Vegyük sorra. Mit is szeretünk egy RPG-ben? A sztorit, ami hosszú és csavarokkal teli. A karaktereket, akiknek jellemrajzai túlmutatnak a részeges törpén, a lokálpatrióta elfen, vagy a gonosz varázslón. A karakterfejlesztés rejtelmeit, a rengeteg felszerelést és dialógust, a magas újrajátszhatósági értéket. Mindebben a Dragon Age pedig...
...kiemelkedő. Ezzel akár le is tudhatnánk a tesztet, de ha már itt vagyunk, vegyük csak górcső alá, hogy miért is annyira jó. Aki ismeri a Bioware munkáját, az a zsánertől függetlenül tudhatta, hogy a Dragon Age nagy durranás lesz. Igen ám, csakhogy a bejelentés még a 2004-es E3 alatt érkezett, amikor szerepjátékos berkekben még javában dúlt a Neverwinter Nights 2 őrület. És hajdanán joggal vetődött fel a kérdés: mi szükség még egy komplex RPG-re, amikor az NWN 2 még meg sem jelent, és akkor, amikor a konzolos piac látszólag a hack'n'slash-sel is képes kitölteni a pénzügyi űrt? Nos, a szívmelengető válasz ha öt év árán is, de megérkezett: azért, mert klasszikus RPG sosem fog kihalni. Legalábbis addig biztosan nem, amíg a Bioware erről gondoskodik.
A Mass Effect egy tökéletes példa volt arra, hogy hogyan kell egy amúgy hajszálvékony mezsgye mentén megnyerni a lehető legtöbb játékost. Az alkalmi szerepjátékosokat a grafikával, filmszerű jelenetekkel, az érthető, mégis epikus történettel, míg a "maradiabbakat" a sok dialógussal és lehetőséggel láncolta a gép elé. Kompromisszumok természetesen voltak, de a végeredmény magáért beszélt. A legjobb pedig az, hogy a Dragon Age mindezt új szintre emelte.
Többek közt azért, mert következetesen szortírozták a szükséges és a hanyagolható elemeket. Búcsút intettek a nagyközönség számára bonyolult D&D szabályrendszernek, a harcok jóval dinamikusabbak és látványosabbak lettek. PC-n a taktikai nézet, valamint a bármikor megállítható idő stratégiai érzetet is csempészik bele. A bődületes háttérirodalom anyagát folyamatosan csepegtetik, ám a továbbjutáshoz bőven elég a napló kivonatait és a térképet használni, a dialógusokról pedig csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Sokan bevallottan azért tartják a tisztes távot a régimódi RPG-től, mert sok bennük a párbeszéd. A zsáner hívei azonban pont ezt szeretik. Mi a megoldás? Filmszerűen koreografált, színpadi mimikával és testbeszéddel előadott, egytől-egyik alábeszélt, következményekkel járó, egy szóval élvezetes beszélgetések. Nyugodt szívvel kijelenthető, hogy ilyen téren a Dragon Age máris etalon.
És ez nem csak holmi tisztelgés az ősök előtt... nem véletlenül kapott az eszmecsere ekkora szerepet. Az alapkonfliktus a szokásos világot fenyegető, túlvilági rosszfiúk inváziója mellett „csöppet” mélyebbre nyúl: politika, belső viszályok, árulás. Vagyis olyasféle gubancok, amiket nem lehet puszta izommal kibogozni. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy bár sokszor látszólag több kimenetele is lehet egy-egy feladatnak, de olykor ez csak illúzió. A sztori gerincét képező quest-vonalat nem hághatjuk át, minthogy az lineáris, döntéseinkkel pedig nem mindig változtatunk annak kimenetelén. A felhozatal azonban még így is tiszteletre méltó. A számtalan feladat mellett ugyanis folyamatosan gyarapodó csapatunk tagjaival is beszédbe elegyedhetünk, amelyekkor hatványozottan érdemes megválogatni szavainkat. Az előbb említett élethű előadásmód, a legtöbb esetben minimum három válaszlehetőség, a mély jellemrajzok, és a tény, hogy csak nekik annyi mondanivalójuk van, mint más RPG-ben minden NPC-nek összesen, karakteressé, élővé és felejthetetlenné teszi őket. Kommentárjaikkal nem hogy a kulcs momentumokban, de a szürke hétköznapokon sem kímélnek, és ezeket nem csak a levegőbe mondják, sokszor alkalmi, humoros csevegésbe keverednek egymással. És mint hogy már szinte élő, lélegző, érző emberekről van szó, a románc és a szerelem is benne van a pakliban.
A nagyjából 60-70 órás kampány folyamatosan szippantja be a játékost, gyakorlatilag egyszer sem ül le. A kezdeti megpróbáltatások után - sorsunkból fakadóan - nagy világot járhatunk be relatíve szabadon (értsd: mehetsz bármerre, de egyes helyszínek csak akkor lesznek elérhetőek, ha a hozzá tartozó quest is megvan), találkozhatunk a fantasy-ben kötelező helyszínekkel (elf erdők, földalatti törpe város, mocsár, kastély, katakombák, és így tovább), azonban a technikailag testvér Mass Effect-tel ellentétben itt a kisebb, zónákra osztott, szigorúan körbehatárolt, de gazdagon dekorált pályákkal találkozni. Ez a recept egy az egyben a Neverwinter Nights-tól származik, ergo a műfaj kedvelői biztosan nem bánják, de a nagy és szabad terekhez szokott játékosoknak elsőre valószínűleg természetellenesnek fog hatni a látvány. Ebből fakadóan a hangsúly a kidolgozott textúrákon van, azon belül is a karakterekén. PC-n elképesztő részletességű páncélokat és fegyvereket látni, hogy a már említett arcjátékot ne is említsük. És valljuk be, szépek a romos templomok, a törpék a városa, de legtöbbet mégis karaktereinket látjuk, és szeretjük azt látni, ahogy a nehezen megszerzett felszereléseink rajtuk feszülnek.
Technikai kitérő következik. Konzolon tárgytalan a téma, azonban PC-n mindenképp szükséges ejteni pár szót a gépigényről. A Dragon Age különlegessége az, hogy sok mai játékkal ellentétben inkább támaszkodik a processzorra, mintsem a videokártyára. Ez egy üdvözölendő sajátossága a motornak, ugyanis még manapság sem dívik kihasználni nem hogy a négy, de még a két magos processzorokat sem. Egy korhűnek már nem mondható Athlon 64 X2-es / X1950 Pro kombóval ellátott konfiguráción (legnagyobb meglepetésemre) magas (de nem maximum) grafikai beállításokkal, valamint 1440x900-ban gyönyörűen fut. Őszintén szólva a Neverwinter Nights 2 után - ami csúnyább és lassabb is volt - nem számítottam ilyen áttörésre, de a tesztalany ilyen téren is jelesre vizsgázott.
Ajnározhatnám tovább, hisz zeneileg szintúgy kiváló, itthon lokalizált feliratot kapott (bele se merek gondolni, hogy mennyi munka lehetett) a kasztonként eltérő felvezető példátlan, jó néhány momentuma kenterbe veri a hasonszőrű filmeket, a kezelőfelület egyszerre művészi, klasszikus és PC-n remekül használható, a tartalom és a körítés is egyszerűen fenomenális és profi. Akkor hol a mágikus tíz pont? Nos, hibái azért neki is vannak. Nagy hiányát érzem a felmenőkben már alkalmazott parancs-láncnak, vagyis a lehetőségnek, hogy egy-egy embernek akár több műveletet is kiadhassunk, nem csak egyet. Néha pedig ezt az egyet sem végzik el tökéletesen, ami egy komolyabb csata során akár döntő is lehet. Konzolon a radial menü nem tudja pótolni a gyorsbillentyű-egér párost, és kimaradt belőle a taktikai nézet is. Sokan kritizálták a már nulladik napon fellőtt DLC-t. Tény, hogy pénzszagú a taktika, de ne veszítsük szem elől azt a tényt, hogy egy bő 60 órás tartalommal bíró példányról van szó. A legfájóbb nemes egyszerűséggel az, hogy nincs mód a többjátékos mókára.
Összegezve mindezt örömmel jelenthetem ki, hogy a Bioware megcsinálta a lehetetlent. Egy kihaltnak vélt műfajba lehelt életet, méghozzá művészi szinten. Sikeresen hozott közös nevezőre a mai kor igényeinek tükrében egy olyan játékstílust, ami világ életében csak egy bizonyos rétegnek szólt, platform szinten pedig a PC-re áldozták a legtöbb energiát, ami meg is látszik, és ami megint csak ritka jelenség egy multiplatform játéknál. Iskolapéldája az arany középútnak. A Dragon Age a klasszikus RPG vérvonalának ifjú bajnoka, és ezt a címet senki nem veheti el tőle.