Imádom Asterixet, az utóbbi két CG mesefilmet lazán végigröhögtem, de a régi rajzfilmek közül is bármelyiken jól szórakozom, mi több, tavaly karácsony körül a képregényekből is berendeltem az összes hiányzó, itthon kapható epizódot. Gondolhatjátok mennyire vártam az Asterix & Obelix XXL3-at, amely a The Crystal Menhir alcímet viseli, és egy akció-platformer sorozatot próbál ismét a köztudatba pofozni. Az XXL2 nemrégiben kapott HD felújítást, ráadásul az a cím a maga korában olyan paródia-jellegű megközelítést hozott, amire most is nagy igény lenne. Tizennégy év pergett le a homokórán, a Microids pedig feltételezhetően az XXL2 HD sikere után döntött úgy, hogy megérné új köröket futni a dilis gall párossal. Sajnos azonban ennyi idő csak arra volt elég, hogy a széria visszafelé fejlődjön.



Bár az előző játék sem volt klasszikus értelemben vett platformer, az XXL3-ban az ugrabugra szinte minimálisra kopott. Izometrikus nézetből látjuk a hőseinket, akiknek erdőn, mezőn, városon, fagyott izlandi tájakon kell magukat átverekedni, a szó legszorosabb értelmében. Bár a terepen a felderítés és titkos járatok feltárása, áthidalható akadályok leküzdése hozza a játék mechanikáinak körülbelül egyharmadát, a maradék időben verekedni fogunk. Egy nem túl erős harci rendszer keretein belül. Két hősünk csapásainak minimális dinamizmusa van csak, az egész akár ész nélküli gombnyomkodásnak is elmenne – szerencsére azonban van pár ötletes dolog, ami feldobja a cséphadarást.



Egyrészt hőseinkkel négy, az adott karakterre jellemző mozdulatsort süthetünk el, mintegy speckóként. Ezen felül Asterix varázslöttyel turbózhatja magát, Obinak meg ott van Idefix, és a menhir. A nagy kő a sztoriban is központi szerepet játszik, három fő erőt tudunk megnyitni a kő alapcsapásai mellett, ezekkel pedig (hosszú gombnyomással) jégkockát varázsolhatunk a rómaiakból, vagy például oda is pörkölhetünk nekik. A terep akadályainak leküzdése ezen elementális támadásokra alapoz, így akarva-akaratlanul is Obelixé lesz a főszerep, ezzel kicsit megborítva a játék egyensúlyát. Vannak mellékküldetések, és gyűjtögetnivalók is, de nem mindig érzi az ember a megfelelő jutalmat ezek behúzása után; inkább az életet jelentő malacokra, piknikes kosarakra és a speciális erőt húzó villámra fogunk vadászni.



Az sem segít a kiegyensúlyozott játékélményen, hogy a harcoknál a viszonylagos súlytalanság ellenére sokfelé kell figyelni. Az egyre növekedő tömeg menedzselése fáradtságos meló, pláne a robbanó tereptárgyak, a csúszós felületek, fullasztós pocsolyák és a respawn-pontokat jelentő római sátrak mellett. Az irányítás sem nem precíz, se nem ritmusos, így a programmal eltöltött szabadidő inkább tűnhet fárasztó, melós haladásnak, mintsem egy ilyen címtől elvárt kikapcsolódásnak. A látvány, viszonylagos szimplasága ellenére is gusztusos, kellemes akár egy külső szemlélődő számára is. És bár a szinkron elég bugyuta, a zenék magas színvonalat képviselnek, meseszerű hátteret szőve az akció mögé. A játékban helyet kapott a koop lehetősége is, amiivel a speckó támadások akár egymással tandemben is összehozhatók. A játék általános nehézsége miatt viszont nem biztos, hogy a türelmetlenebb temperamentumú kisgyerkőcöknek, vagy az ő szüleiknek ajánlható a program eme szegmense. Az AI-val pedig sokkal beljebb amúgy sem vagyunk, a játék előzékenyen átadja az akció tetemes javát, amikor egymagunk próbálunk rendet tenni a rómaiak sorai között. Apropó, a rómaiak táborai igazi retro-kihívást hoznak majd magukkal – checkpoint nélkül, hosszúra nyújtott, módszeres táborfelszámolási tempóval. Örültem, hogy túlestem rajtuk.



Sok szempontból a Knack-re emlékeztetett az Asterix & Obelix XXL3: The Crystal Menhir. Egy kicsit fárasztó, kicsit nehézkes. Csinosnak csinos, de sztoriját és felépítését, feszességét és áramvonalasságát tekintve nem lehet agyondicsérni. Sokat elmond, hogy Asterix rajongóként hamar ráuntam, és valószínű nem is fogom befejezni a játékot. Előbb essen a fejemre az ég…