Symphonia: elhúzza a nótádTeszt

A kézzel rajzolt platformereket nagyon kedvelem, így a Symphonia-t is izgatottam írtam fel a listámra tavaly télen, ám a sűrű időszakban elsikkadt felette a figyelmem, és a sajtós lefedettség szempontjából is kissé háttérben maradt a játék. Pedig megérdemli a közönség tapsát. A Symphonia hozza azt a látványt, amit mondjuk a ThroughLine Games játékainál vagy a Hollow Knight megjelenése után elvárunk a stílusban. És a gameplay tekintetében is remekel, mert a bogármeséből (és egyébként pl. az Aeterna Noctis-ból) ismerős, pontos reflexeket idéző ugrabugra is ott van a szeren.

A Symphonia a jól bevált platforming-kihívásokat csűri-csavarja olyan formában, hogy figuránkkal (Philemon-nal, az énekesmadarak kecsességét idéző mesebeli hegedűművésszel), na meg annak vonójával és agilis mozgáskészletével kelljen leküzdeni a terep akadályait. A négy nagy pálya külön biomként (és hangszeres tematikaként) különül el, friss ötletekkel bombázva a játékost, a nagy térképet pedig backtracking-szerűen járhatjuk be. Ám mivel harc nincs, és különösebb kalandozásra sincs szükségünk, nem mondanám Metroidvania-nak a játékot, inkább egy nyílt világú, kevés narrációval meglocsolt ugrabugrának. Amelybe azért szorult némi gyűjtögetés is.

És amelyben sajnos kevés valódi szerep jut a zenének. A Symphonia egyetlen igazi kihagyott akkordja, hogy a muzikum itt pusztán esztétikai értékeket hordoz, a mechanikára csak az eszköztár szempontjából van hatással. Valódi ritmusjáték-szakaszokról, dallam- és ügyességi mechanikák szinesztéziájáról nem beszélhetünk. Az egyes szakaszok is hajlamosak elhúzódni, bár szinte mindig találunk valami új ötletet, ami esetleg továbblendít minket az ellaposodó epizódokon.