Lassan eljutunk oda, hogy ha meglátunk egy pixelektől tarkított indie játékot, a „hű de királyság” felkiáltás helyett a „na már megint” sóhajjal nyugtázzuk a dolgokat. Az OlliOlli első blikkre egy végtelenített futkározós, akarom mondani deszkázós játéknak tűnhet a Cannabalt nyomdokain, de jobban a felszín alá nézve kiderül, hogy egy ügyességi árkád, pontvadász játékról van szó. Mintha a Tony Hawkot átültetnénk 2D-be, és az egészet a handheld/mobil cuccok azonnal fogyaszthatóságával locsolnánk nyakon. Jól hangzik, nemde?



Oldalnézetből látjuk tehát a Deszkás Dudát(TM), akit először jól meg kell hajtanunk, aztán jöhet a trükkparádé. Bal analóg flikkantással jönnek az ollie és flip trükkök, a jobb ravasszal pörgetjük hősünket, a grind trükkökhöz pedig a sínre érkezés előtt kell irányt húzni a bal analógon. Grab és manuál nincs, a kombinációkat így nélkülük kell maximalizálnunk. Az egész trükközésben az a valódi trükk, hogy landolásnál időzíteni kell egy X gombnyomást (vagy grind előtt az analóg behúzását), ami a bénázástól a zöldben pompázó tökéletességig repítheti a kombóláncunkat.

Egy ilyesmi játéknál persze a pályák felépítésében is, kell hogy legyen kihívás. Ezt itt úgy oldották meg, hogy a fifikás grind-pályák elhelyezésén túl akadályokat is leraktak a tervezők: egyes elemekben azonnal felbukik a hősünk, a lépcsőkön pedig szintén nem tudunk épségben lecsattogni. Ha estünk, természetesen a pályát elölről kell kezdenünk (pontjaink, és a teljesített kihívások megmaradnak), a frusztrációt pedig egy jól működő, instant újrázás minimalizálja.

A szinteken nem csak a pontokra, hanem néhány challange-jellegű feladatra is oda kell figyelnünk, a teljesítés (és továbbhaladás) viszont nem függ ezektől: elég csak a pálya végéig elgurulnunk a folytatáshoz. Öt világ öt szintje vár minket két nehézségi fokozat szerint szortírozva, ezek mellett pedig úgynevezett „spot” pontok is felbukkannak, amelyek gyakorlatilag egyetlen kombóra kihegyezett pályaszakaszok. Az online leaderboardok mellett egy napi kihívás is rendelkezésünkre áll, amelyet végtelenszer gyakorolhatunk, de csak egyszer próbálhatunk ki élesben. Az ötlet jó, a kivitelezés pedig legtöbbször vicces őrjöngésbe torkollik, hiszen garantáltan az éles menetben fogjuk elrontani az izommemóriába vert kombót.

Az eddigiek alapján remek, kiemelkedő indie-cuccnak tűnhet a játék, és az eddigi részletekben tényleg remek, kiemelkedő értékeket fedezhetünk fel. Az OlliOlli azonban meglehetősen skizofrénre fogja a figurát, amikor a mélyebb mechanikai elemeit kezdjük vizsgálni.



Alap furcsaság, hogy sínre érkezésnél használt analóg helyett a X-et kell nyomnunk, amikor a járdára érkezünk a Dudával. Ez lehet, hogy mesterségesen bonyolítja az alapvetően egyszerű játékmenetet, de sokszor a „flow”-érzés rovására megy. (Pláne, hogy az analóggal gyakran a földet érés után indítanánk is a következő ollie-t, de nekünk az X gombbal kell még szarakodnunk…)

A pályák teljesítése nem túl nehéz, de a „Bázis” világtól kezdve a készítők direkt rámennek a kombóbontó ügyességi részekre. Ezzel alapvetően nem is lenne baj, de a probléma ott jön elő, hogy egyes grind-láncoknál (főleg a „Neonvárosban”) a perfekt landolás elengedhetetlen a lendület fenntartására. Ezzel viszont szerepet téveszt a pontszerzés-módosító bónusz, ami gyakorlatilag így a pálya teljesítéséhez szükséges feltétellé növi ki magát. Mi ennek a hatása? Hát az, hogy ha sikerrel teljesíted a pályát, akkor muszájból is garantált a magas pontszám, és a magas leaderboard helyezés – mivel a játék alapvetően rákényszerít a pontszerző mechanika közel maximális kihasználására. Így minimalizálva azt a teret, amiben egy tágabb értelemben vett pontcsata kibontakozhatna.

Erre aztán valószínű a készítők is rájöttek, mivel a leaderboardokon csak az első embert és a saját helyezésed tudod nyomon követni – bővebb lista NINCS. De annál furcsább az is, hogy trükközés közben az egzakt pontjaidat NEM látod, csak a szorzót; földet érés előtt tehát legfeljebb csak becsülni tudjuk, hogy mit is ér az ügyeskedésünk. Ugye értitek már, miért használtam a skizofrén szót…?

A játék mindamellett meglehetősen fapados is. A menük, a főhős animációja, a hátterek színvonala… mind-mind elmaradnak az íratlan elvárásoktól. Oké, a játékhoz baromira illik ez a fajta minimalizmus, de ha megint a felszín alá nézünk, rájöhetünk, hogy a sokszoros hivatkozásként kezelt, százéves Cannabalt is odaveri dinamikában és stílusban az OlliOlli külcsínét. És a fejlesztőknek itt sem ártott volna felcsapni egy játékdesignnal kapcsolatos könyvet. Nem véletlen, hogy a 2D platformer alapvetésként kezelt Sonic és Mario játékok már huszonsok évvel ezelőtt kikockázták, pepitamintába verték a hősünk lába alatt a talajt, ugyanis ezzel is éreztetni lehetett a főszereplőnk sebességét. A Deszkás Duda alatt két pixel vastagságban lehet csak látni némi mintázatot, így amíg a pályaelemek nem bukkannak fel, addig még a rétegelt háttér is az ellen dolgozik, hogy pontosan be tudjuk lőni hősünk tempóját.



Ajj, de rossz ennyi kellemetlenséget összeírni egy amúgy alapjaiban élvezetes és mókás játékról, ami hemzseg a jópofa ötletektől. A nyugati sajtó nagykanállal habzsolta a programot, mi azonban közel sem tudtunk ennyire lelkesedni a Deszkás Duda nyaktörő kalandjaiért. Az OlliOlli zseniális alapötlettel bír, tök frankó kivitelezést tud maga mögött rengeteg szempontból… Majd mikor már lendületben érzi magát, eltaknyol néhány design problémán, a végén pedig tudathasadásosként csoszog be a balesetire. Kár érte, mi ordítunk egy folytatásért, mert ezen problémák kiegyengetésével óriási potenciál szabadulhatna fel a Roll7 eddigi erőfeszítéseiből.

(Azt pedig már csak félve merjük megjegyezni, hogy a csomag prezentációs és tartalmi szolgáltatásai mellett nem egy kilencvenkilenc centes mobiljáték árcímkéje, hanem egy nyolceurós árcédula tetszeleg.)