Valamikor 1996 környékén járhatunk, kb. akkortájt lett először olyan gép a háznál, ami elbírta a Doomot. Persze naiv gyerkőcként bele is vetettem magam a labirintustúrásba, alig vártam, hogy magam is kipróbálhassam azt, amit a cimboráknál, vagy a ’kilóbájt oldalain láttam. Persze kár volt akkora lendületet vennem. A gyors térbeli grafika, a nyomasztó zene valami olyan kominációt préselt az agyamhoz, amitől (tisztán emlékszem) hosszú estéken keresztül forgolódtam az ágyban. Amikor az E1M1 pályát láttam a szemem előtt peregni lefekvés után is, megfogadtam, hogy soha többet nem indítom el a Doom-ot. Ezt a fogadalmat egészen tavalyelőttig sikerült is tartanom, amikor is a visszafelé kompatibilitás segedelmével, még a korábbi 42’-es tévémen végigtoltam az első játék Xbox 360 portját. Mai fejjel persze le voltam nyűgözve. Nem véletlenül lett a Doom az, ami – elvitathatatlan játékipari csúcsteljesítmény és popkult mérföldkő.



Majd minap váratlanul robbant a bomba, a Doom eredeti trilógiája hirtelen minden elképzelhető modern masinára megjelent (újra), ezzel szélesítve az ős-FPS elérhetőségét. Telefonok, Switch, és az akár 4K-ra is képes konzolok… A bugyrok megnyíltak, az impek, kiberdémonok, a kib@szott nagy puskák, és a többi Doom toposz elől most sem lett menekvésünk. A legutóbbi élményhez visszacsatolva Xbox One-ra kértem a tesztelnivalót – ami több szempontból is érdekes. Kezdjük azzal, hogy a korábban említett X360-as árkád verziók, valamint a D3 BFG kiadása simán fut az új X masinákon is, így tehát kicsit redundánsak tűnhet a megjelenés. Másrészről pedig a Doomból soha nem elég, pláne nem a konzolgenerációkkal változó, növekedő tévéméretek mellett, így nem lesz rossz dolog megnézni, hogy natívan futtatva, egy 55’-ös 4K tévén éppen hogyan is festenek az iD klasszikusai.



Hogy hogyan? Ördögien jól! A Doom és Doom II visszahozza és részben meg is újítja azt a szédületes élményt, amit a játék első megpillantáskor éltünk át. A Live Arcade verziókhoz képest véleményem szerint jobb a kép minősége, amit annak köszönhetünk, hogy egy kicsit átvariálták a képarányt (a szélesvászon irányába – sajnos minimális torzulást látni, és két oldalt fix peremezés van a teljes kitöltéshez), valamint a fényességen is húztak egy kicsikét, ezáltal jobban beláthatók a sötét pályák is. Valószínű amúgy, hogy ez csak valamilyen gamma állításnak köszönhető, mert a HDR alkalmazására eddig nem találtam semmilyen jelet. Szóval az összkép egy kicsit más, mint az eredetihez hűbb 360-as verziónál, de megmondom őszintén, nagy tévén így jobban is csúszik a dolog. A két alapjáték ráadásul kapott egy rahedli új achievementet, 4 fős koop és 4 fős lokál kompetitív DM mellé – sajnos ezúttal online lehetőségek nélkül. Emellett minden extra korábbi tartalom (Thy Flesh Consumed, a D2 mester szintjei) is ott lapul a menüben. Ami pedig nekem már nem volt meglepő a korábbi tapasztalatokat tekintve, hogy mind a két játék fantasztikusan jól szerepel az átadott élményt tekintve. Ha egyszer belekezdesz, akkor bele is feledkezel majd a játékba. A szintek okosan, rafináltan vannak felépítve, a kihívás szépen, ív mentén fokozódik, a fegyverek és a skulók vadászata pedig olyan, mint a modern túlélő-horrorokban. Emelett a szélsebes tempó, az időtálló művészeti vízió és a nyomasztó hangulat biztosítja, hogy frissként éld meg azt a Doom élményt, amit annak idején gyerekként az IDDQD kóddal rontottál el.



A harmadik Doommal már más a helyzet. A játék valahol félúton volt az Xbox első és 360-as generációja között. A mostani verzió tűéles, 4K-ig húzott, az árnyékok és a textúrák feltehetően a korábbi PC kiadás ultragiga beállításait tükrözik… de valahogy az összkép már kicsit öreges. Főleg a textúrákon látszik a minőségbeli probléma – hiába próbálták a high-poly modellekről vett képeket ráhúzni a lowpoly figurákra – ma az akkori szintnek megfelelő csúcstechnika már darabosnak, és kissé kezdetlegesnek hat. Még akkor is, ha esetleg mai napig alkalmazzák ezt az akkoriban úttörőnek számító módszert. A BFG kiadás minden jósága jött amúgy a porttal (lehet egyszerre lőni és lámpázni), valamint itt is vannak durva bónuszok a Resurrection of Evil és a The Lost Missions formájában. Hogy a Doom 3-at mégsem fogom újra végigvinni, annak a következő okai vannak. A mozgás valahogy a modern FPS-ekhez mérten nem az igazi; a fegyverjátéknak közel sincs akkora töke, mint ami most is élvezetessé tenné a hosszú távú darabolást; a narratíva és a pályadesign pedig száraz, elnyújtott és ebből következően sajnos korszerűtlen is. (Érdekes látni ezzel együtt, hogy a fentebb felsoroltaktól a látványig pl. a Prey mekkorát volt képes ugrani a Doom 3 válláról…)



Sokat nyüzsgött az online közösség a tény felett, miszerint a Bethesda szervereire be kell jelentkezni az indításkor – nos, ezt nekem elég volt egyszer megtennem X-en, onnantól mindhárom játék automatikusan elvégzi mindenen egyes indításnál a logint, így ezzel, Xboxon nekem nem volt különösebb problémám. Sajnos Switchen más a helyzet, hiába marad online a kis gép, egy sleep módba való kilépéssel, majd visszalépéssel a szerverekkel már nem tudja a kód felvenni a kapcsolatot, ami egy hibaüzenet formájában újra és újra megakasztja a játékot.
Az ár szerencsére baráti, a két alapjátékot kb. 1500 Ft körül tudod behúzni pl. X-en, a harmadik Doom már ennek a duplája – de ha azt veszem, hogy 6000 Ft-ért kapok egy teljes tortát, amelyből nem hiányzik semmi sem, sőt a játéktörténelem megkerülhetetlen ízeit kínálja, nos, akkor az árazást is rendben lévőnek találom.

Egyedüli gond akkor van, ha 360-on vagy PS3-on pár éve már végigtoltad a trilógiát. Ha megvan a BFG lemezen, vagy adottak az egykori letölthető játékok hozzáférései, akkor talán nem neked találták ki a mostani újrakiadást. Ha viszont az egyel korábbi generációban nem zsákoltad be az iD klasszikusait, vagy csak simán újra elővennéd a Doomot, esetleg Nintendo-n, vagy telefonon is irtanád a pinky-ket – itt a lehetőség. Carmackék mutatványai 2019-ben sem okoznak csalódást!