The Thing: RemasteredTeszt

A The Thing egy érdekes koraszakban jelent meg. Javában zajlott a PS2-Xbox korszak (azaz a hatodik generáció), és sorra jelentek meg a Silent Hill játékok, olyan címek próbáltak a túlélő horrorból újat kifacsarni, mint pl. a Siren, a Fatal Frame, a Cold Fear, vagy cikkünk tárgya a The Thing. Fontos megjegyezni, hogy a Resi 4 forradalma, vagy a Half Life 2 mindent felforgató minősége még a The Thing megjelenésekor (2002) nem látszódott. A The Thing azonban nem csak egy már akkor is réginek (bár kult-klasszikusnak) számító creature-feature mozit folytatott, hanem játékmenetében is sok újdonságot próbált megvalósítani.

Annak idején PC-n játszottam az amúgy látványos kiállású sci-fi horror játékkal, de nem jutottam benne sokáig. Emlékszem, emlékeimben darabosnak tűnt a gameplay és laposnak a látványvilág. (Eh, végig az Antarktiszon vagy, éjszaka van, és így jársz bázisról-bázisra.) Sajnos most sem tűnt túl jónak az úgynevezett onboarding, azaz a játék bevezető szekciója. Nagyjából túl kell verekedni magad az első, akciótlan hommage-pályán, aminek semmi más funkciója nincs, mint hogy az első The Thing filmmel összekösse a játékot, aztán Carpenter vízióján túlra merészkedve a kampány egész korrekt módon megnyílik. Ami ezután jön, az egy akció-fókuszú túlélő-horror, ahol igazából a túlélést nem is a lőszerhiány, hanem a hideg és a váratlan mennyiségben érkező genyák akadályozzák.

A játékmenet fő újítása a csapat-mechanika. Legfeljebb 4 fős osztagot irányítasz; alapesetben a többi katonai alakulatból ottragadt komék jönnek veled, teszik a dolgukat, azaz lövik az ellent, ha van lőszer és fegyver a kézben. A medic gyógyít, a mérnök hekkel, a gyalog pedig ontja a skulót, vagy lángszórózik, ahogy kell. A skacok beparáznak, ha csúfos dolgot látnak (pl. bemennek egy olyan helyre, ahol a pincétől a padlásig minden trancsírozott darabokkal van megfestve), de meghálálják, ha gyógyítjuk őket, vagy elméjüket frissítjük, akár azzal, hogy a friss levegőre visszük őket. Ahol egyébként véges időt tudunk tölteni, egy csík mutatja ugyanis a sarkköri levegő ádáz hatását kommandósainkon.

Ez eddig ígéretes, bár a megvalósítás nem tökéletes – úgy képzeljétek el a csapatmenedzsmentet, ahogy azt egy 2002-es játéktól elvárjátok. Bár van történelmi értékű újdonsága ennek a lehetőségnek, az AI sajnos nem a legjobb, és sokszor kellett újratöltenem a játékot, mert valahol egyszerűen eltűnt mondjuk egy-egy társam a ködben. Viszont az is felemelő, amikor te gyakorlatilag nem csinálsz semmit, a lángszórós meg a két géppisztolyos haversrác helyettünk is lerendezi a Dead Space 2 tömegjeleneteire emlékeztető torlópontokat.

Külön érdekesség a „paranoia”, ami a mentális állapot csökkenésekor (képzeljetek el egy második HP csíkot) üt be. Ilyenkor a társak egymást is támadják, vagy minket. Sőt, van, hogy kiderül, egyik-másik harcosban ott lapul már a parazita, ilyenkor pedig belülről érkezik irányunkba a támadás. Nem rossz ötletek ezek; kár, hogy dinamikában szinte minden félelmetes rész megkomponált tempót követ, azaz szkriptek szerint megy végbe. Amúgy csak akkor jön elő csapaton belül az imposztor, ha elkezdünk Thing-teszteket végezni egymáson (képzeljetek el egy újabb injekciós powerupot).

Legjobb az egészben amúgy is az atmoszféra. A The Thing tényleg visszahozza azt a PS2/Xbox látványvilágot, amit abban az időben szerettünk. Na, nem a kockás raktárházakat meg az editorelemekből összerakott folyosókat értem ez alatt, hanem a korra jellemző bevilágítást, havas terepeken való kóborlást (ah, azok a korra jellemző szép színes fényelések) és azt a nosztalgikus feelinget, amit a Nightdive ismét nagyon megérzett. A The Thing ráadásul játszatja magát, simán rajta tudsz ragadni órákig, amíg persze el nem fáradsz az egyre fokozódó káoszban. Sajnos a játék a második felére túlságosan is az akcióra támaszkodik, és a Half Life 1 megoldásait is előhúzza, ami itt már messze nem tűnik annyira ütősnek. (Érdekes, hogy annak idején a kritikák ezt ritkán említették.) A játék javára legyen viszont mondva, hogy a Half Life 2 is kölcsönzött sokat a The Thingtől, ezt most már bizton állítom.

A emaster amúgy pont azt csinálja, mint a Nightdive cuccok általában. Behozza a KEX-alapokat, kínál néhány opciót a menüben a különböző beállítások finomítására, a grafikát feltolja akár 4K-ig, és minden részletet egy picit megsimogat, vagy ha kell, élesít, hogy pont úgy nézzen ki a játék, ahogy emlékeinkben él. De a környezet, na meg a modellek újradolgozása is megsüvegelendő!