Nézegettem a Paper Mario sorozat történelmét – annak idején N64 emulátoron nyomultam az első résszel, és most visszatekintve hasított fejembe a felismerés: a gép 3D korlátaiból nőtt ki ez a megoldás, a sprite-stílusbravúrrá emelt papír-esztétika pedig nem csak jól működött, de egy erős, új alsorozatot hozott a Nintendo-nak. Most már annyi epizód van, hogy szinte nyomon sem lehet követni a szériát, az Intelligent Systems szerencsére nem a korábbi Wii U-s Color Splasht hozta el Switchre, hanem egy teljesen új epizódot kalapált a hibrid-konzolra. A színek-matricák már unalmas témák, és hát mit lehet még papírból készíteni? Hajtogatósat, így a mostani rész Origami-tematika köré lett felfűzve.



Az Origamiherceg azonban nem barátságos, mint egy hajtogatott hattyú – sőt, a Hercegnőt elrabolva, és Bowser seregeiből origamikatonákat hajtogatva új fenyegetést hozott a Csiperke királyságba. Mario a jólelkű Origamihugi segítségével kell hogy kibogozza a királyságot, mégpedig teljes birodalmat közrefonó papírszalagok és papírvarázslat gubancából. Az ismerős karakterek ismét felsorakoznak a külső fenyegetés ellen, és természetesen a korábbi Paper Mario és Mario RPG epizódokból ismerős toposzokat is látni fogjuk. Jó ez nekünk?



Jó hát! A Paper Mario: The Origami King kiválóan működik, amikor csak úgy kalandozunk és nem a JRPG-t keressük benne. Okosan felosztott terepeken szaladgálunk, ahol a platformozás/felderítés és akció keverékét klasszikus ütemben adagolja a játék. Rengeteg briliáns ötletet sorakoztat fel az Intelligent csapata – helyszínről-helyszínre mindenhol van valami látványosság, valami furfang, rácsodálkozni való. A felderítést konfettiszórás dobja fel – mindenfele papírcafatokat gyűjtögethetünk, amivel egy kis zsákot tölthetünk meg (nem kvantitatíve, a zsáknak inkább csak a tömöttségét jelzi vissza nekünk a gép), a zsákból szórt konfetti pedig a pályán található hézagokat tömködi be. Kalapácsunkkal is érdemes mindenfele kalapálni, bónuszok, gyűjtögetnivalók, mechanizmusok sora tárul fel a kopácsolásunknak köszönhetően. Jó lubickolni a Paper Mario: The Origami King világában, ehhez pedig a Switch képernyőjén mesés grafika és napsütéses, „feelgood” terepek sora társul. Ezek után lehet rossz is a The Origami King?



Jónak semmiképp sem mondanám, ha JRPG-ként akarnék ránézni. Ugyanis a Paper Mario sorozat mechanikai átalakítása, mondjuk úgy erőltetett áramvonalasítása tovább folytatódik. Nincs klasszikus értelemben vett szintlépés. A harcokat megvariálták, egy kör alakú tánctéren mozognak oldalra és fel-le az ellenfelek a lépések között – nekünk (többek között) sorba vagy kis csoportba kell organizálni őket, hogy a támadásaink effektívebbé váljanak. Nem rossz a rendszer, de megmondom őszintén, egy klasszikus ATB szerű bunyónak sokkal jobban örültem volna, mert idővel (hiába variálnak az ellenfelek jóféle, agyas mintákat) csak ráunsz erre a körpályás újszerű ötletre. A power up-szerű tárgyak intézménye sem elég mély, de legalább vannak zeldás módon összegyűjthető tárgyak, amivel könnyíthetünk az életünkön, vagy a továbbjutásban segíthetjük magunkat. Amúgy a játékmenet nehézsége nem mindig konzekvens, legyen az embernél mindig item bőven, mert hirtelen be tudjuk nyelni a nagy sebzéseket 1-1 harc alatt, és azért a terepeken bőven szaladgálnak az origamikatonák… Sajnos a szokásos 2.5D platformozás sem javult, sokszor nehéz betekinteni a szöget, hogy a térben hol is helyezkedik el a lapfiguránk, ilyenkor marad a morgás minden egyes elvétett ugrás esetében - ami pláne bizonyos dungeon-ökben fog majd rosszul esni nekünk és az életerőben megcsappant Marionak is.



Még egy furcsa aspektust véltem felfedezni a játékban. A Paper Mario: The Origami King sokszor mer furcsa, mondhatni „wierd” lenni. Érdemes figyelni a párbeszédeket, a Toad-ok, vagy ellenfelek aranyköpéseit. Sokszor bizarr kiszólások, kikacsintások bukkannak fel, de a zenében, egyes helyszíneken is fel lehet fedezni valami olyan különös vonalat, ami nagyon bátran távolodik a Papervilág bájos mivoltától. Már-már ijesztőnek is mondanám az egyes mozzanatokat, de parára nincs ok! A Nintendos gyermeki világot nem tagadja a játék, csak bátrabban tekintünk majd olyan irányokba, amelyek szokatlanok tudnak lenni egy ilyen címnél.



Alapvetően egy igen kellemes játék a Paper Mario: The Origami King, mert rengeteg ötlet és réteg épülget benne, amolyan Nintendós igényességgel. Ezeket nem a klasszikus JRPG szálakban kell keresni, hanem a papírdobozon kívül gondolkodó szenzációs világalkotásban, pályatervekben és a helyzetkomikummal átitatott jelenetekben. Sokszor eszembe jutott, hogy bizony ez a játék nagyon tetszett volna a 10-12 éves korabeli önmagamnak, amikor nem volt még igazi elvárásom egy JRPG-vel szemben. Viszont felnőtt fejjel nagyon hiányzik a játékból ez a vonal, és ezáltal egyszerűbbnek, szimplábbnak (ha butábbnak nem is) tűnik a 2020-as epizód, mint akár az N64-es vagy a GC-s alapvetések. Rajongóknak kellemes időtöltés, pörögnek vele a percek és az órák, de közel sem olyan magvas, mint amilyen régen volt. Hajtogassatok belőlem origamit, de én már csak ilyen javíthatatlan nosztalgiamedve maradok…