Remothered: Tormented FathersTeszt

Azóta kerülgetem a Remothered: Tromented Fathers című játékot, mióta több mint egy évvel ezelőtt megjelent először PC-re, majd néhány hónappal később PS4-re és XOne-ra, de a Switch verzió kiadása végleg eldöntötte, hogy nincs értelme tovább halogatni, most vagy soha. Mert az egyértelmű volt, hogy mind a képi világa, mind a játékmenete azokat a kétezres évek eleji PS2-es menekülős horrorokat idézi, amelyekről alapvetően kellemes emlékeket őrzök még akkor is, ha sem a Clock Tower 3, sem a Haunting Grounds nem volt tökéletes alkotás. A Remothered pedig le sem tagadhatná azt a szellemi rokonságot, ami ezekhez a címekhez köti, legyen szó a kiszolgáltatott, gyenge főhős kilátástalan küzdelméről, a kalandjátékos elemekről vagy a teljesen elborult - egyébként nagyszerű - sztoriról.

A hetvenes évek elején játszódó történetben Rosemary Reedet, egy kezdetben homályos háttérrel rendelkező nőt irányítunk, aki eleinte (számunkra) ködös motivációktól vezérelve kezd nyomozásba egy eltűnt lány ügyében. Az első fél órában nyilvánvalóvá válik, hogy a nevelőapával kapcsolatban nagyjából semmi nincs rendben, a villáját titokban bejárva sorban dőlnek ki a csontvázak a szekrényekből, és nem is annyira átvitt értelemben. Ottlétünk persze nem sokáig marad titokban, ettől kezdve pedig nem csak az ügy felgöngyölítése, hanem a túlélés is központi szerepet fog betölteni a hatalmas ház (és a későbbi helyszínek) bejárása során. Mivel házigazdánk egy sarlóval vesz minket üldözőbe, mi pedig fizikálisan nem tudjuk felvenni vele a versenyt, ezért inkább a menekülésen és a bújkáláson van a hangsúly. Szinte minden második bútor felhasználható arra, hogy elrejtőzzünk benne vagy alatta, de menet közben felvehetünk egy csomó tárgyat, amit elterelésre használhatunk (a klasszikus módszerrel, pont oda dobva valamit, ahol nem vagyunk), vagy rövid időnyerés és lassítás céljából megszurkálhatjuk üldözőnket is.

A menekülős játékokban pont ezeket a mechanikákat szokták a leggyakrabban elszúrni, nem kivétel ez alól a Remothered sem. Több idegesítő tényező keseríti meg az életünket, ezek közül talán a legfrusztrálóbb az a switches hiba, hogy ha ügyesen bújunk el menekülés közben, a minket kereső szörnyeteg folyamatosan beszél, de a hangja nincs térben pozícionálva. Ez azt jelenti, hogy miközben nem látunk semmit és úgy halljuk, mintha tőlünk fél méterre beszélne, lehet, hogy valójában már egy szobával arrébb jár, csak épp a hangja nem halkul tőlünk távolodva. Hasonlóan illúzióromboló az időnkénti teleportálása is. Nagy nehezen lerázzuk és felmegy a legfelső szintre. Mi a középső szinten tevékenykedünk, folyamatosan lesve a fenti lépcsőt, majd egyszer csak elkap minket alulról jőve. Na így tervezzen az ember előre… Mivel nagyon szigorú a Remothered mentési rendszere és egy-egy találkozásnak tényleg nagyon komoly tétje van (sokkal nehezebb túlélni, mint belehalni), ezért a játék tényleg félelmetes és ijesztő, minden szobába úgy nyitunk és minden sarok mögé úgy lesünk be, hogy ne ijedjünk meg, ha épp ott várnak ránk. Ennek ellenére mégis minden találkozás után csokis lesz a gatya, nem is emlékszem, hogy ilyen magas pulzussal mikor játszottam bármivel is utoljára.

Ha a túlélés nem lenne elég, meg kell fejteni a rejtélyt is. A szobák labirintusában járva a múlt történéseire utaló nyomokat kell keresnünk, ez a legtöbbször valamilyen írott vagy képi anyag lesz, valamint klasszikus kalandjátékos módszerrel tárgyakat kell felkutatni és a megfelelő helyen használni a továbbjutáshoz. A történetmesélés konzervatív módszerei és a valóban többrétegű, meglepetéseket is tartogató sztori teljes összerakása nem kis feladat, bevallom, néhányszor csak pislogtam, hogy mi miért történik. Egy-egy kihagyott (vagy el nem olvasott) feljegyzés már komoly lyukat hagy maga után, ezért nem árt akár többször nekifutni és maximalistának lenni a végigjátszás során. Kicsit visszakanyarodva a PS2-érához egyébként tényleg minden annak az időszaknak a horrorjátékait idézi, legyen szó a színvilágról (koszos, szürkés), a hangulatról vagy a talált feljegyzésekről, de elsőre azt se mondanánk meg, hogy a fejlesztők olaszok. Jó, mondjuk ismerve a hetvenes és nyolcvanas évek olasz filmtermését, tulajdonképpen mégis összeáll a kép.

Nagy kár, hogy a Switch port nem lett túl jó, bár a patch állítólag már úton van, talán a cikk megjelenésekor már más az összkép, de az általam tesztelt verzióban két komoly problémával is bírt. Az egyik, hogy vizuálisan sajnos borzasztóan igénytelen lett a port. Nem tudom, hogy a túlzott optimalizációnak estek-e áldozatul a borzasztó minőségű textúrák és a rosszul bevilágított helyszínek, vagy másnak, de ez különösen zavaró, ha például kezedbe veszel egy történet szempontjából kiemelten fontos fényképet, de nem látod, hogy kik vannak rajta, csak egy paca jelenik meg, teljesen mindegy, hogy dokkolt vagy handheld módról van szó. A másik nagy gond a legkevésbé sem reszponzív irányítás, amikor csak harmadikra találjuk el a felvevendő tárgyat, az még megbocsátható, de amikor épp a nyakunkban van a kaszás (na jó, sarlós), akkor a legkisebb botlás is végzetes tud lenni - és az is, mert tutira akkor is hibázunk, amikor egyébként nem lenne indokolt a dolog.

*A Remothered öt-hat órája Switchen keserves menet, és ebben az alapvetően negatív tartalmú szóban minden benne van. Hosszú perceket fogunk tölteni szekrényekben, számtalanszor újratöltjük a negyed órával korábbi állapotot, megpróbálunk küzdeni, amikor futni kellene, rakosgatjuk össze a múlt darabkáit. És miközben a szívünk a fülünkben dobog, szinte észre sem vesszük, milyen alapossággal lettek felépítve a helyszínek, milyen szépen építkezik helyszínről helyszínre a történet, milyen fantasztikusan komponált a zene és mennyire hátborzongató a helyzetünk. A Remothered abból a szempontból is múltidéző, hogy egy mára szinte elfeledett kategóriában versenyez, az igényes, közepes költségvetésű, de polírozatlan hat- és hétpontosokkal, amik nem akarnak se AAA-sok, se klasszikus indie-címek lenni, ellenben idővel esélyes a “kult” címkére. Nagy kár, hogy jelenlegi formájában semmiképp sem hétpontos, mert az igénytelen port okozta frusztráció kitakarja a felszín alatti csillogást. Kár érte, reménykedjünk a mielőttbi javításban, már csak azért is, mert készül a második epizód is, kár lenne ennyire keserű szájízzel ráharapni.

**5/10***