Úgy gondolom kevesen vannak, akik nem várták ennek a játéknak a megjelenését. Az Ubisoft marketing gépezete szinte tökéletesen működött, a megfelelő időben kaptuk az aktuális AC-adagot, hol egy látványos videó, hol néhány kép, hol egy kövér interjú a játék bombázó producerével (ez utóbbi követendő példa, több jó - élő - nőt a játékiparba!). Mindezek ellenére sikerült úgy-ahogy titokban tartani a játék főbb pontjait, így a temérdek média anyag után is bőven maradt újdonság.
Azt tudtuk, hogy a játék a Szentföldön, a keresztes háború korában játszódik, azonban voltak zavaró kis utalások arra, hogy talán nem csak ebben az egy időszakban fogunk tevékenykedni. Nos, ez igaz, illetve mégsem. A kulcsszó: emlékek. Méghozzá genetikus emlékek! A játék szerint ugyanis génjeinkben nem csak az elődeink tulajdonságai, biológiai jellemzői vannak belekódolva, de mélyebben minden ősünk emléke is ott van. Érdekes példával szemléltetik ezt, azt mondják, hogy az, amit az állatok ösztönének nevezünk, az igazából a szüleik emlékei. Szerencsétlen főhősünk, Desmond kénytelen a saját kárán rájönni erre a tényre, miután elrabolják, majd egy ismeretlen helyre viszik. Itt megtudja, hogy van egy gép, mely elő tudja hozni ezeket a génekbe ágyazott emlékeket, neki - illetve egyik elődjének - pedig nagy szerepe lesz/volt egy hihetetlen erejű tárgy előkerítésében. És Desmondról ezennel ennyit, néha még találkozunk vele, azonban e rövid felvezető után megismerhetjük a játék igazi hősét (Vagy antihősét, egy orvgyilkost ki nevezne hősnek?), Altairt.
Altair tehát egy orvgyilkos, méghozzá a profi fajtából. Mivel az időpont 1191, ezért nem rendelkezik olyan, az életét (illetve az életoltást) megkönnyítő szerkezetekkel, mind a távcsöves puska és hasonló finomságok, így kénytelen a jól bevált korabeli módszereket használni. Ördögi ügyesség és atletikusság, néhány éles penge és a tömegben elvegyülés képessége. Mindezek azonban nem segítenek, mikor egy félresikerült küldetés után nem csak magát, de az egész klánt veszélybe sodorja. Ezek után szinte természetes, hogy nem néznek rá kifejezetten jós szemmel, ballépése majdnem az életébe kerül, azonban szerencséjére (és a miénkre is, hülyén nézne ki egy főszereplő nélküli játék) “csak” rangjától lesz megfosztva. Ahhoz, hogy régi státuszát és megbecsülését visszanyerje, kilenc nagyhatalmú embert kell eliminálnia - innentől pedig elindul maga a nagybetűs játék.
Arra az előzetes anyagokból már számíthattunk, hogy a játék szép lesz. Azt azonban nem gondoltam volna, hogy ennyire! Kevés szó van arra, amit az Ubinál összedobtak, illetve nem is, hiszen a csodás, gyönyörű és temérdek egyéb jelző pont arra vár, hogy elhasználjuk a játék láttán. Láthattunk már hatalmas városokat, sőt, manapság lassan divat lesz, hogy a csőszerű pályák helyett hatalmas metropoliszokba dobják be a játékost, azonban az AC-ben lévő három város (Jeruzsálem, Damaszkusz és Acre) olyan mesterien kidolgozott, melyre még nem igazán volt példa. De nem csak ezek, a köztük lévő terület is temérdek apró szépséget rejt, kis falvak, elhagyott romok, magas tornyok, egyszerűen nem lehet betelni a látnivalókkal. Ha pedig beérünk egy városba, jön a következő meglepetés, a tömeg. Nem szimplán sok ember tölti be az utcákat, rengetegen vannak, néhol mozdulni sem lehet tőlük! Ami pedig a legjobb az egészben, hogy a temérdek dolgára igyekvő ember ellenére sosem látni a máshol olyan gyakran előforduló clipping hibákat, mindenki szépen elmegy a másik mellett, mint a valóságban.
Amikor kigyönyörködtük magunkat a városban és a tömegben, akkor induljunk el, bele a közepébe! A következő meglepetés akkor lesz, mikor meglátjuk Altairt ügyesen elsasszézni a tömegben, kikerülve, arrébb tessékelve az útjában lévő járókelőket. Ennyire emberszerű, folyamatos és élettel teli animációt nem sok helyen lehetett eddig látni. Szükségünk is lesz arra, hogy szépen elvegyüljünk a tömegben, hiszen csak így juthatunk majd célpontjaink közelébe. Azonban amint elkezdünk futni a tömeg hirtelen egy mozgó akadálypálya szerepét ölti magára, folyamatosan beleütközünk valakibe, felborulunk, elesünk. Agresszívan arrébb tudjuk lökni ilyenkor a járókelőket, azonban ehhez jó időzítés kell, de még így is a kelleténél jóval nagyobb felfordulást fog okozni, ami, tekintve munkánkat nem biztos, hogy jó dolog. Mit lehet akkor csinálni, ha gyorsan el akarunk valahova jutni a városban? A válasz egyszerű, a háztetőkön ugrálni.
Az Assassin’s Creed egyik legjobb pontja, hogy a városokban bármi megmászható. Olvassátok el újra, minden! Az utolsó mellékes falon is van valami kiszögelés, melybe Altair belekapaszkodhat, és feljebb húzhatja magát. Mindez pedig szinte teljesen automatikusan megy, a hasonló, háztetőkön pattogós játékoktól eltérően itt nincs egy ugrásra használható gomb. Nem is kell, ugyanis amint sietősre fogjuk a dolgot, Altair magától fog ide-oda pattogni, szinte mindig oda ugorva, ahova mi gondoljuk. Talán így elsőre furán hangzik, de játék közben nagyon gyorsan bele lehet jönni és nincsen annál menőbb érzés, mikor vadmacskaként pattogunk az emberek feje felett. A készítők ráadásul totál ki is használták hősünk falmászó képességét, rengeteg szép magas hely van, melyeket élmény megmászni és onnan olyan kilátás tárul elénk, amit szavakban kifejezni nem lehet.
A játék irányítása egyébként teljesen egyértelmű, gyorsan megtanulható és rendkívül könnyen használható. Ez különösen a csatákban kristályosodik ki, ahol néhány gomb használata mellett (komolyan, van egy támadás, védekezés és egy visszatámadás gomb) olyan szintű látvánnyal és menőséggel lesz dolgunk, amit utoljára talán egyik-másik Prince of Persia játékban láthattunk. Esetleg az zavaró lehet, hogy bár van, mikor tucatnyian támadnak ránk, egyszerre legtöbbször egy ember próbál nekünk jönni. A valóságban biztos nem így lenne, azonban itt nem jönne ki jól, ha egy félresikerült akció után egy maréknyi zsoldos egyszerűen rögbis módra rávetné magát hősünkre. Bár így visszagondolva, biztos lenne benne motiváció...
Nagyon nincs vége, katt az oldalválasztóra a folytatásért!
Mindezek miatt a játékban a gyilkolás inkább művészet lesz, nem a szokásos kötelező hent és bár Jack Thompson ezért biztos karóba húzna, de iszonyatosan jó érzés szépen, csöndben levadászni a célpontokat! Rengeteg taktika van benne, lévén mint már annyiszor említettem, kénytelenek vagyunk a delikvens közvetlen közelébe férkőzni és a rejtett pengével kiiktatni, nincs az a luxus, mint ami például a Hitman szériában, hogy kilométerről levadásszuk az áldozatot. Viszont éppen ezért a játék nem olyan szigorú abban az esetben, ha felfedeznek, gyakorlatilag alig van olyan feladat, melyet elbukunk, ha a célpont rájön, hogy mi éppen el akarjuk tenni őt a láb alól.
Ahhoz, hogy a célpontunk közelébe jussunk egy igen szép kis nyomozómunka szükséges. Ezt pedig néhány apróbb feladat végrehajtásával hajthatjuk végre, minden egyes feladatért egy-egy aprócska információdarabot kapunk, melyből eleget összegyűjtve - kellően szinkronizálva genetikus memóriánkat - már mehetünk is levadászni az éppen aktuális szerencsétlent. Ez kezdetben jól hangzik, azonban sajnos összesen mindössze négy-öt ilyen feladattípus létezik, ez pedig egy igen rossz dolgot vetít előre. Mind a kilenc célpontnál a dolog úgy fog kinézni, hogy teszünk egy kört az adott városban, kihallgatunk egy-két beszélgetést, lenyúlunk néhány térképdarabot, összegyűjtünk másfél tucat zászlót (ez a feladattípus magában mínusz egy pontot jelentene, nincs illúziórombolóbb, mint mikor a feladat az, hogy a egyik társunk által szétszórt zászlókat körberohangálva begyűjtsük... Mi ez, Super Mario?), majd megyünk levadászni az aktuális delikvenst. Elsőnek király, ötödiknek erőltetett, kilencediknél csak legyünk túl rajta!
Ettől eltekintve azonban a játék tényleg zseniálisan sikerült. Teli van hangulatosabbnál hangulatosabb mozzanattal, a látványvilága, illetve annak művészi megvalósítása lazán az élmezőny elejére helyezi, a történet pedig tele van jobbnál jobb fordulatokkal, még a stáblista után is temérdek meglepetést tartogat.
Megmondom őszintén, nem voltam biztos abban, hogy milyen pontszámot kapjon a játék a teszt végén. Vitatkoztunk is eleget ezen Ghz kollégával, azonban végeredményben el kell ismernem, igaza lett. Jó dolog egy ilyen teszt írása, az ember nyugodtan sorba tudja szedni, mik azok, amik tetszettek az adott játékban, és mely részeket lenne jobb elfelejteni. Az Assassin’s Creedben pedig a feladatok monotonitása az egyetlen olyan pont, melybe bele lehetne kötni, azonban nem teszek ilyet, mert összességében egy igazán jó játékkal lesz gazdagabb mindenki, aki ad neki egy esélyt. Az Ubi egy kitűnő új címet hozott létre, és mivel ez egy trilógia első fejezete, türelmetlenül várjuk, hogyan fog a sztori folytatódni.