DarksidersTeszt

Rossz időzítés, korai vég. Pokol és menny ősi játszmájában az emberek elhullottak, az Apokalipszis vihara mindent elsöpört a Földön. Az utcákon démonok és angyalok vívnak csatát, a csatornákban pokolfattyúk portyáznak, a rozsdás roncsok között pedig varjak csipegetik az elhullottak maradványait. Egy probléma van csupán, mindennek nem így és nem ekkor kellett volna történnie. Az apokalipszis lovasának - Háborúnak (War) - viszont csak most kezdődik a története...

A Darksiders - Wrath of War a semmiből pottyant elő, valahogy úgy, ahogy tavaly nyáron Batman beteg kalandja csapott le ránk. Az elsőjátékos Vigil Games Joe Madureira kreatív direktorral az élen egy olyan új világot, csúnya angolossággal IP-t, tett le az asztalra, amely minden várakozásunkat felülmúlta. A Darksiders ugyanis egy karakteres, ezerízű és laktató fogás lett. Olyan, amely ritkán kerül a gamer asztalára.

Antihősünkkel pont az Apokalipszis közepébe csöppenünk, a modern civilizáció pusztulása a szemünk előtt zajlik le a bevezetőben. War hamar rádöbben, hogy valami bűzlik a világvége körül. A Hetedik Pecsétet nem törték fel, és három társa is távolmaradt. A harcban elbukva, erejétől megfosztottan, vádlottként kerül a Tanács elé, akik megkegyelmeznek neki egy feltétellel: derítse ki, miért következett be idő előtt a világvége. War a Tanács bábujaként és egy őrző lélek (Watcher) felügyeletével visszatér a háború szabdalta Földre, hogy igazságot tegyen és visszaállítsa az Egyensúlyt.

A Darksiders ezzel az alapszituációval indít, az első pályán pedig okosan megtanít minket az alapokra. A játék csak az után indul be igazán, hogy a Tanács kegyelmét és Watcher pórázát megkapjuk. Vigilék nem sokat teketóriázhattak a tervezés kezdeti fázisaiban - szétnéztek az iparban, és gyakorlatilag minden jól működő játékelemet átvettek, amelyet az epikus történet elbír.

A játék fő mechanizmusa (bevallottan) Nintendóék örök klasszikus sorozatán, a Zeldán alapul. Adott egy központ, ahonnan bebarangolhatjuk a világot. Természetesen nem tudunk mindjárt mindenhová kirándulást szervezni, hanem előre meghatározott módon kell bejárnunk a különböző vidékeket, hogy az ott összelútolt tárgyakkal újabb ösvényeket tudjunk megnyitni. A történet a főellenfelek legyőzése révén halad előre, a főnökökig pedig csavaros, rejtvényekkel és rondaságokkal teli labirintusokon keresztül (ha úgy tetszik dungeon szakaszokon át) vezet az út.

A program másik legmarkánsabb jellegzetessége a harc. Érdekes módon a kezelés hihetetlenül szimpla. Az alap pallosunkhoz egy gomb van rendelve, a kombók kimenetele pedig nem az “erős” és “fürge” támadások váltakozásától függ, hanem az ellenfelek távolságától-mennyiségétől, a gomb lenyomásának hosszától és a mozgásunk jellegétől. Meglepően sokat kihoztak ebből a metódusból - okosan tudjuk az ugrást, a vetődő mozdulatot és a különféle tárgyainkat kombinálni a pallos támadásaival. A küzdelemhez később egy kaszát (mi mást), egy villanyfényes kesztyűt, csáklyát, pisztolyt és dobópengét is alkalmazhatunk - így aztán vérmérséklettől és stílustól függően tényleg megtalálhatjuk a harcrendszerben azt a mélységet, ami képes lesz a figyelmünket lekötni, és a történet végéig éberen tartani. Ellenfeleink csődülete mindig átlátható, a tömeg menedzselése ritkán áll ilyen szinten kézre, mint a Darksiders bunyói során.

A csatákban a kisebb ellenfeleket egy gombnyomásra ki tudjuk végezni (némi életerőt is kapunk ilyenkor), és a nagyobb dögök is megfáradnak némi puhítás után. A kivégző mozdulatot érdemes a tömegjeleneteknél bátran alkalmazni. Egyrészt a játékos pályafutásom során ez volt az első olyan játék, ahol a kivégzés kombója a többi ellenfélre is veszélyes volt, másrészt kis pihenőidőt nyerhetünk a vad gombnyomkodás közepette.

A főellenfelek külön dicsőségfalat érdemelnének. Mindegyikük érdekes jellem (sokkal izgalmasabbak, mint mondjuk a Prince Of Persia éjsötét főnökei), és mindegyikük tartogat némi meglepetést, a történetet és a harcokat tekintve. Nem lesz könnyű dolgunk velük, de ha ügyesek vagyunk, és rájövünk az ellentaktikára, akár sérülés nélkül is lenyomhatjuk őket. Tisztára, mint a régi szép időkben... A boss-őrülteknek további öröm, hogy a játékban többször találkozunk kisfőnökökkel is. A változatosságra így minimális panaszunk sem lehet...

Ahogyan peregnek a játékórák, ahogyan hódítjuk az új világokat, úgy válik War is egyre erősebb karakterré. Háború képes összpontosítani a dühét, és kellő Wrath (sárga léleknyaláb) összegyűjtésével mágikus erejű támadásokat indíthat. A tömegoszlatáson túl nagy sebzések bevitelére is príma módszer lehet a varázsolgatás. A kék léleknyalábok fizetőeszközként szolgálnak az Apokalipszis utópiájában. Vulgrim, a sunyi, törött szarvú pokolfajzat hasznos figura, ha épp tárgyakat-fejlesztéseket szeretnénk tőle elboltolni, de a lógó díszek által jelzett Vulgrim-tanyák teleport kapukként is működnek a már bejárt világok között.

Kombózással, sikeresen bevitt találatokkal War káosz-ereje is gyarapodik, ha pedig elérjük a felső határértéket, izzó démonként apríthatjuk a jónépet. Sajnos visszavesz a taktikázásból, hogy ha egyszer ellőjük a káosz-muníciót, fél tárnál visszaváltozva sem marad semmi tartalék a későbbiekre.

A játék művészi desingja parádés. A lepusztult architektúra olyan hangulatot áraszt, amely bilincsként láncol minket a kontrollerhez. Hiába nyomasztó és félelmetes a pusztulás látványa, a napfényes területek reménnyel és kitartással itatják át a díszleteket. Persze nem csak a mechanizmuson, a látványon is tetten érhető a folyamatos plagizálás, mégis egyben van az egész. A fantasy világ az összkép megerőszakolása nélkül keveredik a modern, egykoron emberkéz által alkotott környezettel.

A grafika szintén csinos, bár technológiailag messze van a lenyűgözőtől. Inkább a művészi megvalósítás viszi el a pálmát, mert ha a részleteket kezdjük el vizsgálni, bizony gyakran futunk előző generációt idéző megoldásokba. Az összkép azonban távolról sem bajos.

A Darksiders hossza übereli a mai átlagos kínálatot, ráadásul titkokkal és rejtekjáratokkal van teletömködve minden helyszín. Játékos ösztönünkre sokszor számítanunk kell, ha épp relikviákat vagy ládikókat keresgélünk. Érdemes a fő tápolást és cucctúrást az utolsó szakasz előtt elvégezni, elvégre akkorra lesz tulajdonunkban minden kiegészítő, továbbjutást segítő motyó.

A Wrath of War persze messze nem tökéletes alkotás, mert sokszor botlunk aprócska hibákba, piszlicsáré, mégis fejvakarásra késztető logikátlan elemekbe. A platformer részeket hiába erőltetik, ha War lomhább, mint amit a dinamizmus megkívánna. Ugrások közben nem érezzük War alfelét, nem látjuk be, hova fogunk ugrani. A vízből kiugrás szintén egy külön hajtépő procedúra. Bandukolás közben érezzük, hogy a haladási sebességünk nem teljesen optimális, és ezen a később megszerezhető hátasunk (Ruin) sem képes mindig segíteni. Végül hiába érezzük változatosnak és ütősnek a frissen adagolt játékelemeket, ha valamennyinél felsejlik az inspirációt szolgáltató előd. A történet és a lopott játékelemek következetességével is gondom van, de ez már tényleg csak morgás, a tényleges játékélményre ezek vajmi kevés hatással vannak.

Összességében nagy meglepetésként tekintünk Vigilék bemutatkozó játékára. Epikus, tartalmas kaland, amely változatosságával és különlegességével bilincseli le a játékost. Sajnos ez a két kiemelkedő jellemzője éppen a pofátlan nyúlások végeredménye, de ez az összképből nem von le semmit, mert mély és kielégítő élmény játszani a Darksiderssel. Ha nem is korszakalkotó, mégis jóízűen fogunk rá visszaemlékezni a generáció végi elszámolásnál.

A Darksiders Vigilék első címeként nem útkeresés, nem fülsértő kakofónia, hanem ismerős dallamok játékából fonódó kellemes összhangzat. Várjuk a folytatást!

Még mindig nincs vége, az utolsó oldalon enyhén spoileres érdekességeket gyűjtöttünk egy csokorba.

• A játék, mint ahogy a cikkben is említjük, nagy vonalakban a Zelda alapmechanikájára épül. Ezt egészíti ki a harc és a többi játékelem.

• A bunyó a DMC és a God of War játékok ismerőinek nem fog kihívást okozni. A pisztoly mintha csak Dante kezéből pattant volna ki, a brutális kivégzések pedig Kratos keménykedéseire emlékeztetnek.

• Gondoltad volna, hogy a készítők a REZ-t is megidézik egy griffmadaras szekvencia erejéig? (El ne halaszd a megfelelő achievementet!)

• A látványtervezők a Blizzard féle víziókból táplálkoztak. Szelvényezett páncélok, masszív válasok, színes-szagos textúrák és morcos, benga karakterek töltik fel a Darksiders világát élettel.

• Milyen játékok jutottak még eszünkbe a Darksiders grafikájáról? A Soul Reaver (misztikus folyosók), Gears of War (súlyos kőépületek, egyszerre modern és archaikus folyosók), Beyond Good and Evil (víz alatti növényvilág), Lord of The Rings (Anvil’s Pass hangulata), és a Prince of Persia (sivatagos pálya) mind-mind felsejlenek, ahogy haladunk előre a sztoriban.

• A kulcsfontosságú tárgyakat nagy kőszobrokból püfölhetjük ki. Hol találkoztunk még cuccokat adó szobrokkal? Ugye mindenki emlékszik a Metroid széria Chozo szkulptúráira...

• Ruin (a pacink) bár nem olyan lelkiismeretes, mint Agro, és nem olyan jópofa, mint Epona, mégis jó barátunk lesz a történet során. Mint az a Darksidersből is kiderül, akkor se húzz ujjat egy lovassal, ha történetesen egy nála százszor nehezebb homoki féreg, avagy tízszer nagyobb pokoli sárkány vagy.

• A Gears of Warban és a Halo játékokban nem számít különlegességnek kétkezes ágyúval végigdurrogtatni a placcot. A sivatagi barlangrendszerben War hasonló módon zúzza szét a helyi rosszfiúkat, mint Marcus a Locust seregeket. Bada-Booom!

• Az Arkham Asylumban világra szóló teljesítményt nyújtott Mark Hamill, mint Joker. Most az öreg Luke visszatér, hogy Watcher szerepében ismét a főhőst terrorizálja. A teljesítménye lenyűgöző, de a Batman után túl nagy a hasonlóság Joker és Watcher hanglejtése között.

• Ha már Luke Skywalkert emlegetjük, a játék muzsikájának felvételénél a Skywalker Symphony kórusa segédkezett.

• Az intro magyar mesteremberek keze munkáját dicséri, a Digic Pictures igazi látványbombával indítja a játékot.

• Kivégzések ide, avagy oda, a játék egészen minimálisan tartalmaz csak QTE szekvenciákat. Emberek, végre valaki észbe kapott!

• A teljes végigjátszás 12:35 percet vett igénybe. Az megszerezhető tárgyakból (az összes opcionális tárgy arányában) 79 %-nyit sikerült összegyűjtenem. Az achievementekből 705/1000-et teljesítettem. Összességében tehát durván 75%-ra pörgettem ki tizenkét és fél óra alatt a játékot. A teljes végigjátszás akár 20 óra fölé is tornászhatja a játékidőt.

(A játékot Xbox 360-on teszteltük)

A Darksiders tesztpéldányt a GameStore biztosította, köszönjük!