The Last GuardianTeszt

Hogy mire jó egy generációváltás? Ha a fennköltebb célt nézzük, akkor leginkább arra, hogy olyat alkothassanak a gaming-világ nagyjai, amire korábban még nem született példa. Magyarázhatjuk persze a dolgot kapitalista szemszögből is, és valljuk be, manapság talán helytállóbbnak is tűnik ez a fajta megközelítés. Én azonban hiszek abban, hogy mindig van új a nap alatt. Hogy vannak olyan ötletek, olyan víziók, melyek létjogosultságát éppen ez a fajta technológiai előrelépés képes megadni.

Meg lehetett volna csinálni a The Last Guardiant PS3-ra? Valamilyen formában biztosan. Csak éppen nagy valószínűséggel az nem az a játék lett volna, amit Fumito Ueda megálmodott. A kérdés ennek megfelelően nem is az, hogy szüksége volt-e a The Last Guardiannak a generációváltásra, hanem hogy megérte-e tíz évet várni magára a játékra.

A válasz nem egyszerű - leginkább azért, mert tíz év elképesztően hosszú idő ebben az iparágban. Nem csak technikai értelemben, hanem a trendeket nézve is. Sőt: ha valamiben biztosan sokat fejlődtek a videojátékok a 2000-es évek óta, az a történetmesélés színvonala, mikéntje és eszköztára. Az erőteljes érzelmi töltet régen kuriózum volt - nem mellesleg Fumito Ueda korábbi alkotásainak is az egyik alapkövét képezték. Manapság azonban sok műfajban már-már alapkellék. Márpedig ha így nézzük, a The Last Guardian tíz év alatt bizonyosan veszített az erejéből, hiszen hiába hangzik izgalmasnak egy kisfiú és egy különleges szörnyeteg drámai kalandja, egyedülállónak aligha nevezhetnénk. Pedig tíz éve egészen biztosan az lett volna.

Egy játék persze sokféle módon lehet egyedülálló, egy Ueda-szintű géniusztól pedig elvárható, hogy a tízéves handicappel együtt is nyújtson számunkra valami olyat, amire igenis megéri akár tíz évet is várni. Hogy a The Last Guardianban megvan-e ez? Nos, én úgy érzem, hogy igenis megkaptam tőle. Persze amikor a játék elején felébredtem a barlang mélyén, és ott feküdt előttem ez a különös lény, akkor még én sem sejtettem. Ám ahogy haladtam előre, úgy tudatosult bennem egyre inkább az, ami véleményem szerint az egész játékot elviszi a hátán. Ez... pontosabban ő nem más, mint maga Trico, aki a legcsodálatosabb teremtmény, akit videojátékban valaha megalkottak.

És itt most egyáltalán nem arra gondolok, hogy mennyire különleges egy kutya, egy madár, egy macska és egy patkány keveréke. Sokkal inkább arra, hogy Ueda ténylegesen megalkotott egy virtuális élőlényt, akihez pont azért tudunk kötődni, mert több egyszerű mesterséges intelligenciánál. Pontosabban dehogy több: valójában persze pontosan az ő is, egy lerázhatatlan sidekick, akit azonban mégis sikerült olyan tulajdonságokkal felvértezni, ami egyértelműen kiemeli őt a gép által irányított karakterek tömegéből. Trico nem egyszerűen csak kommunikál, hanem érzelmeket fejez ki: hangokkal, a mozgásával, a testtartásával - vagy nemes egyszerűséggel azzal, ahogyan ránk néz. A The Last Guardian animátorai lenyűgöző munkát végeztek, legyen szó akár a kisfiú, akár a szörnyeteg mozgásáról, és nagyrészt ennek köszönhető, hogy a The Last Guardian koncepcionális szinten működik: mert képes megteremteni az érzelmi kapcsot Trico és a játékos között.

Hogy akkor is meglenne ez, ha nem fodrozódna egyesével minden toll a testén? Ha nem mozogna ennyire természetesen és változatosan? Ha nem lenne ennyi élet a tekintetében? Nem vagyok benne biztos. Ha Uedának ehhez a PS4-re volt szüksége, akkor aligha hozhatott volna jobb döntést azzal, hogy kivár.

Trico és a kisfiú tizenötórás kalandja az idő előrehaladtával egyre erősebben pendíti ezeket az érzelmi húrokat, folyamatosan fokozódó izgalmakkal fenntartva az érdeklődésünket. Igazi küzdelem ez a szabadságért, ahogy a két hős megpróbál feljutni a Fészek legmagasabb tornyának sokáig elérhetetlennek tűnő csúcsára. És bár az út hosszú (legalábbis a magasságot tekintve mindenképpen), a The Last Guardian szerencsére a játékmenet tekintetében is mindig elő tud jönni egy-egy új ötlettel és a kreatív megoldásokban sem szűkölködik. Ha nagyon leegyszerűsítjük, Ueda harmadik játéka lényegében egy platformer, ahol a cél a különféle környezeti akadályok legyőzése - lényegében aprócska feladványok egymásutánja, ahol mindig arra kell rájönnünk, miként juthatnak tovább hőseink a következő lépcsőfokra. A kulcsszó a lépték: ez az, ami gameplay tekintetben egyediséget csempész a The Last Guardianba. "Páros" kalandot sokat láttunk már, olyat azonban nem nagyon, ahol a méreteket tekintve ekkora a különbség a két karakter között. A The Last Guardian pedig éppen ezt használja ki a környezeti fejtörőin keresztül: azt, hogy első blikkre sosem tudod, mikor kell nagyban, és mikor kell kicsiben gondolkodnod.

A The Last Guardian egyik legfőbb nehézsége, hogy teret kell biztosítania egy Trico méretű és mozgékonyságú teremtmény számára. Sajnos ez nem mindig jön össze neki: vannak szakaszok, ahol a szűk belső terek vagy éppen a keskeny párkányok miatt igen kényelmetlen társunk terelgetése, már csak azért is, mert az operatőr sem nagyon tud mit kezdeni a helyzettel. Amikor azonban a The Last Guardian "kinyílik", ott valóban bámulatos és különleges dolgokat művel. Az említett léptékbeli különbség is itt válik igazán szembetűnővé, hiszen a platformer-jelleg párosítása egy ekkora lénnyel olyan jelenetsorokat szül, amilyeneket nem nagyon láthattunk még videojátékban. Ueda játékaira amúgy is jellemző a monumentalitás, Trico méreteire építve pedig a The Last Guardian még inkább képes ezt kihangsúlyozni, hiszen a hatalmas építmények és tornyok nem egyszerű háttérelemek, hanem szerves részei a játéknak.

A fiú és a lény kalandja tehát óriási méretekkel operál, amit a játékmenet, az ötletek, a látvány és a grandiózusság szintjén is képes meglovagolni. Összességében azonban mégis ez az, ami alatt összeroskad az egész játék: hiába a generációváltás, hiába működik a The Last Guardian koncepcionális szinten, technikai megvalósításból elégtelenre vizsgázott. Említettem, hogy a szűk helyeken meglehetősen nehézkes Trico terelgetése - nos, ez nem kizárólag a pályadizájnerek hibája. Sőt, maga a pályadizájn az esetek többségében valóban remek, átgondolt és ötletes, mindez azonban olyan irányítással párosul, amihez foghatóval nem is tudom, mikor találkoztam utoljára. Pedig tíz év alatt lett volna mit csiszolni, ám ha valamit, hát ezt érezhetően magával hozta a múltból a The Last Guardian: legalábbis akkoriban számított még egyáltalán témának, hogy egy játék irányítása jó-e vagy sem, manapság ilyen nem nagyon merül fel. Most azonban mégis: a fiú terelgetése során a precizitás és az irányok helyes eltalálása okoz komoly nehézségeket, míg Trico esetében utasításaink értelmezése. Amennyire természetes, imádnivaló és "élő" a szörnyeteg akkor, amikor hagyjuk a dolgát végezni, olyannyira bosszantó, amikor képtelen rájönni arra, mit is szeretnénk tőle. Pedig a The Last Guardian olyan szempontból lineáris, hogy a továbbjutás mindig egy konkrét módon érhető el, ám így is számtalan olyan eset lesz, amikor hiába mutogatunk és kiabálunk már fél perce, hogy "türikóóóó, jédéjóóóó", ő csak bámul és néz, a fülét vakargatva. Ami a szomorú az egészben: nem mondhatjuk, hogy a fejlesztők nem jöttek erre rá, hiszen vannak szekvenciák, ahol a The Last Guardian szinte teljesen kiveszi a kezünkből az irányítást, és Trico magától végigugrál a következő néhány platformon - nemes egyszerűséggel azért, mert nincs meg benne az a fajta a precizitás, ami szükséges lenne ehhez. És ez az egész nem is igazán amiatt rossz, mert nem lehet együtt élni vele - idővel még a leghitványabb irányítást is megszokja az ember, ha maga a játék kellően motiválja. Sokkal inkább azért, mert hihetetlenül illúzióromboló, amikor ezek a félperces szenvedések szó szerint megtörik az élményt, kizökkentve a játékost.

Emellett egy másik technikai "kategóriában" is komoly gondokkal küzd a The Last Guardian, ez pedig a framerate. Sajnos Ueda előző játéka, a Shadow of the Colossus is szenvedett ilyesfajta problémáktól, és úgy tűnik, hogy az optimalizálás a tíz év ellenére ezúttal sem sikerült. A belassulások állandóak, különösen a szabadtéri jeleneteknél, ahol sokszor úgy fogjuk érezni, hogy tulajdonképpen lassított felvételben szemléljük az eseményeket - így bizony kevésbé ütnek azok a hatásvadász jelenetek is, melyeknél szándékos a slo-mo. Így hát tollpihék ide, monumentalitás oda, a The Last Guardiannak sajnos ilyen szempontból is meggyűlik a baja a részletekkel és a méretekkel. Az Ueda-csapat eddigi munkásságát ismerve pedig emiatt nem feltétlenül a PS4 okolható...

A remek koncepció ellenére azért a játékdizájnt tekintve sem hibátlan a The Last Guardian: a titokzatos helyi civilizációt előtérbe hozó akciójelenetek például szerintem teljesen feleslegesek - és nem mellesleg baromi frusztrálóak. A fiú egyedül nem képes elbánni a világító szemű szoboremberekkel, így valójában nem több az egész időhúzásnál, hiszen az egész arról szól, hogy valamilyen egyszerű feladat (például egy kapu kinyitása) végrehajtásában akadályoznak bennünket azzal, hogy folyamatosan elkapnak. A szorításból kontrollerünk elpusztításával tudunk kiszabadulni (mármint tényleg: püfölnünk kell az összes lehetséges gombot), ami a kedvenc részem az egész játékban. Ennél már csak az a feleslegesebb, amikor úgy támadnak ránk, hogy Trico is velünk van, hiszen ekkor csak végig kell néznünk, ahogy szép lassan, egyesével elbánik velük - oké, a játék vége felé néha már fel is kell löknünk egy-egy katonát, hogy eltörjön a szörnyeteget megbénító pajzsuk.

Egy szó mint száz: a harcok szó szerint semmit sem tesznek hozzá a játékhoz. Sőt, akár még kihagyott ziccernek is nevezhetném őket, hiszen a csaták után ki tudjuk húzni szerencsétlen Trico testéből a lándzsákat, csak éppen semmi jelentősége nincs. Félreértés ne essék: szerintem a The Last Guardian működik ilyesfajta karma-rendszer (vagy bármi hasonló) nélkül is, ám a szörnyeteg simogatásának és a lándzsák kihúzogatásának legfeljebb a mi lelkünkre van hatása, magára a játékra nem. Ez az egyetlen dolog, amit én koncepcionális szinten kissé átgondolatlannak éreztem a The Last Guardianban.

Harag? Csalódottság? Szánalom? Nagyon nehéz lenne összefoglalnom egy szóban, hogy mit érzek a The Last Guardian kapcsán. Egyvalamiben azonban biztos vagyok: hogy ez az érzés pozitív lenne, nem negatív. Utáltam, amikor nem azt csinálta, amit én szeretnék. Rühelltem, amikor öt percen keresztül gombokat kellett püfölnöm. És kiábrándító volt, amikor egy-egy látványos jelenet hirtelen átment diavetítésbe. Mindezek ellenére mégis azt mondhatom, hogy a The Last Guardian olyasvalamit nyújtott számomra, amit semmilyen más videojáték. Pedig átéltem már ennél monumentálisabb kalandokat és nagyobb drámákat is, mint ahogy olyan társaim is voltak már, akikkel sokkal jobban együtt tudtam dolgozni. Összességében azonban a The Last Guardian mégis egyedülálló. Ahogy mondtam, más lépték: akár az érzelmi kapocs, akár a játékmenet oldaláról vizsgáljuk.

Tíz év hosszú idő, és ez a The Last Guardian esetében sem tűnt el nyomtalanul - a technikai megvalósítás tekintetében sajnos ott is maradt a múltban, ami alaposan belerondít az élménybe. A megvalósítás frusztráló megoldásai mögött azonban mégis egy értékes játék lapul, mely ötletes megoldásai és a méretekkel való ügyes játszadozás révén mindig képes új impulzusokkal előrukkolni. Mindezt pedig sikerült egy olyan környezetbe helyezni, amely nem csak monumentalitásával és látványelemeivel kápráztatja el a játékost, hanem szó szerint teret nyújt a kreatív, nagyszabású megoldásoknak is, megágyazva egy izgalmas és szívbemarkoló történetnek. És hogy ki köti össze ezt az egészet? Trico. A legcsodálatosabb teremtmény, akit videojátékban valaha megalkottak.