HavenTeszt

A francia The Game Bakers lassan tíz éve ügyködik a videojáték iparban. Kezdetben kizárólag mobil platformokra fejlesztettek, majd a Nintendo masináin vetették meg a lábukat. A legtöbben azonban valószínű, hogy a 2016-os Furi miatt kapják fel majd rájuk a fejüket. Pörgős akció! Tölténypokolba forduló hack ‘n’ slash és twin-stick shoot 'em up. Izzasztó főellenfél harcok. Megvan? Na akkor felejtsd is el! Emeric Thoa és csapata ezúttal padlóféket nyomott a tempón és egészen hétköznapi beszélgetéseket, szituációkat és érzéseket kapcsolt a sci-fi környezethez egy narratív szerepjátékban.

Ami egyértelműen a Haven legerősebb pontja! Az eseményekbe “in medias res” kapcsolódunk be. A főszereplő páros néhány napja érkezhetett meg a kiszemelt idegen bolygóra, amit csak Forrás néven emlegetnek. A manuális landolás persze nem volt éppen problémamentes, így az űrhajó számos eleme megsérült. Nem úgy tűnik mintha tovább szeretnének állni, de egyértelműen menekültek valami vagy valaki elől, így a javítás prioritást élvez majd. Hogy pontosan kik ők, honnan jöttek és miért voltak kénytelenek elhagyni az anyaplanétát, az majd az új otthonuk felfedezése közben szépen lassan kiderül. A történet nem a meglepő ötletek és váratlan fordulatok miatt lesz érdekes, hanem ahogyan könnyed természetességgel, “infó-kupacok” nélkül fedi fel magát a két szereplő hétköznapi dialógusaiból. Ezekben olykor mi is választási lehetőséget kapunk, bár ez leginkább az interaktivitás illúzióját szolgálja - egyetlen kivételtől eltekintve nincs valódi kihatása az eseményekre.

Yu és Kay önmagukban is kompetens, komplex és izgalmas személyiségek, néhány közösen töltött évvel a hátuk mögött. Így szerelmük sem a romantikus filmek klisétárából építkezve fog a szemünk előtt kibontakozni. Itt a rózsaszín köd alatt már látni lehet a mindennapi szituációkat. A monotonitást. Az egyensúly megbillenését. A csipkelődéseket. A botladozó érzelmességet. A súrlódásokat. A vitákat. A szentimentális mélypontokat. Szerencsére mindezt a bravúrosan megírt szövegkönyv és a főszereplőpáros szinkronmunkája is szinte tökéletesen kiszolgálja. Janine Harouni és Chris Lew Kum Hoi több mint 80.000 szóból álló dialógust vett fel közösen a londoni SIDE stúdióban. A fizikai közelségüket, valós interakciójukat és a kettőjük közötti kémiát pedig minden sorukban érezni. Talán felesleges kiemelnem, hogy milyen ritkán láthatunk hasonlót. Nem csak a videojátékok világában, de bármilyen narratív központú médiumban.

Bár erre szüksége is van a játéknak, mert a szerelmesek frappáns párbeszédeit önmagában csak minimálisan funkcionáló és olykor a monotonitás határát súroló játékmechanikák támogatják. Egy idegen bolygón például adná magát az ismeretlen felfedezésének öröme, de hamar ráfogunk jönni, hogy az apróbb darabokra hullott planéta jelentős része teljesen egyforma, mindössze néhány variációval és emlékezetesebb helyszínnel. A történet persze igyekszik érdekes momentumokkal ellensúlyozni ezt, ahogyan a gravitációs bakancsok a mobilitásunkat. A surranóknak köszönhetően főszereplőink a föld felett suhanhatnak, később akár vertikálisan is átívelve a távolságokat. A közel negyven, tenyérnyi, lebegő sziget között viszont csak a fokozatosan megnyíló nagyobb áramlatok segítségével közlekedhetünk, ami a jelen generáción is minimum öt-hat másodperces töltőképernyőt jelent. Minden. Egyes. Alkalommal. Ez rettenetesen megtöri az egész játék ritmusát. Gyorsutazásra pedig csak a teljesen kitakarított területeken van lehetőség.

A flórát és faunát ugyanis valami furcsa vörös szennyeződés borítja, amitől az élővilág agresszívvé válik, a gyümölcsök pedig ehetetlenné. Utóbbiak megtisztításához elég csupán az áramlatok energiáját összegyűjtve keresztül rongyolni a lugason, a földönkívüli lények viszont nem adják magukat némi csihi-puhi nélkül. A harcok egy körökre osztott rendszerhez hasonló felállással, de valós időben folynak. A két főszereplőnek párhuzamosan vagyunk képesek parancsot kiadni, ami a közelharci és távolsági támadásból, védekezésből, illetve ezek kombinációiból állhat. Természetesen minden ellenfél eltérő taktikát igényel, ahol később az időzítés is fontos szerepet játszik. Ha kellően elfenekeltük őket, akkor családbarát játék módjára a megtisztításuk folyamata következik - majd a kötelező simogatás, cirógatás miközben a vérző orrunkon keresztül kapkodjuk a levegőt. A készítők meglepően magabiztosan játszanak a maréknyi opciónkkal, így a puritánságuk ellenére is szórakoztatóak maradnak az összecsapások.

Ez azonban nehezen mondható el a gyűjtögetésről. Hőseink alapvetően három hozzávalót találhatnak a főzéshez, három összetevőt a gyógyító készítmények szintetizálásához és ugyanennyi nyersanyagot a harcok alatt használható tablettáknak. Nyilván ezek mindegyike fogyóeszköz, tehát egészen a játék utolsó harmadáig rá leszünk kényszerítve az utánpótlásukra. A kukta-kötelesség még valamelyest ügyesen kapaszkodik a két főszereplő kapcsolatába, így némi motivációt nyújt az új receptek kipróbálásához és a meghitt beszélgetések kezdeményezéséhez. A másik kettő viszont igazi papucs munka. Szóval ha szabad, akkor garantáltan muszáj is. Minden megmozdulásunk hozzájárul viszont a kapcsolatunk építéséhez, amivel maréknyi passzív képességünk is automatikusan fejlődik majd. Ezzel pedig be is zárult a gameplay loop: bepakol, kalandoz, harcol, gyűjtöget, hazatér, főzicskézik, kraftolgat, alszik. Ennyi. Közben pedig folyamatosan beszélget. Ha az a fajta szörnyeteg vagy, aki átlépi az átvezetőket és beleteker a dialógusokba... menekülj!

Muszáj néhány keresetlen szót ejteni a prezentációról is. A kritikát tagoló, saját készítésű képeket átpörgetve valószínűleg feltűnt, hogy a Haven inkább stílusos, mintsem technikailag kiemelkedő. A környezet kicsit low-poly hatást kelt, a karakterek elnagyoltságát cell-shaded effekt takarja, a rengeteg dialógust pedig rajzolt, részben animált portrékkal hidalták át. Egyszóval ügyesen gazdálkodtak a saját erőforrásaikkal. Kevésbé sikerült ezt megoldani a konzolok esetében. A PlayStation 5 verzió például néhányszor képes volt szaggatást produkálni abszolút érthetetlen helyeken a Quality opcióval, a Performance beállítás pedig indokolatlanul nagy áldozatot jelent képminőségben a teljes stabilitásért. Azt is nehezen hiszem el, hogy problémát okozott volna egyben lekezelni a bejárható területet a töltési idők minimalizálása érdekében - talán máris elkényeztetett minket az SSD? A szinkronhangért felelős párost ugyan már méltattam, de mellettük hanyagság lenne nem kiemelni Danger, vagyis a szintén francia Franck Rivoire fülbemászó elektronikus dallamait. Úgy érzem gyakran a zene adott karaktert ennek a világnak.

Kay és Yu személyisége pedig egy különleges élményt, egyediséget és számos emlékezetes pillanatot szolgáltatott a Havennel töltött tizenhét órának. Akár egyedül állunk neki a kalandnak, akár a “randi-játék” fogalmát igyekszünk behozni a köztudatba a kanapé-kooperációs lehetőséggel, ők lesznek a középpontban. Éppen ezért inkább érzem ezt egy narratív kalandjáték formaiságát feszegető próbálkozásnak, mint bármi másnak. A felfedezés, harc, gyűjtögetés, vagy a túlélőelemek önmagukban funkciójukat vesztik. A főszereplők közt lezajló párbeszédek, a közöttük és körülöttük kialakult szituációk, a múltjuk megismerése és a jövőjük alakítása az, ami előreviszi a játékost. A többi? Mindössze a mindennapok monoton robotja. Kötelező körök. A szükséges rossz. Mégis alacsony ár a az önfeledt pillanatokért, nem igaz?