Beyond: Two SoulsTeszt

“Senkinek sem lenne szabad megmondania azonban, hogy milyennek kellene lennie egy videojátéknak, senki sem rendelkezik ezzel a hatalommal.”

David Cage ezzel a - maguknak egymondatos „érvekkel” utat vágó kommentelőket is megszégyenítő - gondolattal küldött el mindenkit a picsába, aki a Beyond megjelenése kapcsán boncolgatni kezdte a témát, hogy videojáték-e a szóban forgó cím, vagy sem. Pedig ez egy lejárt lemez, legalábbis rég annak kellene lennie mostanra. Teljesen mindegy, hogy az interaktív sztori, a történetvezérelt játék, vagy bármi más, mostanában divatos kifejezés van aggatva ezekre az alkotásokra. Jól látható ugyanis, hogy bár a fejlesztők nagyon vékony pallón egyensúlyoznak, a Heavy Rain és a Walking Dead sikere bebizonyította, hogy sokszor a kritikusok is nehezen találnak fogást a jobban sikerült darabokon, ha azoknak minden eleme jól illeszkedik a helyére. A Beyondon pont azért könnyű fogást találni, mert több szempontból is csapongó minőségű, az összetevőit pedig nem aszerint válogatták ki, hogy egymással jó kombinációt alkossanak, hanem hogy mindenben túlszárnyalhassák Cage korábbi alkotásait. Hasonlítgathatjuk reggeltől estig más játékokhoz, de úgyis mindenkit csak az érdekel, hogy a Heavy Rainhez képest mi változott, milyen irányban sikerült továbblépni.

Elsőre leginkább a történetmesélés módjának megváltozása szembetűnő, a Beyond ugyanis egy-, pontosabban kétszereplős történet, a középpontban egy lánnyal (Jodie), akihez születése óta egy test nélküli entitás kapcsolódik, akit Aidennek hív. A játék első harmada kettejük kapcsolatának bemutatásáról szól, össze-vissza ugrálva az időben: hol a kutatóközpontban kísérleti alanynak használt kislány bőrébe bújunk, hol az immár CIA-alkalmazott huszonéves Jodie-t irányítjuk. Egy dolog azonban mindig közös: Aiden elszakíthatatlanul ott van mellette az élete minden percében. Kettejük viszonyát szépen bontják ki: míg az elején azt hihetjük, hogy az entitás inkább korlátja a test szabadságának, később egy se veled, se nélküled felállás körvonalazódik, majd rájövünk, hogy valójában egy kiszolgáltatott, törékeny lány állandó védelmét látja el a lény. Hiába a gyakori időugrások, a történet szépen, ívesen épül, a Jodie-ban végbemenő változás tökéletes dramaturgiával van levezetve, a személyiség alakulása, a külvilággal folytatott harc és a tagadás átfordulása elfogadásba mind hitelesen vannak ábrázolva. A megfelelő hatás elérését azzal is segítik, hogy az egymást követő időpillanatok kellően nagy kontrasztban állnak egymással, az idillt minden esetben szétrombolják valami borzalommal, az élet nyugodt, állóképszerű pillanatainak bemutatását pedig mindig valamilyen komoly változás követi.

Akadnak azért problémák a történetmeséléssel, ez pedig a játék második harmadára válik igazán nyilvánvalóvá. Jodie személyiségének megrajzolásánál különös figyelmet fordítottak a kiszolgáltatottság bemutatására: szinte mindenki utálja, úton-útfélen megalázzák, meg akarják erőszakolni, verni és ölni - mintha tényleg mindenki csak azért kerülne kapcsolatba vele, hogy be lehessen mutatni Aiden oltalmazó szerepét. Körülbelül eddigre válik nyilvánvalóvá az is, hogy a Beyond egyszemélyes történet. A Willem Dafoe által megformált kutató jelenti még a biztos pontot, de az ő karaktere is alapvetően egyszerű motivációkra van felépítve, a cselekvései előre kiszámíthatók. A többiekről pedig nagyon szót se érdemes ejteni, ugyanis meg sem próbálnak kitörni egydimenziós szerepükből - igaz, nem is nagyon tehetnék, hiszen minimális időt kapnak csak. Ellen Page ugyanakkor meglepően pazar alakítást nyújt. A gesztusai, a hanghordozása, a különböző helyzetekre adott reakciói mind kiválóak, és mivel szöveget írni még mindig tudnak a Quantic Dreamnél, nem durrognak a felesleges mondatok, a párbeszédek hossza és tartalma pont jó. És ha már itt tartunk, Jodie kisgyerek változata is tökéletes.

Ha sima időrendben lenne elmesélve a sztori, bizonyára gyenge lenne. Így is vannak benne sokszor látott megoldások - az afrikai küldetés csattanóját hány ezer filmben láttuk már, ráadásul ez a játék első igazi csúcspontja, ami magyarázatot ad Ellen szökésére - és hangulatlopások is számolatlanul, összességében mégis megáll a lábán, leköt és kíváncsivá tesz. A közepén ugyan megijed az ember, hogy mennyire B-filmes irányba megy tovább, de a végére összefésülik a két fő vonalat, kimondottan stílusosan. Bizonyára sokan lesznek, akik az utolsó csattanót is előre kitalálják: nekem - szerencsére - nem sikerült, így kellően mellbe vágott, amikor rájöttem, hogy egyáltalán nem arról szólt az egész történet, amire végig gondoltam. Az lehet szubjektív, hogy valakinek tetszik-e, de az epikusságát hiba lenne elvitatni. Ennyit tehát a Beyondról, mint filmről - nézzünk rá játékként is.

A teszt a következő oldalon folytatódik...

Egy játékról gyakran árulkodik az, hogy milyen demóval próbálják meg eladni. A Beyond esetében ez hatványozottan igaz. Menekülés, eszeveszett tempó, intenzív összecsapások és az akció kihangsúlyozása, csupa olyan elem, ami eddig azért egészséges szinten volt tartva a Quantic Dream játékaiban. A Heavy Rainben is tíz percig kellett verekedni az autóbontóban, mégsem éreztük indokolatlannak az ottani történéseket. A Beyond ugyanakkor tele van óriási szereptévesztésekkel. “...jó látni, hogy egyesek olyan játékokat is próbálnak csinálni, amelyek nem a lövöldözésről szólnak”, mondja Cage, és közben csinál egy olyat, ami pont erre a területre merészkedik felkészületlenül, és kegyetlenül elbukik. A Beyondban minden van, amit egy jelen generációs akciójátéktól megszokhattunk, mint például fedezékharc, fegyveres és közelharci küzdelmek, lopakodás, a gond azonban az, hogy rendre primitíven megvalósítva. Ezek olyan mechanikák, amelyeket ezer más játékban megcsináltak már jól, éppen ezért egy közepes megoldásnak semmi értelme nincs. Ennek ellenére mégis el kell menni az egyórás fedezékharcos küldetésre, le kell karatézni több tucatnyi CIA-ügynököt, de még egy kihalt, földalatti laborban is el kell tölteni negyvenöt unalmas percet ellenséges környezetben úgy, hogy földalatti labort már láttunk ezer játékban, és szinte kivétel nélkül mindegyikben élvezetesebb volt az ottlétünk. Nem lehet azzal védekezni, hogy nem ez a játék fő profilja, ezért nagyolták el, hiszen igen jelentős időt szakítanak ki a végigjátszás tizenegy órájából.

A fentiekkel nem lenne gond, ha olyan eszközkészletet kapnánk, ami érdekessé teszi ezeket a feladatokat. Kidobták a Heavy Rain nyolc-tíz gombos quick time eventjeit, és ehelyett ahol csak lehet, belassulós harcokban veszünk részt, aminek a mechanikáját nem akarom leírni: a lényeg, hogy bár egyszerű, mégsem működik jól. Az Aidennel való harc legalább követhető, de végtelenül repetitív: automatikusan ugrálunk ellenfélről ellenfélre, és pillanatok alatt kivégezzük őket. Még ez is megbocsátható lenne, ha el lehetne rontani. De a Beyondban a játék végi döntéseken kívül gyakorlatilag szinte semminek sincs valódi tétje, akár a játék összes quick time eventjét elronthatjuk, legrosszabb esetben megismételtetik velünk - de leginkább azt sem. A vége felé van egy bossharc-szerű jelenet, ahol kíváncsiságból minden próbát elrontottam, a végén mégis én kerültem ki győztesen. Nonszensz. Nem lenne baj, ha bármilyen cselekedetnek, akár a tétlenségnek is lenne valamilyen következménye, de ha minden szál ugyanoda vezet, akkor ezek nem igazi döntések. Ezen már bukott meg egy-két játék az elmúlt évek során: talán a Walking Dead állt a legközelebb a jó megvalósításhoz, azonban itt szinte semmilyen igazi elágazás nincs egészen a végéig, még a karakterek sem halhatnak meg, mint a Heavy Rainben, mert nincsenek Jodie-n kívül fontos szereplők. Amíg mindent jól csinálunk, addig azt érezzük, hogy szuper minden, de ahogy elrontjuk, és azt látjuk, hogy még így is tökéletesen haladunk előre, hamar fásulttá válunk.

Nagy kár az öncélú akciójelenetek gyakori használatáért - bár aki szerint a demó jó volt, az bizonyára kedvelni fogja ezeket. Sokkal erősebbek azok a jelenetek, amelyek a fiatalabb lányt mutatják, aki nem találja a helyét a világban, igazi érzelmi töltést főleg ezekben fogunk találni. Nem sok játék tud mutatni olyan jeleneteket, ahol ha rosszkedvűek vagyunk, oda kell mennünk anyuhoz ölelésért, ha éjszaka félünk, akkor magunkhoz kell szorítani egy macit, és ha egy doktor bácsi hülyeségeket kérdezget, akkor mi döntjük el, hogy a vállunkat vonogatjuk vagy megnyílunk neki. Ezekben igazán erős a Beyond, és milyen érdekes, ezek felelnek meg a legkevésbé a “játék” szó dogmatikus definíciójának. De ezek mellett hagyományos interakció is van: a fő attrakció természetesen Aiden használata, vele léphetünk ki a testi korlátainkból, vele utazhatunk szabadon, nézhetünk be az ajtók mögé, használhatunk elérhetetlen tárgyakat és oldhatunk meg feladványokat. Jodie az agy, ő a kéz, néha nem is tudjuk, melyikük irányít, de nincs is jelentősége, hiszen tökéletes egységet alkotnak.

Hiába a játékmenet hiányosságai, a Beyond minden másodpercéből süt a kompromisszummentes hozzáállás, ami a legtöbb szuperprodukció sajátja. A hangok és a szinkronok elképesztő minőségűek, a Quantic technológiájának köszönhetően tele van olyan animációval, amilyet még videojátékban nem láthattunk, a látvány néha tényleg a valóságot idézi. Semmin, de tényleg semmin nem spóroltak, ha egy jelenetet bele akart tetetni Cage, akkor a nemleges válasz ki volt zárva. És mivel audiovizuális tekintetben egyszerűen nem lehet fogást találni rajta, így a felszínesebb vizsgálódáson hibátlanul megy át, és csak azért nem hívható popcorn-játéknak, mert néhány igen komoly kérdést is boncolgat a befejezésekor, ami mindenképpen kiemeli még a történetközpontú játékok mezőnyéből is.

A 7 pontot kétféleképpen lehet kiérdemelni. A legtöbb ilyen játék egyszerűen nem éri el a legjobbak szintjét, ezért szépen beáll mögéjük a sorba. A Beyond nem ilyen. Itt a világszínvonal és a silány megoldások együttese adja ezt a végeredményt, és utóbbiakkal sem csak az a baj, hogy valamit nagyon elrontottak, hanem az, hogy igazság szerint jobb lett volna eleve kihagyni őket. David Cage ezúttal kicsit tovább nyújtózkodott, mint ameddig a takarója ért - remélem, hogy a véleményháborúzás után ennek az elemzésével is foglalkozik majd valamennyit. Az ugyanis valószínű, hogy sok tökéletesnek kikiáltott, kilencpontos játék sem hagy maga után olyan mélyen és hosszan bevésődő nyomokat, mint a Beyond fog - tetszéstől függetlenül is biztos vagyok benne, hogy évek múlva is emlékezni fog rá, aki megvette. Emiatt mindenkinek, de komolyan mindenkinek javaslom a végigjátszását - még ha lesznek is olyan félórák, amikor kedved lenne az egészet abbahagyni a francba.