Brütal LegendTeszt

Az Electronic Arts a közelmúltban olyan lépésre szánta el magát, melyet valószínűleg csak nagyon kevesen engedhettek meg maguknak a válság közepén. A redwoodi óriás megmentett egy halálraítélt projektet. A másik anyakiadó vad szárnycsapásokkal akarta fészkéből kituszkolni a Brütal Legendet, és az alapanyag szubkulturális vonásai révén sokan aggodalmukat fejezték ki a programmal kapcsolatban. Az EA azonban mégsem tágított. Hogy miért? Mert a bizonytalanság közepette ott volt két név, melyek garanciát jelentettek a prémium minőségre.

Azt hiszem, az izgalmakon már túl vagyunk, és bátran kijelenthetjük, hogy Tim Schafer és Jack Black duója megérdemelte a bizalmat! Fiókájuk - a Brütal Legend - az utóbbi idők legeredetibb konzoljátéka lett, amely remélhetően pozitív példát statuál majd az egész videojáték-iparra nézve.

A rengeteg előzetes információ, hír, rémhír és tévképzet alapján sokan nem tudtuk, hogy milyen játékot is várjunk az ex-Lucasartsos zsenitől. Kalandjátékot? Akcióprogramot? Netalán valami platformert? Az egyetlen kapaszkodónk szinte csak a metálzene tematikája volt. Mit kaptunk végül? Mindenből egy kicsikét. A Brütal Legend egy masszív nyitott világba hajít be minket Eddie Riggs személyében.

Eddie tisztességes fickó, aki hivatását teljes szívvel-lélekkel végzi. Ő nem hírhedt rocksztár, nem is gazdag producer, hanem egy egyszerű roadie, aki a fényes csillagok árnyékában él, észrevehetetlenül teszi a feladatát. Pakol, bütyköl, cikepedik - azért él, hogy a show, a buli makulátlanul peregjen le. Az egyik koncerten azonban az életével fizet a hűséges munkájáért. A színpadkellék ráomlik, az övcsatjára csepegő vér pedig megidézi Ormagöden istenséget.

Eddie nem sokkal később a Bestia templomában ébred egy másik időben, másik helyen...

Főhősünknek nem sokáig tart rájönnie, hogy a különös földet démonok kínozzák, az emberek pedig vagy rabszolgaként zúzzák a követ a bányában, vagy apró csoportokban húzzák meg magukat. A Bladehenge óvóhely ura, az utolsó metal harcos Lars rádöbbenti Eddie-t a nyomorúságos helyzetre. Újabban az emberek fennmaradt frakciója megosztottá vált - egy bandányi glam-rocker Doviculus démon nagyurat szolgálja, és úgy hírlik, hogy a goth-emo hordáknak köszönhetően a Fekete Könnyek Tengere is feltámadott ... A derék roadie-nak nincs más választása, azt teszi, amihez a legjobban ért - gatyába rázza a szétesett embereket, hátára veszi a felszerelést, és máris indulhat a kontinensen átívelő felszabadító-turné.

Ha már kontinensről beszéltünk, nem bűn azzal kérkedni, hogy a Brütal Legend bejárható területe nagy. Kifejezetten nagy - Schafer apó saját bevallása szerint több mint hatvan négyzetkilométernyi vidéket alkotott kollégáival a játékhoz. A kontinens kezdő harmada csalóka, hiszen első blikkre szinte felfoghatatlan méretű játszótéret dobnak elénk. Aztán a térkép második szelete inkább csak átvezető utakat tartalmaz, a harmadik részlet pedig egy labirintusrendszerhez hasonlatos. Egy biztos, a bejárható terület nagysága a későbbi helyszínek viszonylagos zártsága ellenére is parádés. A változatosságra sem panaszkodhatunk, hiszen van itt viharos metál sivatag, zöldellő mező, kékesen derengő, hóval borított hágó, romos autópálya, lápos dzsungel... és a felsorolásnak közel sem értünk a végére. Persze ezeket a területeket nem a szokásos formájukban kell elképzelnetek, hiszen minden tereptárgyat átjár a metálzene szelleme.

Ezt az epikus méretű világot (sandbox játékról van ugyebár szó) tartalommal is meg kellett tölteniük a Double Fine munkatársainak. A fő feladatok mindig egyértelműek. Égig érő fénylő bóják jelzik őket a világban, odatalálni hozzájuk szinte gyerekjáték. Az elsődleges küldetések általában a neoklasszikus akció-platformer formát követik. Eddie ekkor egyedül, avagy többedmagával startol rá egy külön erre a célra készített pályára rendet rakni, konkrét feladatokat elvégezni. Nem volt véletlen a platformer párhuzam, bár Eddie nem tud ugrani, mégis ezek a konvencionális értelemben vett “akciópályák” - esetleges végebossal, elágazásokkal, cselekményt előremozdító kimenettel.

A korábban említett szekciókat autós részek kötik össze. A hatalmas terepet Eddie a Deuce névre keresztelt démonjárgányával szeli keresztül, a magnóból meg folyamatosan bömböl a gitárzene. Gondoltál már arra, hogy az erdőben süvítesz valami eszméletlen tempójú metálslágerre? Netalántán arra, hogy a kocsival kiállsz a szikla szélére és valami gyönyörű szóló közben nézed a vörösen izzó napkorongot? Schafer bácsi tudja, hogy mire vágyik a fémszívű játékos - az autós rész pedig önmagában is van annyira élvezetes, hogy pusztán a tájban és a zenében gyönyörködve is kellemesen teljenek a percek. Az autóval persze lesznek versenyküldetések, és a turnébuszunkat is elkísérjük az állomások közti utakon. Nem véletlen a kocsi felfegyverzésének a lehetősége, hiszen a vadon állatai, és a turnébuszt támadó démonok ellen a hőkövető rakéta lehet a legjobb méreg...

A térképen rengeteg mellékküldetést is találhatunk. A már említett versenyzésen túl akadnak rajtaütés jellegű arénaharcok, tornyos lövészfeladatok, precíz bombázós küzdelmek és vadászós kihívások. A vadon állatait nem csak a százalékos teljesítményünk miatt érdemes kergetnünk. A legyőzött vadak egy idő után átállnak a mi oldalunkra, és egy nagy balhé végkimenetelét lazán meghatározhatja pl. egy jó időben megidézett lézerpárduc(!)falka...

A tonnányi titokról, rejtett járatokról és szobrokról pedig inkább nem is szólok, ezek felderítését rátok bízom.

Eddie a harcmodorát két eszközre alapozza. Clementine - a Flying-V formájú gitár - hősünk legjobb barátja. Kedvenc rockerünk kvázi a szólókkal varázsol (Guitar Hero-t idéző ritmusjáték formájában), a sima riffeléssel pedig az ellenfelek húsát tépi. A másik fontos fenyítőeszközünk a Szeparátor névre keresztelt, egyértelmű funkcionalitással bíró, kétélű csatabárd. Eddie önmagában gyakran kevés lenne a démoni seregek ellen, ezért roadie szakértelmét bevetve képes a különböző barátságos osztagokat irányítani. A szokásos “támadj” és “maradj védekezni” parancsok mellett fénybójákat helyezhetünk el a térkép pontjain és bizonyos épületeken. A bójakövető parancsra mindenki nekilódul, és a megfelelő kontextusban értelmezi a saját feladatát. (védelem, támadás, stb.)

Az irányítós rendszer persze nem csak puszta mókából került be a mechanikába. Schafer egy meglepő csavart dobott be az így is kellően eklektikus összképbe. A felszabadító turnéra induló ember-frakció RTS programokhoz (azaz valós idejű stratégiákhoz) hasonló csatákban küzd meg a vidékek felszabadításáért. Ügyesen implementálták a szisztémát, hiszen a nézőpont és az irányítás ekkor sem változik - csak Eddie kap szárnyra, a könnyebb navigálás érdekében. Double Fine-ék persze a metál-kori háborút nem tudták elvonatkoztatni az ihletforrástól. A két szemben álló fél a saját koncertszínpadáról indítja az offenzívát. Nyersanyagként az Ősök szellemei funkcionálnak, akiket rajongóinkká kell csábítanunk. Minél nagyobb a fan-tábor, annál több egységet tudunk a pályára hívni.

RTS rész egy akciójátékban? Aggodalomra semmi ok - a harcok remekül vannak illesztve a történetbe és a kezelés is teljesen kézreáll, mondhatni abszolúte “konzolos” a megvalósítás.

Meglepő fordulatként a Brütal Legend egy nem várt tartalommal is várja a játékosokat. Hálózati kapcsolat segítségével emberi ellenfelek ellen is felhúzhatjuk a színpadot. Itt a játékban felbukkanó három fő frakció közül választhatunk, a harc pedig a sztori módban látottak szerint, bár sokkal hevesebb tempóban zajlik. Nem várt bónusz a multiplayer, mégis képes volt pozitívan meglepni, köszönhetően a teljesen működőképes, kellően mély és ennek ellenére mindig egyértelműen szuperáló játékmódnak.

A Brütal Legend újabb bizonyíték arra, hogy nem csak a gigastúdiók képesek eszméletlen színvonalú művészi értéket belezsúfolni egy játékba. A játék bármelyik apró részletére pillanthatunk, mindenhonnan az igényesség és a kreativitás sugárzik. Már a kezdőmenü is csodaszámba megy, aztán ahogy a játék választási lehetőséget kínál a brutalitásra és a durva beszédre nézve, hát attól is dob egy hátast az ember.

Schafer bácsi és Jack Black közös erővel pakolták tele humorral a dialógusokat. Komolyan, ilyen cinikus, szarkasztikus dumákat szinte Guybrush óta nem hallhattunk videojátékban. És aki azt hiszi, hogy a Brütal Legend csupa móka és kacagás, annak is tartogat meglepetést a forgatókönyv. A játék második felében a dráma is beleivódik a történetbe, és csavaroknak sem leszünk híján. Az átvezetők szintén mesteri módon vannak komponálva - ha valaki látta már azt a jelenetet, amikor a háttérben a Mr. Crowley orgonaszólamai csendülnek fel, az tudja, hogy miről beszélek. Animációk terén is magasan van a mérce - a karakterek mimikája hozza a CGI mesefilmek színvonalát, nem volt hiábavaló tehát a Pixaros kolléga asszisztálása.

Jack Black mellett jópár zenész híresség is felbukkan a játékban, akik mind-mind hozzátesznek egy szeletkét a saját jellemükkel a játék hangulatához. A licenszelt nótákat sem aprózták el. Száznyolc metál himnusz csendül fel a játékban, esetenként a történet kontextusába zseniális módon beillesztve.

Hibátlan játék persze nem létezik, így a Brütal Legendben is maradt pár apró baklövés. A terep néha túlzsúfolt, a sok díszlet közt gyakran veszik el a fontos részlet, és Deuce-t is be tudjuk akasztani például két szikla közé, ha nagyon akarjuk. Egyértelmű, hogy a nagy terület minden szegletének átvizsgálására már nem volt erőforrás - mindazonáltal így is tisztességes a vidék megvalósítása.

A küldetések vállalása után a kocsink általában eltűnik, és egy szólóval kell újra megidéznünk a járgányt. Nyilván így volt logikus a mechanikába illeszteni ezt a jelenséget, de azoknál a küldetéseknél kifejezetten idegesítő a sok idézgetés, ahol ugyanazon pontban folytatódik a történet, ahol a küldetést elvállaltuk.

Apró kamerabugok, döccenések szintén előfordulnak, de szinte tényleg ennyi az összes apróság, ami az embert játék közben piszkálhatja.

Sokan vitatkoznak a fórumokon a BL változatosságáról, az önismétlő mellékküldetésekről. Jómagam arra lettem figyelmes, hogy a játék mindig annyi mellékküldetést nyit meg két főpálya között, amennyi még épp nem válik unalmassá, és éppen képes feltartani az embert, hogy a főszálon ne hat óra alatt szaladjon végig. A játék titka tehát a jó ritmus megtalálása, ehhez pedig nagy segítséget nyújtanak az logikusan adagolt missziók. Ha valaki végigrohan a sztorin, nem szán időt a terep felderítésére, az ne csodálkozzon, hogy utána a másodlagos feladatok nem lesznek túl változatosak. A program igenis rengeteg lehetőséget ad arra, hogy ne unatkozzunk, ezeket a fő küldetések közt (már csak tápolás szempontjából is) érdemes kihasználnunk. A játék hosszát sem akarom lehúzni. Ha nem csak a főküldetéseket aprítjuk, akkor a titkok és egyéb apróságok segítségével akár 10-15 órára is tornászhatjuk a játékidőt.

Bár tudtuk, hogy Schafer és Black együttműködéséből rossz dolog nem sülhet ki, a végeredmény így is messze több mint kielégítő. A BL, mint játék is a generáció csúcs címei közé tartozik, a művészi prezentációt tekintve pedig az egész játéktörténelem számára egy új minta, új etalon. Kevés olyan műalkotás van, ami ekkora alázattal, tisztelettel nyúl hozzá az inspirációt jelentő témához. A Double Fine pedig nem csak feldolgozta a metál világ jellegzetes vonásait, hanem olyan módon érintkezett az alapanyaggal, hogy a kész mű nem csak egy kiegészítő, egy másolat, hanem teljes értékű, friss része a heavy metal univerzumnak. Mondhatni egy új adalékelem a hetvenes évek óta forrongó fémötvözetben.

A Brütal Legend rockzene előtt tisztelgő mestermű, a Videojátékok piros betűs Ünnepe, hamisítatlan örömzene. jó példája annak, hogy miként kellene minden fejlesztőnek a játékkészítői sorsot hivatásként szeretni, tisztelni és élvezni.

Jajj a videójáték-iparnak, ha ebből nem lesz hangos siker!

És még mindig nincs vége: az utolsó oldalon átmegyünk szubjektívbe, és összegyűjtünk egy raklapnyit a Brütal Legend-ben található kismillió rejtett poénból és utalásból.

Az értékelés margójára

Nagyon régen nem szórakoztam olyan jól egy játékkal, mint a Brütal Legenddel. Továbbmegyek, ha ezen túl bárki rá fog kérdezni a mindenkori kedvenc játékaimra, akkor Schaferék új remekműve biztosan benne lesz a felsorolásban.

Olyan élményeket adott a program, amelyeket nagyon ritkán kap meg a játékos énem. A jelenetek és a cselekmény kölcsönhatása annyira üt, hogy szinte biztos vagyok benne: ezt a címet évtizedek múltán is kellemes nosztalgiával idézem majd fel, mint ahogyan a régi Lucasarts kalandokkal, vagy a kedvenc 8- és 16 bites játékokkal teszem, ha azok egy baráti társaságban szóba kerülnek.

Számomra a Brütal Legend maga a tízpontos játék megtestesítője.

Hogy miért nem kapott mégis ennyit a végértékelésben? Egyrészt (bár hibátlan játék nincs), a felbukkanó apróságokat objektíven kell a helyükön kezelnünk. Mások számára a küldetések ritmusa okoz majd gubancot (ez már sok fórumvitában bebizonyosodott). A heavy metal műfajával szemben sem lesz mindenki toleráns - kész, ezzel nem lehet mit csinálni, az alapanyag adott volt, a téma kőbe vésetett.

Hangsúlyozom tehát, és az értékelő dobozba szánt számot az objektivitás jegyében helyeztük el. A tonnányi pozitívum azonban így is példás, sőt bizonyos szempontból nézve történelmi. A szubjektív véleményem pedig már pár sorral ezelőtt leírtam.

Benzin a tankban, gitár a vállon - jó utat hát harcostárs! Bladehenge előtt találkozunk!

Érdekességek

A játék lépten-nyomon kacsingat ránk a metál univerzum legkülönbözőbb utalásaival. Szemezzünk ezek közül párat.

• Ormagöden istenség pofázmánya nagyban hajaz a Motörhead zenekar albumborítóin vicsorító Warpigre.

• A játékban sok híres zenész tűnik fel cameoként. Rob Halfordnak (Judas Priest énekes) két főszerep is jutott, Ozzy Osbourne a Metál Őrzőjeként brillírozik, Motörhead Lemmy pedig egy basszusgitárral gyógyító vajákost alakít, aki Gyilokmester néven ismert az Ősvilágban.

• Ozzy másik alteregója a játékban egy ügyefogyott denevér, aki egyből azzal fenyít minket, hogy leharapja a fejünket, ha közelítünk. A denevércsalád is meglepően hasonlít egy bizonyos Osbourne famíliára.

• A kisfejű-nagymancsú katapultos figura nem más, mint Kyle Gass, aki Jack Black zenésztársa a Tenacious D duó-zenekarban. Ha még nem láttad az egész estés mozifilmjüket (Pick of Destiny), sürgősen pótold a hiányosságot!

• Eddie a prológus végén ugrat egy hatalmasat a járgányával. A nagytotál kísértetiesen hasonlít Meat Loaf mester Bat out of Hell albumborítójára. Az már másik kérdés, hogy Judas Priesték ugyanezt a beállítást használták a Painkiller lemez grafikájánál is.

• A játék elején említett Stonehenge színpadkép vicces utalás a Spinal Tap szupergroup filmjének egyik jelenetére.

• Eddie a játékban spontán fütyörészi a Breaking The Law című Judas Priest nóta vezérriffjét.

• Zaulia törzsének dögös tagjai a Kiss együttes arcfestéséhez hasonló maskarát viselnek. A bőrruha már csak hab a tortán...

• Bár a játékban a glam-rockerek alaposan megkapják a magukét, a dallistán mégis ott figyel a Mötley Crüe, mint előadó. Mi ezt persze nem bánjuk - hihetetlen élmény a Kickstart My Heart-ra autókázni.

• Eddie gitárja (Clementine) egy Flying-V formára hasonlít. A jellegzetes gitártestet a Gibson cég dobta piacra 1958-ban.

• A játék a régi Lucasarts kalandok előtt is mély főhajtással tiszteleg. A Grim Fandango Bone Wagon-jára (Manny, FTW!) is van utalás, de a Full Throttle szelleme is ott lebeg a játék körül. A Brütal Legend nagyzenekari komponistája - Peter McConnell - jegyzi többek közt a fenti programok muzsikáját is. Most sem fogott mellé a mester.

• A No Sleep ’til Battersmith autós küldetés címe sem a véletlen műve: Motörheadéknek van egy 1981-es koncertlemezük, melynek címe No Sleep ’til Hammersmith.

• Minden spoiler nélkül, csak annyit árulunk el, hogy az egyik Főnök kezében ott figyel majd Michael Angelo Batio négynyakú gitárja. Virgametál a végsőkig!

• Az achievementek/trófeák java szintén híres-hírhedt metál dalokról lett elkeresztelve. Bár az Iron Maiden meglepő módon - sejtésünk szerint licensz okokból - hiányzik a játékból, azért a Ran To The Hills, és a Flowerslave jutalmak egyértelműen a banda két nagyszerű számára (Run To The Hills, Powerslave) utalnak.

• Gondolkoztál már azon, hogy a “Bring it on!” szóló miként pattanhatott ki Schafer apó agyából? Nézz szét szüleid régi bakelitgyűjteményében, hátha megtalálod a Led Zeppelin első lemezét. Nos így már érthető a dolog?

• Ha már a bakelitek közelében jársz, jó eséllyel megtalálod a Deep Purple In Rock c. albumát. Így már világos, hogy a Bladehenge közelében tanyázó hegység nem közvetlen a Rushmore-hegyet próbálja utánozni a kőbe faragott arcaival, hanem a zseniális 1970-es hard rock lemezborítót.

• Eddie Riggs neve jópofa utalás a roadie mivoltára. “Rig”-nek nevezzük a zenész szlengben az összes motyót és cuccot, ami például egy koncert kelléke lehet.

A tesztpéldányt a Konzolok Szervize biztosította, köszönjük!