nyugodtan menjen tovább, itt az ész és az ügyesség lesz a fõszerepben.
A Fez, illetve feladványai legtöbbjének lényegét nagyszerûen meghatározza a játék elején a falunkban kószáló egyik karakter. A valóság az, amit észlelünk - amit észlelünk az szubjektív. Fordítsuk le játék nyelvére: adva van egy kétdimenziós világ, melyet bármikor egy gomb lenyomásával 90 fokban “elfordíthatunk”. A végeredmény egy ugyancsak kétdimenziós pálya lesz, azonban az elõbb elérhetetlen pályaelem így jó esetben centiméterekre kerül a fõszereplõtõl. Persze Gomez tud dolgokat megfogni, felemelni, arrébb vinni, de a Fez lényege ez az egyetlen trükk, melyet olyan tökéletesen használ ki, hogy még a játék vége felé se fog unalmasként hatni. A hosszú fejlesztési idõ egyik hátránya, hogy a 2007-ben még teljesen egyedi ötletet idõközben megvalósították, azonban míg a hasonló szisztémát használó Echocrome mindent ennek az Escher mûvei által inspirált játékmenetnek rendelt alá, addig a Fez a tércsavarós trükk mellé egy igazán tartalmas, titkokkal, feladványokkal teli világot is ad.
Hosszú órákkal, napokkal számolhatunk, ha fel akarjuk fedezni ennek a világnak az összes titkák. Hogy mást ne mondjak, a 32 arany kocka mellett ugyanennyi “antikockát” is összeszedhetünk, mellettük pedig kincses térképeket és hasonló finomságokat is gyûjtögethetünk, õsi nyelveket fejthetünk meg, esetleg (istenverte, nyavalyás) baglyokat kergethetünk.
Phil Fish lehet, hogy magasról letojja a jelenlegi japán játékipart, azonban kétségkívül imádja a szigetországból érkezõ régebbi mestermûveket. Elég csak a Fez világának metroidvania felépítését megemlíteni, de találunk kikacsintásokat Mariora, Zeldára, jól látható, hogy ezek a játékok mély benyomással voltak az alkotókra. Az ilyen korai platform-, kaland-, akciójátékokhoz hasonlóan a Fez is határozottan nehéz lett, mely nehézség jelen esetben nem az ügyességünket, inkább az agyunkat fogja megterhelni. Nem kell csodálkozni, ha (az egyébként rendkívül stílusos) térképen még órák múltán is rengeteg pályáról hiányzik az adott szint teljes felfedezését jelentõ arany keret, köztük akár olyanokról is, melyekben elsõre úgy tûnhet, hogy semmi nincs.
Ha van a Feznek a játékosokat igazán megosztó pontja, az mindenféleképp a kinézete, hiszen a trillió effekt és háromszög helyett egy nyolcvanas évekbõl ideteleportált platformjáték HD-ra húzott látványvilágát kapjuk. Mondhatnánk, hogy igazodik az indie játékoknál egy ideje dúló játékok pixelart trendhez, de Polytronék már évekkel ezelõtt az ilyen kinézet mellett döntöttek, nem a többieket követik. A játék által bemutatott látványvilág azonban bámulatosan egységes, sokszor a maga módján lenyûgözõen látványos, de tény, hogy nem fogja kielégíteni a generációváltás tüzében égõ, poligonok milliárdjaitól jól alvó játékosokat. A retro hangulatú kinézethez passzol a játék zenevilága is, a
Rich Vreeland által komponált szinti számok a maguk egyszerûségükben rendkívül fülbemászóak lettek, tipikusan azok, melyeket az ember szívesen hallgat meg akár külön is.
Idén több kihívó is versenyez a Braid, Limbo és Bastion által elfoglalt trónért, melyek közül a Fez igazán elõnyös pozícióból indul. Egy igazán élvezetes, hangulatos és tartalmas játékot eredményezett az extra hosszú fejlesztési ciklus. Kell ennél több?
KATT!
48 | 
Isten bizony, ateista vagyok!