Néhány évvel ezelõtt, ha videót láttam volna az Aggelos-ról biztosan felkaptam volna a fejem. A legjobb 8/16 bites idõket idézõ 2D-s pixel art grafika, NES hangzású zene, nyálcsorgatásra késztetõ platform/RPG játékmenet, modern szemmel nézve igazi indie mennyország. Ma viszont ez kevés. Kicsit tele van mostanában a padlás ezekkel a megjelenésekkel, így mostanra már a 2D grafika láttán csak megvonjuk a vállunkat. Kell valami plusz, valami, ami behúzza a játékost. Az Aggelos-ban szerencsére megvan ez a valami.
Kezdjük azzal, hogy jók az alapok. Az Aggelos gyökereit vizsgálva a legendás Wonder Boy-ig jutunk, a ’80-s évek sikeres platform RPG-jéig. A One-ra, PS4-re és Switch-re megjelent – utóbbi kettõre szeptember 20-án dobozosan is érkezõ! – Aggelos ennek a spirituális folytatása. Az Aggelos nem csupán a nosztalgia faktor miatt király. A Wonder Boy és a Zelda 2 inspirálta játékmenet szépen észrevétlenül húzza be a játékost. Észre se vesszük és már az elsõ templomban vagyunk, agyalunk a fejtörõkön, gyûjtjük az EXP-et és a pénzt, hogy jobb felszerelésekhez jussunk. A játéknak kiváló hangulata van, a grafika stílusos és remek, a zene fölbemászó, és a legutóbbi Monster Boy-jal ellentétben a platforming is élvezetes. Az egyedüli szálka a szememben a nehézség. A balansz nem teljesen egyenletes. Az elsõ másfél órában azt gondoltam a játék túlságosan könnyû, értve ezalatt a fejtörõket és a harcot. Aztán az elsõ templom után olyan szopóágra rakott a játék, hogy csak pislogtam.
Ez a momentum több hibára is rávilágított. Minden régi vágású RPG-ben van az új terület felfedezésének pillanata. Az érzés, amikor a történet szerint egy még nem bejárt részre érünk. Nagy mellénnyel neki vágunk, mert az elõzõ helyszínen már félisteni szintre fejlesztettük magunkat, így azt gondoljuk, nem érhet meglepetés. Aztán amikor az elsõ ellenfél telibever egy golyóval, amitõl az energiánk egyharmada eltûnik, a sokktól szinte lefagyunk, nem tudjuk, hogy meneküljünk vagy harcoljunk, a káosznak végül halál és gonosz káromkodás a vége. Na, ilyen érzés volt sokszor az Aggelosszal játszani. A titok az, hogy az újabb helyeken meg kell találni a várost, ahol érdemes megvenni a legjobb felszereléseket, mert különben elég nagy szívás lesz a kaland. Ebbõl az is következik, hogy sokkal fontosabb a pénzgyûjtés, mint az EXP, mert a jobb felszerelésektõl sokkal erõsebbé vagy védetté válik fõhõsünk. Ha ezt tudjuk, akkor jobban lehet a többi részre koncentrálni.
A fejtörõk okosak, a továbbjutás pedig nem mindig egyszerû, a játék nem rágja a szánkba, hogy mit kell tennünk, ami kicsit szokatlan a mai RPG-k után. De pont ezért vonzó az Aggelos, mert apróbb utalásokból és jelekbõl kell következtetnünk, és azért ott van a jós is, aki szükség esetén ad segítséget. Így sem érdemes valami hosszú kalandra számítani. Az Aggelos egy kellemes hétvégi kaland, 7-8 óra alatt simán végig lehet játszani, ami az indie kategóriában teljesen jónak mondható.
Az Aggelos jól szórakoztatott és ezért bátran ajánlom mindenkinek, aki a régi idõket idézõ kellemes szórakoztató platform RPG hibridre vágyik.
Uhh, a Momodora tippért ezer hála. Nem tudom, miért nem hallottam róla, pedig ez a mûfaj a zsánerem, és ez egy különösen finom darabnak ígérkezik. Ráadásul van onera, szóval még egyszer köszi a tippet!
Egy ilyen gragikát sokkal nehezebb osszehozni mint sokan gondolnak. Nekem egyertelmuen a megadrive-os wonder boy jut eszembe. Amivel szivesen jatszok xbox-on. Viszont a grafika nem olyan mint amire emlekszik az ember. A full hd-lcd ,plazma ...stb miatt joval rondabbak mint anno. Nincs 16:9 -es keparany es meg sorolhatnam. Teny persze h minden jatekkal a maga idejeben a legjobb jatszani.
Hát, izé...határeset. Bár azért az ettõl jóval szebb. Igazán nem fikahuszárkodni akarok, csak azt a kis pluszt hiányolom, amitõl látványosabb tudna lenni egy ilyen játék, mint pl. a Momodora csodás fényei, vagy az Axiom Verge parádés sprite mozgatásos effektjei. Nagy tisztelõje vagyok a klasszikusoknak, de ha 2019-ben SNES játékkal akarok játszani, bekapcsolom a SNES minit. (és most jóindulatúan túloztam, mert egy Super Castlevania IV kinézetben köröket ver erre a játékra).
Kinek a pap, kinek a paplan. Nekem speciel ez sokkal "játékszerûbb", mint pl. a Guacamelee grafikája, amit, mint játékélmény imádtam, de a grafika engem a régi, böngészõben játszható flash vacakokra emlékeztet.
Szeretem ezt a stílust, és azt is elhiszem, hogy jó a gameplay, de azt nem tudom megérteni, miért kell ez a NES-színvonalra lebutított audiovizualitás. Attól még hogy pixelgrafika, lehetne szép, mint egy Owlboy, vagy egy Death's Gambit. (az olyan már-már mûvészi vizuális csodákat, mint Guacamelee vagy Hollow Knight, inkább meg se említem) De még ha a grafikán túl is lépek, ettõl az agyzsibbasztó 8 bites prüntyögéstõl, ami a trailer alatt szól, fizikailag lennék rosszul, ha egy percnél tovább kellene hallgatnom.
10 | 
