The Evil WithinTeszt

Nem tudom, mikor rettegtem úgy utoljára játékban, mint amikor a The Evil Within egyik mentőszobája úgy döntött, megmakacsolja magát. Hiába próbálkoztam ugyanis többször is, a tükör áhított túlsó oldala helyett rendre a főmenüben találtam magam. Hogy miért volt ez ennyire ijesztő? Azért, mert ez az egész - teljesen nyilvánvaló módon - éppen a játék azon fejezetében történt, amelyikben véletlenszerű időközönként felbukkan egy elpusztíthatatlan ellenfél, aki egyetlen mozdulattal képes kivégezni téged. A checkpoint-rendszer persze segített abban, hogy ne bukhassak óriásit, mégis elképesztően kiszolgáltatottnak éreztem magam, aminél nyugtalanítóbbat aligha lehet elképzelni egy hasonszőrű játékban.

A fenti élmény részben egy hiba eredménye, de ne legyenek kétségeid: a The Evil Within akkor is képes hasonlóra, amikor minden rendben zajlik. A zsánert több ízben is megreformáló (és egyben csúcsra járató) Shinji Mikamit joggal nevezik a túlélő-horror műfaj atyjának, ha pedig valaki, hát ő egészen biztosan tudja, mi kell az emlékezetes borzongáshoz. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy hiába azonosíthatóak be jól a The Evil Within inspirációs forrásai (élen természetesen Mikami két legfőbb remekművével, az első és a negyedik Resident Evillel), a Tango Gameworks első alkotása egyáltalán nem valaminek az olcsó felmelegítése, hanem egy jó értelemben vett horrorkavalkád, mely az összes lehetséges irányból ráduszítja félelmeidet.

Lassan csoszogó zombik, tömegben támadó fertőzöttek, önmagukból kifordult, torz kreálmányok, menekülés, csapdák és elménk mélyének feldolgozhatatlan kivetülései: a The Evil Within nem kötelezi el magát a horror egyetlen válfaja mellett sem, hanem inkább ellened fordítja sokszínűségét. Ennek következtében egy teljességgel kiszámíthatatlan élményben lesz részed, mely a nyers félelmet és a pánikhangulatot éppolyan ügyesen alkalmazza, mint az ismeretlentől való rettegést. Az erőteljes pszichológiai vonallal rendelkező történet szerencsére igen gondosan meg is ágyaz ennek, így sosem lehetsz biztos abban, hogy ami a képernyőn zajlik, az valóban meg is történik. Azt hiszem jól bizonyítja mindezt, hogy - bármilyen meglepően is hangzik - a Silent Hill legalább annyiszor eszedbe fog jutni az élmények közepette, mint a Resident Evil 4. Mondtam, horrorkavalkád - de jó értelemben.

Bármilyen horrorról is legyen szó azonban, egyvalaminek mindig meg kell lennie: a bevezetőben már ecsetelt kiszolgáltatottság érzésnek. Ez a kulcs, és egyben mindennek az alapja - az az aprócska, mégis végtelenül fontos játékelem, mely a különbséget jelenti egy horrorisztikus akciójáték és egy feszült túlélő-horror között. Az általad irányított karakter, Sebastian tapasztalt detektív ugyan, de nem túl agilis, a rohanásban hamar elfárad, nincs feneketlen zsákja, és a célzása sem olyan betonbiztos, mint a mindennapi játékhősnek. Leginkább ez utóbbi kapcsán merülhet fel benned a kérdés: biztos, hogy ez jó nekem? Nem vitás, kétélű fegyver ez: az "egészséges mértékű esetlenség" és a "frusztráló irányítás" közötti sáv papírvékony, az igazi hatás elérése érdekében azonban muszáj megcélozni az előbbit. Hogy miért? Azért, hogy a játék a lehető legközelebb, szó szerint a képedbe tolhassa a horrort, és hogy egy élőholtként vánszorgó baltás falusi ellen is éppen annyira feszültséggel teli legyen a harc, mint amikor valami olyasmivel nézel szembe, ami tényleg valahonnan a pokol legmélyebb bugyrából kúszott elő.

A HORROR BELÜLRŐL FAKAD

A The Evil Within cselekménye egy tömegmészárlással indul, melyet követően Sebastian és csapata a helyszínre érve valami nem evilágival találja szembe magát. Ez az egész végül a történet egészén végigkísér: a valóság, az emlékek és a főhős tudatalattijának keveredése váratalanul őrült és hátborzongató jeleneteken keresztül teljesedik ki, olyan helyszínváltásokkal és megoldásokkal, melyek sokadjára is rendkívül hatásosak. Maga a történet egyébként több szálon fut: a központi rejtélyen túl a detektív magánéletének drámáját is felgöngyölítheted a különféle jegyzeteken keresztül. Nem emiatt fogsz azonban örökké emlékezni a The Evil Withinre: a sztori a funkcióját jól betölti ugyan, de egy Silent Hill 2-t azért ne várj tőle.

A biztonságérzet minimalizálása érdekében egy régi túlélő-horror trükk, az erősen limitált eszköztár is tesz egyet s mást. Egy tárnyinál több extra lőszert nem is tud magánál tartani Sebastian a kezdetekben, de igazából ez lesz a kisebb gondod, maga a muníció ugyanis nem éppen gyakori jelenség, így inkább ez fogja képezni a szűk keresztmetszetet. A műfajt távolabbról szemlélők mondhatják, hogy ez is csak egy bizarr perverzió, de be kell látni, hogy itt valójában koncepciók és játékrendszerek tökéletes egymásba simulásáról van szó. Ha kevés a lőszered, védtelenebbnek érzed magad, ami kétségbeejtő. Ha spórolnod kell a golyókkal, akkor a lehető legközelebb fogod engedni magadhoz az ellenfeleket a pontos találat érdekében, ami idegőrlő. Ha közel engeded az ellenfeleket, akkor testközelből fogod látni, amit az imént kilőtt golyó lyukat lő annak fejére, ami visszataszító. Minden nyíl egy irányba mutat, méghozzá a félelem felé - ez nem mazochizmus, csak egy olyan műfaj, ami egyedi szabályokkal műdökik. Működni márpedig a The Evil Within is működik, méghozzá nem is akárhogy - leginkább azért, mert sikeresen elhiteti veled, hogy bármikor, de tényleg bármikor meghalhatsz.

A fentiekből egyenesen következik, de talán nem teljesen nyilvánvaló: a műfajhoz remekül simuló játékelemeken túl a kihívás is teljesen rendben van. Manapság sajnos a mainstream játékok egyre kevésbé várják el, hogy kiismerjék őket - vagy azért, mert szó szerint az arcodba tolnak mindent, vagy pedig azért, mert az ad-hoc megoldások is éppúgy elegendőek a továbbjutáshoz. A The Evil Withinben azonban ha vaktában lövöldözöl, vagy egyszerűen csak lusta vagy mindig a megfelelő fegyvert használni, akkor hamar ki fog ürülni a tárad, ami egyenlő a biztos halállal. Éppen ezért sosem szabad fejjel rohanni a falnak: meg kell nézni, van-e olyan ellenfél, akit esetleg ki lehet iktatni lopakodva, fel kell mérni, mikor süthetőek el a legjobban az egyszer használatos kézifegyverek és a gyufák, mint ahogy azokat a momentumokat is fel kell ismerni, amikor lehetőséget kapsz arra, hogy egyszerre több szörnyeteget is eltegyél láb alól. Ellenfeleid és fegyverarzenálod kiismerése szerencsére hálás feladat, a gunplay-en ugyanis egyértelműen érződik a RE4-örökség: maga a lövöldözés kiváló, mind érzésre, mind pedig az animációk, illetve a találatokal okozott sérülések szempontjából. És bár maguk a "leosztások" (vagyis hogy hol, mennyi és milyen ellenféllel találod szemben magad) sajnos nem említhetőek egy lapon az ilyen szempontból a mai napig etalonnak - és valószínűtlenül tökéletesnek - számító négyes Resident Evillel, a bekezdésben leírtak együttesen így is egy rendkívül élvezetes, ugyanakkor hosszú távon is kihívást tartogató harcrendszerben manifesztálódnak.

EXTRA DÓZIS

A fejlődési szisztémát éppen Mikami előző túlélő-horror alkotása, a Resident Evil 4 hozta be a műfajba, így nem meglepő, hogy a The Evil Within is tartalmaz hasonlót. Jelen esetben a helyszíneken szétszórt zöld zselét használhatod fel Sebastian, illetve fegyvereid tuningolására, így biztosítva, hogy az egyre növekvő kihívásnak képességeid és arzenálod is képes legyen megfelelni. Utóbbi legkülönlegesebb, és egyben legélvezetesebb darabja az Agony Crossbow, egy különleges számszeríj, amely ötféle különböző effekttel bíró nyíl kilövésére képes - van köztük például robbanó, vakító és fagyasztó is.

Külön említést tennék a főellenfelekről, melyekből egészen sok van - kisebb és nagyobb egyaránt -, és a legváratalanabb pillanatokban bukkanhatnak fel. Utóbbiból következik, hogy többségük nem egyszerű golyófogó: általában valamilyen trükköt, egyedi taktikát kell alkalmaznod legyőzésükhöz, vagy egyszerűen csak el kell menekülnöd előlük. A feszültség leginkább természetesen itt hág a tetőfokára, köszönhető annak, hogy a játék általában igen hamar tisztázza veled: szemtől-szembeni küzdelemben nem igazán van esélyed. Az egészre pedig maga a látvány csak rátesz a lapáttal, az alapjáraton is emlékezetes vizuális dizájn ugyanis a bossok esetében mondható a leginkább kreatívnak és a legmagasabb színvonalúnak. A hátborzongató széffejű hentes, az elpusztíthatatlan The Keeper egyenesen az elmúlt évek egyik leginkább eltalált videojáték-szörnyetege, és a vele vívott harc a katakombákban egyike a játék csúcspontjainak, maximumra tekert pánik-potméterrel.

Ha már a művészi kidolgozásnál tartunk: a látvány tekintetében meglehetősen kettős képet mutat a The Evil Within. Maga dizájn - ahogyan az elhangzott - remek, erőteljes hangulatot varázsol a legtöbb helyszínhez, és egyenesen hátborzongatóvá teszi a remálomszerű szekvenciákat, nem is beszélve a különféle effektekről, melyeket igen jó érzékkel alkalmaznak a fejlesztők. A motorháztető alatt azonban már közel sem ennyire rózsásak a dolgok, technológiai szempontból ugyanis már hagy kívánnivalót maga után a játék. Az még hagyján, hogy nem feltétlenül a The Evil Withinnel fogod bemutatni barátaidnak az újgenerációs konzolok képességeit, a már dícsért grafikai stílus ugyanis valamelyest képes ellensúlyozni mindezt. A bosszantóan gyakori textúra-pop-up és az illúzióromboló clipping azonban képesek csúnyán belerondítani az összképbe, az olykor már-már PS2-színvonalon mozgó átvezetőkről nem is beszélve. Mondhatjuk persze, hogy inkább ezzel legyen probléma, mint a dolgok "játék" részével, ám amikor a technológiai gyengeségek az élményre is kihatnak, azt aligha lehet szó nélkül hagyni.

A tartalomra szerencsére már jóval kevesebb panaszunk lehet - még úgy is, hogy ez a The Evil Within másik olyan eleme, amely élesebben kritizálható. A kampány alapvetően jó tempójú, meglehetősen változatos, emellé pedig határozottan hosszú is, hiszen a normálnak megfelelő Survival fokozaton közel 20 órába telik teljesítése. A "tehát olyan, mint a Resident Evil 4" kezdetű mondathoz azonban most is hozzá kell tennünk a "csak kicsit gyengébb" folytatást, a helyszínek között ugyanis akad néhány unalmasabb, kifejezetten nem odaillő darab, melyek nélkül kevesebb egészen biztosabb nem lenne a játék. Talán nem is véletlen, hogy ezek éppen az akciódúsabb fejezetek, a The Evil Within ugyanis - ennyi idő alatt remélhetőleg már mindenki számára kiderült - nem akciójáték, hanem túlélő-horror. Ami alapján levonhatjuk azt a végtelenül bölcs következtetést is, hogy egy igazi túlélő-horrorban a túlélő-horror részek sokkal jobban működnek, mint az akció részek. Mik vannak!

Összegezzünk: a The Evil Within mind a játékmenetet, mind pedig az atmoszférát tekintve remek túlélő-horror, amely képes felidézni a műfaj klasszikus erényeit, ezzel máris olyat teljesítve, ami az elmúlt években meglehetősen kevés nagyszabású produkciónak sikerült. Kiemelkedőnek azonban mindezek ellenére sem mondható, ami nem a korábban felvázolt hibáknak tudható be, sokkal inkább annak, hogy Mikami korábbi alkotásaival ellentétben nem képes a következő szintre emelni a műfajt, csupán egyszerű hiánypótló, mely ugyan a körítés tekintetében tele van egyedi ötletekkel, a játékmenet szempontjából már sokkal inkább a biztosra megy. Manapság persze már ennek is örülnünk kell: nem mondható, hogy az elmúlt években el voltunk kényeztetve horrorjátékokkal, így illik tárt karokkal fogadni egy ehhez hasonló, minőségi alkotást.

A The Evil Within jó érzékkel épít Mikami korábbi munkásságára, igaz, pont akkor fogod érezni, hogy ez nem a következő Resident Evil 4, amikor igazán hasonlítani szeretne arra. Még szerencse, hogy a játék közel sem éri be az előd mímelésével: a videojátékos túlélő-horror élmény teljes skáláját felvonultatja, méghozzá olyan változatossággal és hatékonysággal, amely innováció híján is emlékezetes kalanddá teszi a Tango Gameworks bemutatkozását.