A Mafia: City of Lost Heaven érinthetetlen remekmű. A maga tökéletlen mivoltában is egy óriási kult cím, amelyet játékosok milliói imádnak. A vallásos fanatizmus elvárásainak pedig a második rész óta nem is képes megfelelni a sorozatot gondozó 2K. Hiába volt a maga nemében páratlan a folytatás, és hiába próbált újítani és bővíteni a harmadik rész – a bugok, a csiszolatlan élek, a konkurenciával szemben elmaradó tartalom, az önismétlő játékmechanikai elemek miatt a sorozatot szinte el is ásta már a közönség. Azért is nehéz most a Mafia: Definitive Edition kritikájába belevágni, mert ez a feldolgozás sem hibátlan. Nem az a tökéletes, meseszerű gengszter-élmény, ami a fejünkben él az első résszel kapcsolatban. De vajon az eredeti anyag tényleg annyira jó volt, mint ahogyan emlékszünk rá?



Röviden: nem. A Mafia ereje abban rejlett, hogy a videojátékban ritkán látott korszakra tette rá véres mancsait – a cseh fejlesztőcsapat pedig a korát meghazudtoló technikai és narratív megoldásokat hozott, mindezt 2002-ben, amikor az egész sandbox műfaj épp hogy kezdte kinőni a gyerekcipőit. A csodás cseh alkotásnak megvoltak a maga nyavalyái, de a fenti pozitívumok és az újszerű élménynek köszönhetően szinte mindenki számára egy alapműként maradt meg az Illusion játéka. A szépre emlékszünk, ahogy szokták mondani.



E kissé negatív hangulatú felvezetés után felvetődik a kérdés: lehet-e nyertes meccset hozni ebből a pozícióból? Még ha kenőpénzzel, fenyegetéssel, korrupt jogászokkal jönne a 2K, akkor sem volna egyértelmű a válasz. Úgyhogy mindjárt az elején elmondom, hogy én elengedtem a közönség aktuális elvárásait. Szinte biztos, hogy lesznek, akik már csak habitusból is elégedetlenül fogadják majd a Hangar 13 által kínált újrakiadást. Ezeket a gondolatokat viszont elhessegettem, előkotortam a fejemben található élményfoszlányokat. Megpróbáltam úgy élvezni a Definitív kiadást, ahogy az emlékeim, az esti pihenőóráim és a hangulatom alapján tudtam. Jelentem, sikerült – mi több, ismét bele is szédültem Lost Heaven virtuális valóságába!



Bár a Mafia története minden fontosabb mafioso film- és könyvélményt érint, az elcsépelt gengszter-közhelyek még mindig jól esnek a játékosnak. Tommy Angelo és a Salieri banda karakterei majrés, de kedvelhető figurák, akik mellett szivesen tölti az ember a játékórákat. A definitív kiadás rengeteg apró helyen árnyal, finomítja a dialógusokat, új nézőpontokat vet fel, mindezt úgy teszi, hogy az eredeti forrásanyaghoz is megpróbál maximális hűséggel és alázattal nyúlni. Ami változás van a forgatókönyvben, az szerintem mind a jobb irányba tereli az élményt. Még mindig hatásosak a fordulatok, és tempósan sodornak minket előre a történet darabkái. A Mafia ugyanis nem folyamatos cselekményt kínál, hanem múltbéli események láncolatait tárja elénk, küldetések formájában.



Ezek a küldetések pedig bár mai szemmel nézve talán egyszerűnek és már-már alap szintűnek tűnhetnek, azért a friss dinamikai változtatások és apró modernizálások is jót tesznek a lendületnek. Az itt látott alapokat használják manapság is a sandbox játékok, és bár el lehet menni a humor, a sci-fi, a rombolás, a grandiózus méretek irányába, az itt lefektetett alapkövek legalább ügyesen illeszkednek egymásba, és még most is szórakoztatóak – a relatív linearitás ellenére is. Sőt, kifejezetten jól esett, hogy a Mafia nem akar sokkal nagyobbnak és többnek látszani, annál ami régen volt. Nekem egy ilyen személyes sztorihoz, karakterdrámához és korszakot bemutató atmoszférához jól illik ez a kisebb, vonalszerű lépték. Megkockáztatom, a 2K lehet jobban járna, ha egy esetleges Mafia 4 esetében nem az Ubisoft-féle szemléletet követné, vagy nem próbálna meg a Rockstar babérjaira törni, hanem megmaradna ilyen igényes, mesélésre fókuszáló kamaradarabnak a műfajon belül.



Persze ez a kifejezés csak a mostani videojátékos kontextusban áll helyt, annak idején ez mégiscsak egy méretes sandbox játéknak számított. Ma az alacsonyabb ár is jelzi, hogy az a 10-15 óra, amit Lost Heavenben eltöltünk majd, az nem ér fel egy Odüsszeiához, vagy egy GTA V szinthez. De – még egyszer mondom – ez így pont jó, ennek így kell lennie. Az alacsonyabb árhoz viszont patinás látvány és kidolgozottság dukál, még ha olykor nem is makulátlan a vizualitás összképe. Gyönyörű a város, csodaszép a vidéki táj, és az esős éjszaka is már-már next-genre hangolja az embert. Ezek mellett azért vannak furcsaságok is. Például ilyenek a darabos tükröződések, vagy a fejeken olykor fura szem és szájanimációk. Ide sorolom kicsit túlzásba vitt HDR és csillanás effektusokat is, amelyek műtermékekkel szórják meg az összképet. És talán a város néhány utcája is... Hát, hogy is mondjam, néhány nyomvonalon lehet elfért volna még némi szemét, törmelék, falevél, vagy bármi, hogy ne legyen annyira patyolatszerű a járda és az aszfalt.



Ráncfelvarrást kapott az autókázás és a TPS akció intézménye is. A járgányok vezetése a fizikai korlátok (khm, alacsony pacipóver™) mellett is sokkal élvezetesebb lett, a lüktető pulzust pedig a filmszerű kamerakezelés is fokozza. Csak úgy dől az operatőr velünk, amikor a kanyarban beveretjük a vajszínű Schubert farát! A lassabb vezetési modellhez hozzá tartozik az is, hogy Lost Heaven utcáin nem papírból van a betonkorlát és a lámpaoszlop – sokszor tűnhet furcsának, hogy könnyen felakadunk a verdákkal az utolsó parkoló autómobilban is, de ez is a rendszer része. Pár küldetés alatt megszoktam és az élmény részévé vált a pontos kanyarodás igénye. A rendőrös üldözések azért tudnak durva jeleneteket hozni, és normálon is kicsit agresszívek a zsaruk – ezt segíti a térkép néhány pontján elhelyezett útjavítás, melyeken ha ügyesen suhanunk át, akkor szépen fennakadnak a minket követő sofőrök. A GPS-t pedig egy érdekes rendszer helyettesíti. Az utcasarkokon szellemtáblák mutatják, hogy merre kell mennünk, ha az optimális úton szeretnénk a célba eljutni. Sajnos a linearitás és a kézenfogva vezetett missziók magával hozzák azt is, hogy a mellékküldetések kicsit elsikkadnak. Valamikor a játék felénél jutott eszembe, hogy ott van például Bertone garázsa, ahol az eredeti játékban is jó kis mellékes feladatokat szedhettünk fel.



A gyalogos szekciók is kaptak egy kis extra súlyt, bár talán az a leggyengébb része a játéknak, amikor két lábon, nagy túlerő ellen kell nyomulnunk. Ugyanis Tommy gyorsan, pár lövéstől megadja magát amikor beszaladunk a tűzvonalba, az ellenfelek viszont meglepően sokat bírnak, és a fegyverjáték, valamint a célzás is kicsit lomha, kicsit nyúlós. Ezt is meg lehet szokni, de tény, hogy itt talán lett volna még mit finomítani a fejlesztőknek - néhány harci részen inkább át is szaladtam, ami önmagában sokat elmond a lövöldözős jelenetekről. A közelharc sem nagy szám - elég monoton és a finisherek szempontjából repetitív az a pár jelenet, ahol ököllel kell móresre tanítani az utca népét. Persze más szempontból is vannak apró pontatlanságok, de nem is tudom, hogy ebben a műfajban létezhet-e ennél sokkal precízebb, polírozottabb játékmenet. Persze itt-ott találni jobb példákat, külön-külön, egyes megoldásokat kiemelve (pl. lopakodásban az AC sorozatot, vagy urbánus lövöldözésben a Crackdownt), de én nem éreztem kirívónak a Mafia: Definitive Edition csiszolatlan éleit a többi, örök tízpontos nagyágyúhoz képest sem. Az emlékekben kísértő nyűgös küldetések is sokat finomodtak – a versenypályát elsőre lehoztam, és a platós teherautón menekített szesz sem volt annyira gázos, mint régen. A kihívás ezzel együtt is feszes ívet jár be - csak-csak előkerült a retry-gomb néhány missziónál. Bár töredelmesen bevallom, nem értem a sztori legvégére, azért a játék nagyját láttam – ez alatt az idő alatt sem játékot törő buggal, sem röhelyes jelenetekkel, meme-kompatibilis böszmeséggel nem futottam össze. Pedig megjelenés előtti kóddal nyomultam. A játék teljesítménye XOX-en kielégítő volt – ha lassulgatott is a játék, a komótos, filmszerű tempóban nem igazán vettem észre. Az effektekből beszivárgó műtermékek sokkal jobban zavartak.



Mint a nagy elődnél, így a definitív kiadásnál is sikerült az atmoszférát mívesen belőni a fejlesztőcsapatnak. Lost Heaven gyönyörű Chicago-kópia, ahol az égbolt városképe mellett az utcaszint is árasztja magából a füstös, lőporszagú hangulatot. Nem tudom, hogy hányan veszik majd észre, de mind az átvezetőkben, mind a gyalogos szakaszoknál olyan kamerabeállításokkal operál a játék, és olyan nézőpontokat, bevilágításokat alkalmaz, amelyek értik és jól is használják a filmes nyelvezetet. Tele van a város szerel… izé, apró, kidolgozott részlettel. Kártyákat, képregényeket, képeslapokat gyűjtögethetünk. Az újságcikkek, kivágások, dokumentumok misszióról-misszióra változnak, követik az események múlását. Az eredeti szimfonikus zenék mellett új témák és rengeteg friss licenszelt zene is felcsendül a háttérben. Nem a régi szinkronszínészekkel dolgozott a Hangar, de az új fazonok is hozzák a karakterek jellegzetességeit – emlékeimben pedig hasonló jellemek éltek, mint akikkel az újrakiadásban találkoztam. Frank és a Don kapcsolata, Sarah, Paulie, Sam… A szép, emberi pillanatok, a tragikus, olykor vérfürdőbe és értelmetlen erőszakba torkolló jelenetek 2020-ban is nyomot hagynak az emberben. Van súlyuk, és tökéletesen illeszkednek a videojátékok által feldolgozott, olykor akár elcsépeltnek is tűnő maffiás történetek sorába. Emiatt volt izgalmas a Mafia 2002-ben, és ettől emlékezetes ma is a játék által kínált élmény.



Képtelenség a régi emlékek nyomába eredni - azokat ugyanolyan mélységben úgysem tudjuk újra át- és megélni. A Mafia: Definitive Edition viszont nekifeszül a nehéz feladatnak, és bár nem tud az eszményi kép nyomába érni, 2020-ban is színvonalasan és szórakoztató módon tálalja az eredeti koncepciót. Ára és ehhez mért tartalmi, prezentációs színvonala is az elfogadható optimumot célozza be, mi több, fölé is lő annak. Bízom a sikerében, mert jó lenne egy új, sorszámozott folytatást is látni. És bízom a közönség pozitív hozzáállásában is. Úgy érzem a fejlesztők oldaláról megvolt az erőfeszítés egy méltó újrakiadás megalkotására. Kérdés, hogy mi hogyan fogadjuk majd.