Doom 64Teszt

Van az a rajongói hozzáállás, ami szerint, ha te valami ritka, egyedi dolognak vagy a birtokosa, akkor az legalább olyan jó, vagy még jobb is, mint az, amivel a többség szórakozik. A Doom 64 tipikusan egy ilyen jelenség volt. Csak és kizárólag N64-en jelent meg, ami miatt az egész programot egyfajta misztikus, már-már ősi artifact-jellegű áhítat övezte. Annak idején eleve kevesen játszottak N64-en, mi több, a Doom 64-et sem lehet a rendszer legnagyobb kasszasikerei között számon tartani. Magyarul, aki Doom őrült volt, az az alapjátékokat nyomta orrvérzésig, jó esetben valami gliccses emulátoron találkozott legföljebb eddig a játékkal. Az internet népe tehát kult-klasszikusként tartja számon eme obskúrus pokolgyöngyét. Szögezzük le, a Doom 64 nem rossz játék, sőt, egészen jól kiállja az idő próbáját sok szempontból, mert az eredeti Doom feelingből bőven jutott a Midway-féle változatnak is. Másrészről viszont el kell keserítenem az olvasóimat: én messze nem tartom olyan zseniális húzásnak a Nintendo 64-es folytatást, mint amekkora hájp van körülötte.

Sztori szempontból a Doom 2 után járunk, a Doomguynak pedig ismét vissza kell térnie az UAC bázisokra, hogy keresztültépje magát a újjászerveződött démonhordán. A Doom 64 sztorija körülbelül annyira bonyolult, mint az első két játéké volt (semennyire), de annál fontosabb - kánon szerint ugyanis most tényleg azt mondhatjuk, hogy ez maga a "harmadik rész". A Doom 64 és a Doom (2016) között ugyanis direkt folytatólagos narratív kapcsolat van. Persze azt a kevés sztorit sem szeretném előre lelőni, ha még nem lennél a mítosz nagy ismerője, úgyhogy térjünk át a játékmenet egyéni megoldásaira. A program alapvető mechanizmusai követik az eredeti Doom játékok megoldásait. Kapcsolókkal működtetünk bizonyos ajtókat, zárakat, falakat - ehhez jön a kódkártya keresgélés. A Doom 64-ben emellett olykor átalakul a terep, a készítők merték kvázi „deformálni” a meglévő térképelemeket, ezzel kap némi újítást a gameplay. Azaz, bedöngölhetjük a talajt egy nagy géppel, máskor a marsi masinériák 3D nyomtatóként pakolják elénk az új rámpákat. Egyébként meg tök hasonló minden; a pályatervekben is vannak az eredetikhez mérten rafkós megoldások, de persze American McGee vagy Romero maestro munkáit nem érik el a Doom 64 legjobb pályái sem. Érdekes módon a sebesség is helyén való, Doomguy szalad, mint a mérgezett egér, és a mostani kétanalógos kontrolleres irányítás már-már cheat-nek tűnik. Pláne úgy, hogy az ellenfelek támadásai, mozdulatai, reakciói az N64-es forgolódós irányításhoz lettek kitalálva. Így a játék nehézsége is kicsit talán moderáltabb - nézzétek csak meg, milyen lomhán lőnek azok az Impek!

Amiben óriási a csorba, az a prezentáció. Bár a Doom 64 technikailag nem nézett ki rosszul, sőt, a fényhatások nagyon-nagyon látványossá tették a bilineár-mosással és szép ködeffekttel meglocsolt vizualitást, a művészeti oldal egyszerűen közelébe sem ér az iD látomásának. Az ellenfelek olyanok, mintha a Midway akkori sprite tervezői megpróbálták volna lemásolni a Doom eredeti szörnyeit, de az akkortájt divatos CG-jellegű megoldással. Csak épp a dög hiányzik belőlük. A fentebb is említett Imp inkább hasonlít az Őrült Stone sci-fi monsztájára, mint valami vérgőzös pokolfajzatra. A sima zombi marine meg olyan mint egy betépett germán technohuszár, aki épp egy Thunderdome parti után tart hazafelé. Az ellenfelek lövedékre adott reakciója animáció terén szintjén laposabb, erőtlenebb, ezzel gyengítve az akció dinamikáját. Ugyanez igaz a fegyverekre a hős oldaláról is - az eredeti Doom fegyverjátékának súlyát az animáció ütős mivolta erősítette, itt ez teljesen ki van herélve, épp csak a kötelező minimumot hozzák a mozdulatok, kb. 1995-ös mércével. Zene? Felejtsd el - a Doom 64 az ambienciával játszik és minimál környezeti zörejekből, hangkollázsokból rakja össze az audiót. Rip and tear? Itt inkább túlélő horrorokra és sunyulós lapulásra emlékeztet a zene stílusa. Persze egyéni ízlés kérdése, hogy egy sötét, mélabús Doom-ot preferál-e az ember inkább… Nekem az eredeti epizódok metálos pörgése jobban bejön, és szerintem ezzel vagyunk még így egy páran. Multi nincs, már az eredetiben sem volt, de nem gondolom, hogy bárki emiatt vette volna elő a játékot.

A Night Dive Studios iszonyat jó érzékkel töltötte be a piaci rést a Kex motorjukkal, ami az N64 generáció játékait játszi könnyedséggel emeli át modern környezetbe. Azt kevesen tudják, hogy Kex Engine alapjai a Doom Linuxos portjából, illetve a Doom 64 EX kódnévre keresztelt PC átiratból eredeztethetőek. Nos, a Kex3 alatt futó Doom 64 „hazatér”, a motor itt is jó szolgálatot tesz. Az eredeti sűrű sötét látvány fakulás nélkül is világosabb, áttekinthetőbb, a menük és a 16:9 képarány konzolon is simán fogyaszthatóvá teszik az eredeti megjelenést. De az újítások nem sokat adnak a vizualitáshoz. Sőt, ha CRT-n láttál N64 játékot, akkor tudod, hogy ott a látvány része volt az egyedi textúra-szűrés, a köd, a gradiensek pixelekkel való játéka. Ettől volt N64-jellege a játékoknak, és ez sajnos teljesen elveszik a mostani tűéles vízióban, ezzel is felfedve a rengeteg ismételt textúrát és a steril környezetet. Az N64 játékoknak egyszerűen nem tesz jót a patyolattiszta simaság, és a Doom 64 sokkal kevésbé organikus, mint egy Turok például, így a kitisztult kép határozottan előhozza a gépiesen felépített labirintusok egysíkúságát.

A sok nyammogás mellett persze nem árt látni, 1997-es játékról beszélünk, amit anno 64 megabiten mértek, és a maga idejében is bőven megérte a játékidőt. Most előrendelői ajándékként vagy külön vásárként szintén érdekes unikum a program, nem csak kortörténeti lenyomatként, hanem akár néhány óra agyzsibbasztó retrózás erejéig is. Viszont ha bármikor választanom kellene pl. az első Doom és a Doom 64 között, gondolkodás nélkül azt mondanám, hogy az 1993-as Doom minden téren felmossa a padlót a Midway-féle folytatással, és hosszabb távon is erősebb élményt nyújt - 2020 pokoli esztendejében!