Hatsune Miku: Project DIVA MegamixTeszt

A Hatsune Miku érkeztekor körülnéztem a Switch kínálatában, és azt tapasztaltam, hogy a zsáner képviselői közül sajnos kevesen szerepelnek a felohozatalban, noha ezek jórészt nívós darabok (Thumper, Just Dance, Taiko no Tatsujin, többek között). Ennek persze megvan a maga oka, de gondoljunk csak bele: bármennyire jó koncepció is egy hordozható masinán játszani ilyen laza, tényleg akármikor elővehető könnyed kis szórakoztató stuffot, a megvalósítás bizony sokat számít.

Főszereplőnk neve az avatatlanok számára is ismerősen csenghet, hiszen cirka másfél évtizede (2007 augusztusában) indult világot meghódító útjára Japánból (ahol az ilyen furcsaságok rendszerint kirobbanó népszerűségnek örvendenek). Pályafutását a Yamaha Vocaloid szoftveres szintetizátor hangkészleteként kezdte, melyhez egy teljes virtuális idolt alkottak megálmodói (a Crypton Future Media). Megjelenése óta rengeteg szerzeményt alkottak segítségével (közreműködésével?), közülük a legsikeresebbeket gyűjti egy csokorba a Project DIVA, mely a zenékre mi mást, mint egy kimondottan jól működő ritmusjáték szériát épített fel. A legutóbbi PS4 verzió (Future Tone) az eddigi legtartalmasabb darab, a mostani Switch-játék egyelőre egyrészt kevesebbet nyújt, de ez az ígéretek szerint letölthető kiegészítőkkel később orvosolható lesz. Másrészt többet is, hiszen a konzol speciális lehetőségeit igyekeznek minél jobban kihasználni, például egy új „játékmóddal“.

Az alap koncepció a ritmusjátékok szokásos megoldását a sorozatra jellemző csavarral elegyíti (vagyis a ritmusra leütendő gombok nem sínen, hanem a képernyő bármely szegmenséből érkezhetnek a játéktéren megjelenő célterületükre, sokkal nagyobb koncentrációt igényelve a játékostól). Nehezebb fokozatokon ezek aztán kombinálódnak, átfedésbe kerülnek, maga a játékmenet rengeteg variációs lehetőséget és kihívást biztosít. Teljesítménytől függően pontokat szerezhetünk, ha pontatlanok vagyunk (:D) viszont könnyen elbukhatjuk az adott dalt. Felhalmozott tőkénket aztán külsőnk csinosítására, változtatására költhetjük (van Space Channel ruha is!), amik a 3D figurákat alkalmazó háttérvideók modelleit változtatják.

A Switch nem az első handheld verzió (Sőt! A sorozat anno PSP-n debütált, majd Vita-ra is érkezett epizód.), és kapásból ráfoghatnánk, hogy csupán a hardver népszerűsége miatt készített fejőstehén, ennél azért többről van szó. A könnyebb fokozatokat az új játékmóddal jelentősen egyszerűbb a tömegek számára is hozzáférhetővé tenni a HM-t; itt gyakorlatilag a joy-conokat lecsatolva jóval klasszikusabb, könnyebb játékmenetet kapunk (annyira, hogy nem elérhetőek a legnehezebb fokozatok).

A dalok listája, mint írtam, szerényebb a nagygépes változatoknál, de így is kb. száz nótára számítsunk (ezek közül tíz új, a többi pedig válogatás az eddigi legjobbakból). Mielőtt a vásárlás gombra tenyerelünk azonban, mindenképp ismerkedjünk meg Miku stílusával, hangzásvilágával, mert ez nem mindenkinek fog tetszeni, és nagyjából hasonló stílus-sávban mozognak a dalok. Javasolnám továbbá egy jobb kontroller használatát, a joy-conok gombjai engem sokszor kizökkentettek sajnos (a HORI azt hiszem gyárt valami spécit).

Ha a Hatsune Miku akkor van a legjobb formában, amikor tévére kötjük, mi értelme a hordozhatóságnak? Jó kérdés! Gondolom, aki Miku-rajongó, az örül ennek, hogy sehol sem kell nélkülöznie kedvencét.

Dracoo