Chronicles of the Wolf - új Castlevania helyettTeszt

A Chronicles of the Wolf olyan, mintha egy elveszett Castlevania-játékra bukkantunk volna. A látványvilág, a zenék, az irányítás, a gótikus helyszínek és maga a játékmenet is azt sugallja, hogy ez bizony Konami öröksége, csak új köntösben. A hangulata valahol félúton jár a Symphony of the Night és a GBA–DS korszak hangulatos darabjai között, sőt, meglepő módon még a sokat vitatott Castlevania II: Simon’s Quest szelleme is kísért benne jó és kevésbé jó értelemben egyaránt.

A játékmenet ismerős lehet: egy hatalmas, egymásba fonódó térképet járunk be, ahol karakterünk fokozatosan erősödik, új képességeket szerez, és ezek segítségével újabb területek nyílnak meg előttünk. Többféle befejezés, fejtörők, titkos helyek, darabos mozgás, ingadozó nehézség – mindez együtt építi újra a klasszikus élményt, amit a régi rajongók annyira kedvelnek. A nosztalgiafaktor pedig még tovább fokozódik azzal, hogy legendás nevek is felbukkannak, így például Robert Belgrade, aki a Symphony of the Night-ban Dracula hangja volt, most narrátorként tér vissza, míg a zenékért Óscar Araujo felel, akit a Lords of Shadow-ból ismerhettünk.

Maga a történet is meglepően erős egy olyan műfajban, ahol sokszor másodlagos a narratíva. A Chronicles of the Wolf a Gévaudani Bestia valódi legendáját dolgozza fel – egy rejtélyes farkasszerű lényről mesél, amely a 18. századi Franciaországban több mint száz halálesetért volt felelős. A játékos Mateo Lombardót irányítja, a Rózsa Kereszt Rend utolsó tanítványát, egy ősi testvériséget, amely évszázadok óta a sötétség ellen harcol. Igen ez a rend tökéletes párhuzama a Belmont családnak.

A kaland a jól ismert Metroidvania-sablont követi, azaz nulláról indulunk – alaptámadás és ugrás –, majd új képességek birtokában tárjuk fel a világ egyre nagyobb részét. A fejlődési ív ügyesen épül fel, és az eleinte szűk térképből egy sokkal nagyobb és komplexebb világ bontakozik ki előttünk. Az atmoszféra sűrű, a világ gótikus, sötét, néha komoran gyönyörű – pont, ahogy azt egy Castlevania-tól elvárnánk.

De sajnos a nosztalgia nem minden. Ahogy a Simon’s Quest öröksége is megosztó volt, úgy itt is akadnak kényelmetlen dolgok. A játék alig ad támpontot a továbbhaladáshoz. Az NPC-k ritkán frissítik a dialógusaikat, a térkép szinte csak dísz, és gyakran több órával korábban látott karakterekhez kell visszatérni, emlékezetből. Ez a fajta „nem fogjuk a kezed” megközelítés egyeseknek romantikus kihívás, másoknak frusztráló zsákutca.

Az irányítás sajnos kissé darabos és merev, leginkább a NES-éra Castlevania-ira emlékeztet. A karakter lassan fordul, az ugrás nem elég dinamikus, ami főleg a későbbi, precíz platformszakaszokon és boss-harcoknál tud igazán bosszantó lenni. A főnökök egyébként ötletesek, kemények, és ügyesen építenek a támadási minták felismerésére.

És mégis… ahogy halad előre a játék, beszippant. Az új képességek finoman nyitják meg a világot, és egyre több az összekapcsolódó rész, a titkos ösvény, az elfeledett zug. A bejárható terület sokkal nagyobb és érdekesebb, mint elsőre tűnik.