Call of Juarez: Bound in BloodTeszt

Valami oknál fogva a western varázsa mára megkopott. Az ezüst vásznon csak nagyritkán kerül bemutatásra a stílust képviselő mű, a könyvesboltokban a kortárs szórakoztató alkotások között alig találunk vadnyugati témájú regényeket, a videojátékok világáról meg (pár alkotástól eltekintve) már ne is beszéljünk.

Más a mai ifjúság igénye, mint egy jó húsz-harminc évvel ezelőtt, de ez így is van rendjén.

A Call of Juarez egy bátor próbálkozás volt, mely a Gun által kitaposott ösvényen bebizonyította: a vadnyugat romantikájának van létjogosultsága a játékok világában. A folytatás a korhű western miliő mellé az amerikai polgárháború korszakába is elrepít minket.

Az első részben megismerkedtünk Ray McCallal, a marcona atyával, aki egy falubéli gyilkosság után a tettesnek vélt Billy Candle, azaz saját unokaöccse nyomába eredt. A szálak később Juarezhez, a mexikói banditavezérhez vezettek, aki Billy misztikus eredetű medáljára pályázott. A medál nem csak egy régi családi ereklye, hanem a kulcs a konkvisztádorok mesés kincséhez. További részleteket nem szeretnék elárulni az első epizódról, ennyit viszont érdemes tudnunk a Bound In Blood történetének megértéséhez.

Cikkünk tárgya egy polgárháborús panorámával indít, jó húsz évvel az első játék idősíkja előtt. Thomas és Ray McCall testvérpár az Észak-Dél háború egyik frontvonalán vívnak hősies küzdelmet, amikor egy felsőbb utasítás ellenében úgy döntenek: farmjuk és családjuk megmentése miatt dezertálnak a seregből. A családi birtok erőfeszítésük ellenére is elveszik, az édesanyjuk meghal, végül a harmadik testvérükkel, az ifjú William tiszteletessel Mexikó irányába menekülnek. A határ mentén összeismerkednek a már akkor is befolyásos Juarezzel, akinek Marisa nevezetű asszonykája Thomas és Ray szívét is rabul ejti. Juarez bíztatására és birtokuk újraépítésének reményében, a testvérek elindulnak az elátkozott kincs felkutatására. Az út természetesen nem zökkenőmentes - a bosszút forraló (és immáron szintén renegát) konföderációs tábornok a testvérek nyomára bukkan, és az apacsok sem éppen örömünnepre készülnek.

Tipikus western-sablonokból építkeztek a történetírók, de olyan húrokat is megpendítenek, amelyek a videojátékok sztorijára általában nem jellemzőek. A szerelem-árulás-bosszú háromszögén túl a megbocsátás, összetartás és hit legalább akkora hangsúlyt kap, mint a többi kötelező érzelmi kellék és a mélyen kidolgozott jellemrajz.

Hogyan illesztették be a családi köteléket a játékmechanizmusba? Ray és Thomas egyaránt játszható karakterek, a pályák elején kell választanunk közülük. Ray a harciasabb testvér: indulatossága, páncélja és kíméletlen fegyveres tudása valódi gőzhengerré változtatja őt a banditákkal szemben. Thomas ezzel ellenben higgadtabb, megfontoltabb és fürgébb. Képes íjat használni, lasszóval elérhetetlennek tűnő pozíciókba felkapaszkodni, valamint a távoli célpontokat is könnyedén elcsípi a karabélya segítségével. A játékmenet kettejük együttműködésén alapul. Ahol futni kell, ott Ray fedez - ha magasabb helyekre kell felmászni, Thomasé a főszerep.

Bizonyos számú skalp után a testvérek képessé válnak figyelmük összpontosítására. Ilyenkor megdermed az idő, mi pedig akcióba lépünk. Ray tizenkét skulót szór szét a közelben lévő ellenfelek közt, Thomas pedig csípőből osztja az áldást. Nagyobb ajtók, csomópontok előtt a fivérek bevárják egymást, és közös “koncentrációval” (azaz egy elsöprő erejű bullet-time támadással) raknak rendet a brigantik között. A környezet akadályainak leküzdése is gyakran kétemberes feladat - pl. méretesebb peremeknél a nehézkes Ray kénytelen megvárni, míg Thomas felhúzza őt a magaslatra.

A testvérek folyamatosan kommentálják egymás tetteit, dinamikusan, akár a játékstílusunktól függően. Jókat mosolyogtam Ray féltékeny sopánkodásán, mikor Thomassal egyes-egyedül tisztítottam meg egy szobát. Máskor Thomas szól be a bátyónak, és ez a cukkolás szinte az egész kalandot végigkíséri. Hihetetlen hangulati pluszt nyújt a humoros élcelődés, és igen egyedi megoldás - kevés játékban tapasztalhattunk eddig ehhez hasonlót. Érdekes kérdés viszont, hogy a kooperatív játékmód ziccerét miként hagyhatták ki a készítők. Persze erre van egy tippem - vagy későbbi DLC-ben kapjuk meg ezt a lehetőséget, vagy a határidők miatt vetették el lengyel barátaink ezt az ötletet.

FPS játékról lévén szó, vizsgáljuk meg az akciórészek felépítését. A szokásos belső nézetű lövöldözős programokhoz képest van egy sajátos jellegzetessége a Call of Juarez sorozatnak. Hatalmas helyszíneket kapunk játszótérnek, így nem meglepő, hogy az ellenfelek a nagy térben elszórva szokványosnál kisebb alakként tűnnek fel a képernyőn. A távolsági lövöldözés hangsúlyosabb a “shotgunnal rontok a házba” módszernél. Ezt kompenzálandó, a program némi célzás-rásegítéssel próbál baráti jobbot nyújtani nekünk, valamint egy kifejezetten intuitív fedezékrendszer is szolgál minket. Hősünk, ha egy kiszögellés széléhez ér, automatikusan fedezékbe ereszkedik - így kukucskálva sokkal kisebb az esély, hogy célba érjen a nekünk címzett ólomadag. Jól szuperál a szisztéma, dicséretre méltó az elképzelés és a megvalósítás.

Az ellenfelek amúgy nem különösebben okosak, mondhatni csak fedezékről fedezékre ugrálnak, és közben lőnek, mint a veszedelem. Csapatmunkáról, komolyabb taktikáról szó sincs, cserébe néha látványosan vetődnek és ugrálnak a gazfickók. A játékidő java tehát azzal telik el, hogy a tetőről, szikláról, láda mögül próbáljuk kiszedegetni az ellenfeleket. A pályák vége általában mindig párbajjal végződik. Ezek egyszerű reflexjátékok, minimális variációval.

Az akció így első hallásra elég monotonnak tűnhet, és valljuk be, önmagában képtelen lenne elvinni a hátán a kor elvárásainak megfelelni akaró játékot. Azonban másképp is rávilágíthatunk a Techland kreatív designereinek eredeti elképzelésére.

A lengyel srácok nem az ellenfelek gyakori váltogatásával és nem is a harcmodor pályánkénti újradefiniálásával szerették volna elérni a változatosságot. A Bound in Blood a történetvezetéssel, és a különböző helyszínek részletgazdagságával szolgáltatja a motivációt. Brutális módon kidolgozott kanyonok, hegygerincek, erdők-mezők között vezet majd az utunk. Itt nincs két ugyanolyan környezet, de még csak hasonló sem. Minden helyszín új színt visz a palettára, minden pálya külön hangulattal bír, legyen szó a véráztatta, sáros csatamezőről, feldúlt farmvidékről, száraz sivatagról, nyílt színi bányáról, poros határvárosról, zubogó patakokkal teli fenyvesekről, vagy az indián táborról. Minden tereptárgy gondos természetességgel lett elhelyezve, sohasem tör ránk az érzés, hogy pályadesignerek alkotta koordináták és objektumok között bolyongunk. Félelmetes 3D modellezői munka folyhatott a háttérben.

Fokozta a lelkesedésem, hogy a hatalmas bejárható terepeken minimális az ismétlődés. A vidék minden szeglete teljesen egyedi módon van berendezve, és a távoli zugok is tartogathatnak meglepetéseket - az akció repetitív mivoltából fakadó unalmat így (stílszerűen) ki is lőhetjük. A kérdés tehát nem feltétlenül az, hogy milyen jól szervezett osztagok ellen küzdünk, milyen stílusban, hanem az, hogy a környezet lehetőségeit miként használja ki az ellenfél, és miként használjuk ki mi, játékosok.

És ha még ez sem lenne elég, a szereplőválasztással tovább bonyolították a lehetőségeket. Ray és Thomas útjai gyakran különválnak. Érdemes ilyenkor a másik vonalon újra végigmászni a pályákon, arról nem is beszélve, hogy a két karakter, két eltérő harcmodort és játékstílust kíván meg. Az akciórészeket további érdekességek is színesítik, úgymint gatling-ágyús céllövöldék (Ray, ha kell, hóna alá kapja a fegyvert), dinamitos aknászmunkák, lovas-menekülős szekvenciák, és egy roppant intenzív kenus üldözés.

A kampány közepe tájékán kapunk két olyan pályát, ahol egy mező közepén tanyázó fegyverboltban vehetünk fel mellékküldetéseket. Ilyenkor lóra pattanva - hasonlóan a Shadow of the Colossusban látottakhoz - el kell galoppoznunk a vidék megfelelő szegletébe, le kell győznünk a természeti akadályokat, szerpentines utakat és kietlen pusztákat, majd a farmhoz, búvóhelyhez érve a vállalt feladatot teljesítenünk kell. A két szabadabbra fogott fejezet szintén csavar egyet a változatosságon - a sztori szempontjából mégis inkább tűnnek időhúzásnak, mint történetet továbbgörgető eseménynek.

A hullák által hátrahagyott csomagok és bizonyos zsákok gyakran rejtenek pénzt. A mellékküldetésekért szintén ropogós zöldhasú a jutalmunk, a dolcsikat pedig a fegyverboltosoknál tudjuk elkölteni. Az első Call of Juarez elrejtett spéci fegyverei immár a múlt homályába vesznek. A minőségi mordályokat a boltokban vásárolhatjuk meg, de a használt puskáktól sem kell tartanunk - a fegyverek “elhasználódását”, az első epizód egyik legbosszantóbb mozzanatát, is elfelejtették a fejlesztők. Sajnos egy nagy baki így is bent maradt a játékban. Az elejtett puskákat és pénzeszsákokat nagyon nehezen lehet megtalálni a földön. Jó lett volna valami grafikai effekttel kiemelni a gyűjtögethető cuccokat a környezetből, mert így gyakran észre sem vesszük, ha valami tápos dolog mellett rongyolunk el.

Apropó tápos dolgok - a kaland során nyolcvankilenc titkos tekercset gyűjthetünk össze. Kutakodós játékstílussal egy végigjátszás során a tekercsek harmadát sikerült csak összeszednem, szóval kössétek fel a gatyát (vagy kerítsetek egy guideot) ha mindenféleképp igénylitek a “Gonna Catch ’em All!” trófeát / achievementet.

Mindent összevetve hat óra harminc perc alatt végeztem az egyjátékos móddal.

Az előzőekben már szót ejtettem a környezet mesés kidolgozásáról. A lengyelek nagyon értik a dolgukat, a Chrome motor négyes számú verziója páratlan grafikát prezentál konzolon és PC-n egyaránt. A fantasztikus modellezésről már meséltem, de a textúrák részletessége, az effektek minősége és a látvány összhatása a legszebb, legtermészetesebben kinéző játékok sorába emeli a Bound in Bloodot. Talán itt mondhatjuk el először, hogy (a rombolhatóságot leszámítva) egy multiplatform játék kezdi megközelíteni a Crysis összhatását. Ha nem hisztek nekem, nézzétek meg saját szemetekkel vagy járjatok utána a különféle fórumokon. Ritkaság, de ez esetben a hivatalos screenshotok sem hazudnak. (Legalábbis nem sokat...)

A PC verzió ismét dominál - a finomhangolásnak és a felbontás módosításának köszönhetően ő a legszebb mind közül. A konzolos átiratok sem csüggedhetnek a bődületesen stabil képfrissítési arány miatt.

Hogy ne csak áradozzak, egy bosszantó tényt is közölnöm kell. Az animációkkal hadilábon álltak a grafikusok. Játék közben eléggé nehézkesen igazodnak a környezethez a karaktermodellek. Ez néhol szinte észrevehetetlen, máskor meg a fejünkhöz csapunk az idétlen szambázás miatt. Nagyon ritkán egy-egy homályos textúra és kidolgozatlan tereptárgy is befigyel, de ilyen összképnél ez a kukacoskodás nem feltétlenül szükségszerű. Az átvezető moziknál szerencsére ezek a hibák nem bukkannak fel.

A hangokról sem tudok sok rosszat mondani. Talpunk alatt ropog a kő, reccsen az ág. A szél süvít, a hombrék üvöltöznek - kész vadnyugati idill, ami a hangfalakból árad. Több játéknál leírtuk mostanában, hogy a szinkronszínészek nagyon komoly munkát végeztek, és nagy örömünkre ez most sincs másképp. Ray ráspolyos hangja az első rész óta változatlan, de az új arcok is hozzák a minőségi szintet. Csak hogy a szövegírókat is vállon veregessük - a folyamatos káromkodás páratlanul idomul a korszellemhez, Ray apó tökéletesen időzített “szááánovabiccsein” pedig nem egyszer fogunk ízeseket mosolyogni.

A háttérzenék érdekesen keverik a rockos-riffelős figurákat a klasszikus western dallamokkal, ahol pedig dráma van, ott szól a nagyzenekari crescendo, vagy a lágy zongora.

A budapesti GDF-en vendégszereplő Techlandes kolléga előadása során a kiváltságosok már kaphattak némi ízelítőt a multiplayer módból. A fejlesztők ezúttal úgy gondolták, hogy nem csak hozzácsapnak egy kötelező többszereplős játékot az egyjátékos kampány mellé, hanem egy minden ízében kidolgozott, változatos multiplayer szekciót kalapálnak össze. Ennek az eredménye a “bounty”-, azaz a vérdíjrendszer. Nem a fragek számában mérettetik meg az online bandita, hanem a fején lévő vérdíj mennyiségében. Mindenki száz dollárral indít, majd aki ügyesen játszik (pl. egymás után kombóban, azaz flushben, lövi az ellenfeleket), annak nő a fejére kiszabott pénzösszeg. Ha valaki egy meccsen keresztül bénázik, de éppen sikerül ellőnie a terminátort, annak végül nagy pénzösszeg üti a markát. A lóvénk természetesen összeadódik, majd bizonyos áldozatért cserébe fejleszthetjük a karakterünket, vagy adott szint elérése után új kasztokat nyithatunk. A karaktereket gondosan súlyozták, bár némi sniper-fölény érezhető a nyíltabb terepeken.

A kötelező deathmatch (Shootout) és team deathmatch (Posse) mellett különlegesebb aljátékok is rendelkezésünkre állnak. A Wanted során egy emberre vadászik az egész társaság, körözöttként pedig a túlélés a legfontosabb, amire oda kell figyelnünk. A Manhunt alatt védhetjük, avagy támadhatjuk a kijelölt játékost. Talán a legérdekesebb módozat a Wild West Legends, ahol híres csatákat, bankrablásokat, vagy más tematikus-történelmi eseményeket kell végigjátszanunk a törvény vagy a bűn oldalán. A WWL a Team Fortresshez vagy az Unreal Tournament assault pályáihoz hasonlít leginkább. Itt számít igazán a kasztok közötti különbség, és ez az a mód, ami sokáig életben tarthatja a Bound In Blood internetes közösségét.

Mint az eddigiekből kiderülhetett, kiemelkedően jól szórakoztam a játékkal. A záró képsorok után még órákig, napokig kattogtak a fejemben a jelenetek, az első rész ismeretében új értelmet nyertek a mély karakterábrázolások. Ray átváltozásának tanújaként szinte megborzongtam az eredeti Call of Juarez záró képsorait felidézve. William jellemének a fejlődése pedig azt mutatta meg, hogy a kezdetekben nyápic paptanonc hogyan vált érett emberré, és a McCall család történetének talán legnagyobb hősévé.

Meglepően simán sikerült az előzményeket az első epizódhoz illeszteni, több utalás és szerep most válik csak igazán jelentőssé, de a játék önmagában is tökéletesen megállja a helyét. Így kell kiszolgálni a rajongókat, és így kell bevonni az új közönséget is.

A Bound in Blood tehát egy olyan akciójáték, amely képes emészthető, sőt mi több, a mai ízlésvilágtól sem idegen módon tálalni egy western történetet. Emellett nagyszerű külalakkal, tartalmas és igényesen kidolgozott belsővel igyekszik megfelelni a kor követelményeinek. Sajnos az apró hibái miatt egy paraszthajszállal lemarad a legnagyobbaktól. De látván a fejlesztők igyekezetét, és a fejlődést az elődhöz képest, megemelem a kalapom, és az első pohár whiskyt a lengyel barátaink egészségére ajánlom fel. “Nice shot, brothers!”