FirewatchTeszt

Igen ritka, mikor egy játéktól senkiházi szar alaknak érzem magam, de a Firewatch-nak ezt az indítástól számított tizedik percnél már sikerült is elérnie. A Campo Santo narratív kalandjátékának elején egy lapozgatós könyvhöz hasonlóan valamennyire interaktív formában rakhatjuk össze a főszereplő Henry előéletét, alakíthatjuk, vagy legalábbis megismerhetjük személyiségét, de akármit is választunk, a sors előbb-utóbb beleszól a dolgokba és mire hősünk a prológus lezárásaként elér őrhelyéhez pontosan érteni fogjuk, hogy miért is döntött úgy, hogy korábbi életét hátrahagyva '89 nyarát Wyoming erdős hegyei közt, remélhetőleg a legnagyobb magányban tölti. Talán nem lövök le poént azzal, ha előre közlöm: ez a különösen forró nyár korántsem lesz olyan eseménytelen, mint ahogy azt remélte…

Mivel igen fontos eleme a játéknak az általa elmesélt történet, komolyabb mélységekbe nem merülnék e tekintetben, de azt érdemes leszögezni, hogy a Campo Santo nagyon profi „forgatókönyvet” írt a Firewatch-hoz, amit hasonló profizmussal úgy sikerült reklámoznia, hogy jó eséllyel totálisan váratlanul érnek majd fordulatai akkor is, ha teljesen prekoncepciók nélkül, vagy épp az összes trailert és képet végignézve vágsz bele. Henry egész nyáron végighúzódó kalandja kellemesen feszültséggel teli, de minden egyes pillanatában két lábon áll a földön, majdnem minden egyes jelenetnek megvan a maga szerepe. Talán egyedül csak a vége az, amit mintha egy kicsit hirtelen zártak volna le - bár nem hagy nyugodni a gondolat, hogy csak a főellenségre és katarzisra számító videojátékos beidegződés mondatja ezt velem, vagy talán az, hogy szívem szerint még tovább élveztem volna azt a békés világot, amibe belecsöppentem. Ráadásul a nagyjából 5-6 órás kalandnak többször is neki lehet futni, mert ha egészen minimálisan is, de el tudjuk téríteni a sztorivonalat.

No nem mintha totálisan más történetet kapnánk, a Firewatch nem a "sokvégű" kalandjátékok mezőnyében versenyez, de egészen másik hangulatú és tematikájú beszélgetéseknek lehetünk fültanúi. Beszélgetéseknek? Bizony, a játék folyamán ugyanis szinte sose leszünk teljesen egyedül - bizonyos értelemben legalábbis. Velünk lesz ugyanis a zsebrádión keresztül főnökünk, Delilah, aki a szomszédos területet felügyeli, Henry és az ő párbeszéde az, ami legalábbis részben szépen tovább görgeti a sztorigombolyagot. Azért csak részben, mert ha akarjuk, akkor a dialógusok úgy kilencven százaléka teljes nyugalommal kihagyható, akkor is érteni fogjuk a történetet, sőt, így is egy kicsit másik irányba kanyarítjuk azt. Ettől függetlenül első nekifutásra ezt nem érdemes kipróbálni, már csak azért sem, mert Campo Santoék elképesztően jó dialógusokat vetettek papírra, egyszerűen öröm hallgatni, ahogy Henry és Delilah megismeri egymást, elbeszélgetnek akár egészen apró dolgokról, viccelődnek (nagyon rendben levő poénokkal!), közben pedig ha mi is úgy akarjuk, kitárják a lelküket egymásnak. Nekem ráadásul a hölgyemény fanyar humora is nagyon bejött, de ez nyilván valamennyire személyfüggő dolog. Őszintén megvallva, két apróság zavart csak: egyrészt volt néhány olyan esemény, ami végül számomra nem igazán illeszkedett sehova sem, illetve sokadik végigjátszásnál észrevettem egy kis inkonzisztenciát a dialógusokban, mintha Delilah ismerte volna azokra a válaszokat is, amit korábban adott játékban nem választottam, de ez utóbbi jellemzően olyan dolog, amit csak akkor vehetsz észre, ha tudatosan, többször nekifutva próbálod terelgetni a történetvonalat és akkor se biztosan.

De a Firewatch nem csak emiatt különleges, hanem a stílushoz képest mérten viszonylagos szabadsága miatt is. A hasonló narratív művek megpróbálják valamennyire kézen fogva vezetni a játékost és bár itt se tudjuk első nap száz százalékban bejárni a vidéket, azért meglepően szabadnak érezhetjük magunkat. A fejlesztők nagyon ügyesen, észrevehető, de egyáltalán nem zavaró módon limitálják, illetve nyitják meg folyamatosan a bejárható területet, kicsit „metroidos” módon amíg bizonyos eszközöket nem találunk meg, addig egyes pontok elérhetetlenek lesznek számunkra, majd ahogy bővül eszköztárunk úgy újabb és újabb pontok válnak elérhetővé. Sőt, nem csak újabb helyszíneket kapunk, de a már elérhető területeken is találunk levágásokat, melyek segítségével a „sétaszimek” egyik rákfenéjét, a felesleges üresjáratokat hajítják ki a játékból. Maga a navigáció egyébként szintén rendkívül hangulatos és totálisan témához illő: felejtsük el a villogó nyilakat, kapunk egy térképet és egy iránytűt, ezek segítségével kell a szabadban eligazodnunk. És nagyon jól mutatja a játék kitűnő felépítését, hogy néhány "nap" múltán már emlékezni fogunk egyes útvonalakra, pont úgy, ahogy az történne, szép lassan egyfajta otthonunkká válik az erdő. Ráadásul számomra külön öröm volt, hogy nem csak van futás gomb a játékban, de tényleg tempósan lehet benne haladni, a halálom, mikor erőszakosan, a csiga lassú főhőssel próbálnak minél tovább ott tartani a játékban.

Nem is ezzel tartottak ott, hanem például a gyönyörű környezettel. A Firewatch nem próbál a Rapture / Ethan Carter párossal versenyezni és a mérnöki részletesség helyett inkább a rendkívül erős művészeti dizájnra támaszkodik. De most komolyan, tessék a képekre nézni, ha tényleg ilyen hangulatú a nyár Wyoming erdőiben én már holnap foglalom a repülőjegyeket! A nyári erdő nyugodt pasztellszínekkel kényezteti az ember szemét és meglepően változatos terepet biztosít, mely az idő folyamán, bizonyos események hatására még tovább alakul. Külön móka, hogy ha nem is folyamatosan, de kisebb adagokban telik az idő, nagyon hangulatos, mikor a kora délután szép lassan ránk esteledik és ilyenkor az erdő egészen más, néha sokkal ijesztőbb arcát mutatja. Totálisan nem igényelte a játék, de mikor alkalmam volt rá, akkor eltöltöttem néhány percet a hegyvonulatok mögött lenyugvó nap bámulásával. Digitális világ, pontosan tudom, de ezek azok a pillanatok, amiket remélem majd a VR eszközök még intenzívebbé tesznek majd... Aranyos módon gondoltak a fejlesztők a screenshot-turistákra is, a játék elején találunk egy fényképezőgépet (a nyolcvanas évek végén járunk, szóval a filmes-tekerős változatra kell gondolni), melynek segítségével tizennyolc képen rögzíthetjük kalandjainkat (nyilván működnek a megszokott képernyőlopó technikák is, azonban ekkor ott fog díszelegni a célkereszt is a képen, a fényképezővel nincs ilyen probléma). A PC verzió ráadásul nem áll meg itt, a sztori befejezése után a képeket feltölthetjük a játék oldalára, ahol aztán egyrészt megoszthatjuk őket másokkal, másrészt (külön díjért, természetesen) megrendelhetjük őket és jó minőségű fotópapírra nyomtatva, Firewatch relikviaként elpostázzák azokat nekünk.

Bár nem vagyok a stílus feltétlen szerelmese, a Firewatch világát és szereplőit pillanatok alatt a szívembe zártam, a látványvilág pedig annyira lenyűgözött, hogy még a sztori ismeretében is hajlamos voltam vissza-visszatérni és egész egyszerűen sétálni egy kicsit, gyönyörködni néhány percet. Nem állítom, hogy a Campo Santo új szintre emelné ezt a zsánert, de csak azért, mert azok az újdonságok, azok az ügyes megoldások, melyeket itt találunk nem feltétlen univerzális ötletek, kell ez a környezet ahhoz, hogy tökéletesen működjenek. De kit is érdekel, hogy mások fognak-e innen ötleteket lopni? A lényeg az, hogy a Firewatch teljesen nyugodt szívvel ajánlható mindenkinek, aki kedveli ezt a narratív, felfedezős,sztorimesélős stílust, a Campo Santo játéka gond nélkül felér a stílus legjobbjaival.

***Firewatch | PS4, PC (tesztelt)

Fejlesztő: Campo Santo***