Dreamcast CollectionTeszt

Ha választani kéne, hogy melyik játékkonzolnak jutott az elmúlt években a legnagyobb nosztalgikus rajongás, akkor valószínűleg a Sega Dreamcast-je lenne a nyerő. Okkal-joggal: a Dreamcast kényszerűen rövid életciklusa, és ehhez képest kétségtelenül minőségi játékkínálata kellő alapot teremtettek a kult-státuszra. A Sega (a sikeresebb címek korábbi gyors multiplatformosítása után) most látja elékezettnek az időt, hogy (apró)pénzre váltsa a nosztalgiát: a letölthető formában újra kiadott DC klasszikusokat most lemezre gyűjtve is megfuttatják (még)egyszer. A Dreamcast Collection négy játékot tartalmaz.

A Sonic Adventure-ről a helytakarékosság jegyében tulajdonképpen egy betűt sem kéne írnom, hiszen megtette már helyettem Warhawk a játék szeptemberi XBLA-s megjelenésekor. A kolléga véleményével pedig teljes mértékben egyetértek: a Sonic Adventure nem öregedett jól, sőt, kifejezetten rosszul öregedett. Ennek több oka is van. Az egyik az, hogy már a megjelenésekor is megosztotta a kék sündisznó rajongóit, az akkor még csinosnak számító grafikai körítés mellett kérdéses döntések (maga a kalandozós koncepció), és az elbaltázott kamerakezelés okán húzták sokan a szájukat. A másik: a HD-be felskálázott, 4:3-ban, ronda oldalsó csíkokkal prezentált SA mára kifejezetten csúnya, a szemnek a legkevésbé sem kedves látványt nyújt, a kamera továbbra is bosszantó dolgokat művel, a már tizenkét éve is feleslegesen dumáló karakterek amatőr szinkronja pedig valahol a megmosolyogtató és az idegesítő között egyensúlyoz. Az “új” verzió elvileg a PS2-re és Gamecube-ra megjelent DX változat direkt portja... lenne, ha a Sega nem döntött volna úgy, hogy a DX tartalmi extrákat külön DLC-ben kínálja hozzá. Nem túl barátságos lépés, sőt, az acélosnak amúgy sem nevezhető alapjáték fényében a múlt század mozgalmi plakátjainak kövér, szivarozó, az egyszerű munkásember pénzecskéje felé mohón nyúló karikatúra-kapitalistáját juttatja eszünkbe. Költői kérdés: miért nem a minden szempontból sokkal jobb második részt adták ki újra, és karcolták fel a lemezre?

A Crazy Taxi-val első pillantásra hasonló a helyzet, de ha rászánod az időt, itt azért többször is megvillan a régi dicsőség. A CT ott és akkor, játéktermi játékként és Dreamcast címként abszolút remek és újító cucc volt, üdítően friss játékmenettel, jó grafikával, szuper, a hangulathoz nagyban hozzájáruló zenékkel (Offspring soundtrack). Nem tehet róla, hogy azóta a taxizós móka az open world akciójátékok egyik mellékküldetése lett, így aki most találkozik vele először, megrántja a vállát, és nem érti, hogy tíz éve mit lehetett ebben olyan különlegesnek tartani. A magam részéről akkor imádtam, így még most is viszonylag jól el tudok lenni vele. Pedig nem könnyítette meg a dolgomat: az alap játékmeneten kívül gyakorlatilag minden gyengécske benne, a nagy felbontásba felhúzott textúrák kifejezetten ocsmányak, és pop-up is előfordul bőven, méghozzá “bele az arcodba” módon. Külön fájdalom hogy a Sega (szivarozó kapitalisták, ugye) nem szánt pénzt arra, hogy meghosszabítsa ez eredeti zenék jogait, így az Offspring helyett C-kategóriás töltelék muzsikák rombolják a nosztalgikus emlékeket.

A Space Channel 5: Part 2 a kollekció legidőtállóbb darabja. Tetsuya Mizuguchi (Rez) ritmusjátéka vizuális szempontból azért tudott friss maradni (ahogy a Rez is), mert a saját, erősen stilizált világa függetleníteni tudja magát a poligonszámtól és textúramennyiségtől. A második rész jó választás a kollekció számára, az alap játékmenet (a gép által bedobott táncmozdulatokat kell utánoznunk a megfelelő ritmusban) itt komplexebb, az utasítások (mozdulatok) száma eggyel növekszik, és két játékost támogató kooperatív módot is kapunk - az egész sztorit végignyomhatjuk így. A Space Channel 5: Part 2 kilenc évvel a megjelenése után is tartalmas, szórakoztató játék, egyedi hangulattal, kellően őrült sztorival, és persze (ismét) Ulalával, aki a DC korszak egyik sztárjává nőtte ki magát.

A Sega Bass Fishing minden szempontból felejthető játék. Horgász-szimulátor, eredetileg játéktermekbe szánva. Ott működött, mert volt hozzá külön, mozgásérzékelős horgászbot-kontroller. Az eredeti DC változathoz is lehetett venni ilyesmit. Most nincs, ami pedig megmaradt, az maga a dögletes unalom. A játékmechanika egyszerűsége (bedobás, csalizás, fárasztás, kiemelés) az analóg kar és a ravasz rángatásából építkezik, a harmadik halnál már unod az egészet, az ötödik után pedig a pokolba kívánod az egész játékot. Az eredeti árkád mód mellett felkínált originál mód három bajnokságot pakol eléd, de kétlem, hogy a SBF ebben a formájában (az 1999-ben igen jónak számító grafika mára bántóan elavult) bárkit is felizgatna annyira, hogy órákat tegyen ebbe a játékba. Ha nagyon vágysz rá: van belőle Wii verzió (három éve jelent meg), ott legalább a mozgásérzékelés megmaradt.

A Dreamcast Collection-ért jelenleg harminc eurót kérnek, ennyit szerintünk nagyon nem ér meg. A négy játékból kettő tudja kisebb (Crazy Taxi) vagy nagyobb (Space Channel 5 P2) mértékben megszólítani a 2011-es közönséget, a Sonic csak a keményvonalas rajongókat, a Sega Bass Fishing meg gyakorlatilag senkit. Mivel a gyűjtemény darabjai vagy már most elérhetők, vagy a közeljövőben elérhetők lesznek külön is (letölthető formában) a megfontolt szemezgetést javasoljuk: vedd meg belőle azt, amit érdekel, a teljes csomagot esetleg akkor, ha alapos, ötven százalékos áresés után az akciós dobozból lehet berendelni. Nosztalgiázni jó - de nem mindenáron.