Volt egy időszak, mikor Lara Croft már nem jelentett egyet az ügyességi játékok királynőjével, és a név - avagy a mögötte lapuló csábos nőszemély - már közel sem volt olyan vonzó, mint fénykorában. A feneke megereszkedett, a szemei alatt megjelentek a szarkalábak, és sminkkel sem tündökölt olyan szépen a pofija, mint az első randikon. Aztán a vén úrhölgyet a Crystal Dynamics plasztikai klinikájára vitték, rehabilitálták a különféle bogaras függőségekből, felvarrták mellét-fenekét, sőt az arcát is helyrepofozták. A sebészetről egy vadóc, ifjonc csajszi, egy belevaló díva... egy újjászületett Legenda távozott.
Szerettük-nem szerettük, a Tomb Raider Legend remek, űrt betöltő játék lett. Egy hiánypótló, mely alapjai a modern Prince of Persia sorozat eszméletlenül gördülékeny játékmenetére lettek lefektetve. (Minő véletlen - már az első TR játék is a klasszikus PoP mechanizmusát gondolta újra.) A Legend grafikája szinte elsőként támogatta a DX9-es effektparádét, a Croft-univerzum kiszélesedett, a sztori pedig hatalmas hangsúlyt kapott. A fejlesztőgárda később helyrepofozta az első epizódot is (Anniversary), de a háttérben már a Legend folytatásának fejlesztésén fáradoztak.
A történet végén annak idején kiderült, hogy Lara anyja (talán) túlélte a bizonyos katasztrófát. Hősnőnk tehát ismét útnak indul, hogy választ nyerjen a TR:L legvégén felbukkanó kérdésekre, melyek cliff-hangerként tartották felcsigázva a rajongókat - ez idáig.
Én - személy szerint - szerettem a Legendet; annak majd’ minden porcikájával elégedett voltam, így nagy várakozással ültem le az Underworld elé. Az első benyomások roppantmód pozitívan értek. Ilyen stílusos nyitóképernyőt nem is igazán emlékszem, hogy mikor láttam utoljára, de a menü stílusa és letisztultsága is lehengerelt. A Croft birtokra telepedett sötét vihar igen durván megalapozza a hangulatot, az epikus in medias res kezdés pedig az első örömkönnyeket csalja elő - valahogy így kell egy kurrens játékot felvezetni. A dramaturgia amúgy meglepően eredeti, filmes elemektől sem berzenkedő ötletekkel operál végig a játék folyamán. Az irányítást ízlelgetve különösebben nagy változást nem tapasztalunk (elsőre), a muzsika letaglózó, a grafika mesés, a kép tűéles - némi blur effektezéssel természetesen - a Legend gyanúsan gyenge natív felbontását (és az ebből fakadó képmosást, akadozást is) elfelejthetjük.
A történet - a mai átlaghoz képest - meglepően jól kidolgozott. A progi rengeteget utal vissza az elődjére, de még az Anniversary-ban történtek is új értelmet kapnak az Underworld-ben. A sok hivatkozást megmagyarázandó, egy összefoglaló videót is elérhetünk a menüből, mintegy “mi történt az előző évadban” jelleggel. Így azok is képben lesznek Croft kisasszony fő motivációival, akik nem foglalkoztak eleddig a sorozattal.
A helyszínek csodamód változatosak - a természet ölelését kalandjaink során tetőtől talpig átérezzük. A szokásos egzotikus lokációkat némi északi mitológiával bolondították meg, így lehetséges az, hogy Lara egy skandináv istenség, Thor relikviái után kutat a föld legkülönbözőbb pontjain. Meglepődünk tehát azon, hogy kora-nordikus katakombákat rejt egy Thaiföldi rom mélye? Semmiképp, hiszen a változatos lokációk és az egymást keresztező kulturális hivatkozások mindig is a Tomb Raider játékok egyik fő varázsát jelentették.
Mely játékoknak azonban van még egy sarkalatos pontja - mégpedig a nehézség.
Jelen esetben üdvözöltem a kezdeményezést, miszerint az Underworld enyhén bedurvult a “legendás” előd óta. A pályatervezés igen furmányos, sokszor nagyon nem egyértelmű, hogy merre tovább - kifejezetten üdítő végre egy olyan játékkal randevúzgatni, amely nem vezet minket kézen fogva még a nyílegyenes szakaszokon is. A központi terekről gyakran két-három irányba is elindulhatunk, és nem egyszer fogunk körbe-körbe bolyongani, hogy vajh’ merre lelhető a kiút. Ez a kutakodás-próbálkozás-agyalás triumvirátus nagyon feldobja a felderítős játékmenetet, amihez még csapjuk hozzá a kellemes rejtvényeket, a gyakran több képernyőt betöltő mechanizmusokat, gépezeteket, a motoros száguldást és szórjuk meg az egészet némi extra kincskereséssel - a “Wow!”-faktor máris az egekben tanyázik.
A harcon is keményítettek az Crystal Dynamic-os srácok - az ellenfelek szívósak, sok ólmot képesek elnyelni, mire megadják magukat. Cserébe viszont, ha az adrenalinunkat sikerül feltornászni, egylövéses fejesekkel vethetünk véget a különféle vadállatok, emberek, és túlvilági lények offenzívájának.
Ha már itt tartunk - az Underworld-ben nagyon fontos szerepet játszik a mitológia, de azt mindenkinek szíve-joga eldönteni, hogy egy Tomb Raider játékba mennyire illenek a mesebeli szerzetek. Szerintem ezzel alapvetően nincs gond, hisz minden TR epizódban láthattunk már ilyesmit, de a játék vége felé (véleményem szerint) a fantasztikum talán túlságosan is rátelepedik a történetre.
A felfedezések során apróbb teremtmények (pókok, denevérek) is nekünk fognak esni, de ők inkább enyhe bosszúságot okoznak majd, mint komoly fenyegetést. A felderítést egy hanghullám-térkép is segíti, mely szerintem zseniális ötlet - a haszna azonban nem mindig százszázalékos. Ha a kihívással bármi bajunk akadna, a Player Tailoring menüpontban személyre szabhatjuk a különféle nehézségi faktorokat. Szinte már hallom a szívhez szóló dallamokkal megtámogatott reklámszlogent: “Casual-ek is elkezdhetik!”
Lara félelmetesen jól néz ki - a bőre hol koszos, hol csillog a víztől, de a ruhatárát is megirigyelhetik a girl-gamerek; a pályák elején választhatunk, hogy a bébi milyen ruciban vágjon neki a küldetésnek. A mozgására hatalmas gondot fordítottak az animátorok - Heidi Moneymaker hivatásos tornásznő-bajnok mozdulatait használták fel a motion-capture labor munkatársai az akrobatikus mutatványok rögzítésekor. Futás közben Lara teste igazodik a környezethez - eltaszítja magától az ágakat, leveleket; torzóját megrogyasztva fut lefelé a lépcsőn, érezni a finom lendületet minden apró mozdulatában. Egy gond azonban akad. A fejlesztők kicsit sokat akartak markolni ezzel az új mozgásrendszerrel - ennek az a következménye, hogy a precízen megtervezett mozdulatok besülnek, néha az egész irányítás kapkodóssá válik. Fura, hogy egy sima falnál felfelé törve nem a keze ügyébe eső perem fele ugrik elsőre Lara, hanem a falfelületnek. (Altair - ha jól emlékszem - futott felfelé, amíg a lendületéből tellett.) Másik furcsaság, hogy a vízszintes rudakon felmászva először oldalra kell mozdítanunk Lara valagát az analóggal, mielőtt a lusta grófhölgy felegyenesedne. De említhetném azt a problémát is, amikor egy vízszintesen kifeszített póznán állva egyensúlyozunk. Két oldalra is le tudnánk ereszkedni kapaszkodó pózba - a mozdulatsort elindítva biztosak lehetünk abban, hogy a bögyös babánk pont a perem átellenes oldala felé fog lemászni - nem, mint ahogy logikus volna. Ha Lara egyik kezében van egy tárgy, akkor a gyógycsomagért juszt sem fog lehajolni, és ha több széttörhető, felvehető, esetleg működtethető dolog van egymás mellett, akkor az is gondot okoz a hölgyeménynek, hogy mihez nyúljon először. (Mondjuk hozzám... de hogy jön ez ide? - a szerk.) Ha már kritizálunk, nem mehetünk el a kamerakezelés mellett sem szótlanul, hiszen túl sokszor túl közel van a nézőpont és nem látjuk át a következő mozdulatunkhoz szükséges teret. Máskor a kameraman megőrül és bepörög, vagy épp moccanni sem akar. A harcoknál is megy a kapkodás - ráadásul az ellenfelek támadásai is túl pontosak.
Megértem én, hogy a karácsonyi megjelenés miatt nem volt lehetőség ezekez az apróságokat tökéletesre csiszolni, de nem haladhatunk el a gondok mellett kommentár nélkül.
A játék X360 változata igen bőkezűen osztogatja az achievement-eket. Ha rákoncentrálunk, egy végigjátszás során akár 7-800 ponttal is jutalmazhat minket az Underworld. Később DLC kiegészítésekre is számíthatunk. Sajnos PS3-on és PC-n nem kapunk trófeákat, sem DLC-t, a PC változatnál (mindent csúcsra állítva) pedig a tűéles grafika lesz furcsa - valahogy a konzolos verziók természetesebb, filmszerűbb képet adnak egy jó képernyőn. Ugyanakkor a PC tulajdonosok sem panaszkodhatnak a konzolos tesókkal szemben, mert a játék jól optimalizált és kellemesen irányítható gamepad nélkül is - ráadásul a magyar felirat csak ennél a változatnál része az alapfelszerelésnek.
A kicsivel fentebb tárgyalt negatívumokat leszámítva érződik, hogy a játék nagyon egyben van, és hogy a tervezők kitettek magukért minden tekintetben. Igazi next-gen Tomb Raider lett az Underworld, az év végi termés egyik biztos befutója. Nem nyúlunk mellé a program megvásárlásával, hiszen a legújabb Lara-kaland minden tekintetben megfelel a kor követelményeinek, a történet összetettsége ráadásul még kicsit magasabb színvonalat is képvisel a mai átlagnál. (Voltak csavarok, melyeknél leestem a székről...) A kraftos pályatervezés, a Croft-os dumák, a visszatérő Tomb Raider elemek és utalások pedig a legszigorúbb Lara-fetisisztákat is teljes mértékben kielégítik.
A sztori folytatódik, a revelációk és leleplezések (részben) megtörténnek, Lara pedig lelkesen úszik, ugrik, fut, mászik és lő, mint a régi szép időkben. A ráncoknak nyoma sincs, a popsi még mindig feszes, Miss Croft ajkai pedig újfent csókra csábítják a játékost. Ha még nem tetted, pótold a Legend élményét, majd ugorj fejest Larával az Alvilág bugyraiba - élvezni fogod az iramot.