Huhú! magunk sem tudjuk mikor jelentkezett utoljára a 3DS Dagonya rovat, de végre visszatértünk, és kapszula-formátumban próbáltuk revitalizálni a koncepciót. A nyár végi-ősz eleji 3DS felhozatal kifejezetten impozánsra sikeredett (nézzétek csak meg a Mario & Luigi remake-et), de persze ez nem menti meg egyik-másik címet a hetyke kritikánktól. Keviny cimborával nyeregbe pattantunk hát és sorra vettük az elmúlt hetek friss 3DS megjelenéseit.
A következő képecskékkel - a szokásos módon - egyből a választott tesztre tudtok ugrani! Jó böngészést!
Teszt: Layton's Mystery Journey: Katrielle and the Millionaires' Conspiracy
A Layton-sorozat meglehetősen régóta pörög, és miután túl vagyunk két trilógián, mellékágon és készülődőben van a hetedik epizód is, itt volt az ideje, hogy egy új csavart vigyenek a formulába. Herschel Layton ezúttal azonban háttérben marad. Előtérbe kerül viszont a bájos lánya, Katrielle, hogy egy jó tucat eseten végiglépdelve friss kalandokat éljen át ebben a gazságok között is bájos univerzumban.
Mezítlábas a drága, persze öltöztetni is lehet!
A Katrielle and the Millionaires' Conspiracy sok tekintetben ismerős lehet. A játék alapvető menete, a puzzle feladványok megoldása (és olykor hullámzó minősége) két perc alatt komfortzónába ringatja azokat, akik szerettek korábban is az esti lefekvés előtt órákig Laytonozni. A játék grafikája ügyesen keveri a 3D elemeket a kézzel rajzolt textúrákkal (bár a 3DS "3D" funkcióját ezúttal is mellőzni kell), és látványosak a visual novel jellegű dumálgatásnál feltűnő nagyobb karaktermodellek is. A sztori nagyívű misztikum nélkül is hozza a szokásos meseszerű színvonalat, és a külön esetekre tagolt felépítés is csavar egyet a korábban néha rétestészta módjára nyújtott narráción. A szegény Akira Tago távozásával megüresedett puzzle-mesteri széket Kuniaki Iwanami vette át - a színvonal többnyire nagyon hasonló a korábbi játékokéhoz. Vannak agyament dolgok, ahol a hint-érme használata szinte elengedhetetlen. Vannak nagyon könnyű esetek, és vannak a közepesen agyfúró mókák, amelyek után az ember kellemes jutalomérzettel gazdagodik. Ja, azt ne felejtsük, hogy vásárlás után ismét jönnek az ingyenes napi DLC-k, úgyhogy az ár-érték aránnyal most sem tudunk mellélőni.
Sherl hatalmas forma, már csak miatta is érdemes megnézni a játékot
Jópofák az új karakterek is. Bár a kissé szeleburdi Kat-et nem könnyű hamar megszeretni, azért Sherl (a beszélő kutyává változtatott nemtudjukki) simán ellopja a show-t a beszólásaival és kemény oltásaival. Apropó oltások, az új Layton játék tele van pikírt dumákkal, ami kifejezetten jót tesz a dialógusoknak. A zenék továbbra is 1:1 módon hozzák a korábbi atmoszférát, a videók és a szinkron pedig minőségi japán animés színvonalat képviselnek.
A puzzle feladványok hasonlóan működnek, mint korábban.
A Katrielle and the Millionnaires' Conspiracy legnagyobb hibája, hogy az apró változások ellenére is egy hetedik játék ugyanabból a sorból. A játék puzzle részei javarészt pont olyanok, mint az első részben, bár a prezentáció parádés, a játék szolgáltatáskészletéhez nem mertek komolyabban hozzányúlni a készítők. Ez hosszú kihagyás után persze nem okoz nagy gondokat, de azért ha az összes Layton játékot végigvitted már, akkor ettől a résztől sem kell óriási újdonságokat várnod. A szint megvan, a feeling a régi, a tartalomra nem lehet panasz, sőt mobilon is játszhatod… Még az a szerencse, hogy Level 5-ék szájából hetedjére is jót nevetünk ugyanazon a viccen.
***7/10
mcmacko***
Teszt: Mario & Luigi: Superstar Saga + Bowser's Minions
Amikor számba vettem a friss 3DS megjelenéseket, a Mario & Luigi címhez érve elérzékenyültem picit. A játék ugyanis nagy kedvencem volt az eredeti GBA-n. Emlékszem, hogy a kamus NLTONDO feliratú GBA repro kazin megvásárolt progi teljesen levett a lábamról. A gimi aulájában, a focipálya szélén, otthon tévézés helyett, mindenhol hunyorogtam az akkor még háttérvilágítás nélküli GBA felett. (Cacklettát konkrétan egy távolsági buszjáraton nyomtam le késő este, egy gyenge pilács alatt…) A Mario RPG óta először éreztem azt, hogy a nintis JRPG fronton történik valami (sajnálom srácok, az N64-es Paper Mario kimaradt).
A csapdába most is belesétál a hercegnő.
A 3DS remake dekára ugyanazt kínálja, már ami a Superstar Saga lényegi részét illeti. Illetve az önazonosságot csak a tartalomra, rendezésre, jelenetek megfeleltetésére tessék érteni. A grafika ugyanis fenemód sokat fejlődött. Sőt, emlékeimben gyönyörű játékként él az eredeti Superstar Saga, de azért a mostani 3DS epizóddal összehasonlítva ég és föld a különbség ez utóbbi javára. Az animációk csudamód jópofák, a hátterek modernizálódtak, és az eredeti cím összes báját megőrizték a fordítás során.
A csatlós-csapat készen áll a bulira.
És milyen játék maga a Superstar Saga? A szokásos Mario & Luigi JRPG formula legelső megjelenése ügyesen keverte a japán szerepjátékos alapokat a Mariós platforminggal, és ebben a címben jött elő először a két karakter egyidejű navigálásából eredő környezeti puzzle feladatok fontossága. Persze a későbbi Mario & Luigi játékok után kicsit fapados lesz a rendszer, de ezzel együtt, 2017-ben is egy keveset öregedett, jól guruló JRPG-ről beszélünk, akciódús, és ritmusigényű harcokkal, hatalmas dumákkal, badge-, pecsét- és ruci alapú fejlődésrendszerrel, és BabBab Királyság totál egyedi atmoszférájával.
Vajh' mi történik Bowser hátsójánál? Csak nem maradt benn az ágyúgolyó?
Hogy ne tűnjön olcsó rókabőrnek a remake, a fejlesztők hozzácsaptak még egy teljesen friss játékmódot a csomaghoz. A Bowser's Minions ott veszi fel a fonalat, ahogy a Bowser által összeharácsolt szokásos baddie-társaság főnök nélkül marad. A Goomba által vezetett csipet-csapat persze nem rest nekivágni, és felkeresni a nagyurukat. Ennek a mikéntjébe pedig nekünk is lesz beleszólásunk egy stratégiai minijáték formájában. Sajnos ez nem a legerősebb része a csomagnak, de egy jópofa addíció. Gyakorlatilag légi (aerial), földi (melee) és távolsági (range) katonákat eresztünk össze a harcok során BabBab földe ellenséges lényeivel, és a Bowser-csapat "árulóival" -a cél pedig a saját táborunk minél vaskosabbra duzzasztása. A Bowser's Minions-ből el tudnánk képzelni később egy mobiljátékot is, de ehhez kellene még némi finomítás a balanszon, és az sem ártana, ha egy kicsit több beleszólásunk lenne a harc paramétereibe és lefolyásába. (Esetleg ugyanebből egy taktikai, körökre osztott változat, kedves AlphaDream?)
Na ja, valami ilyesmit mondott BOB is a "Tűzz, jöjj velem"-ben!
A 3DS 3D hatására sajnos most sem számíthatunk, de ezt leszámítva kívülről és belülről is nagyon rendben van a Superstar Saga újrakiadása. Mivel a program alapjaiban remake, ezért pontot nem adunk neki. Annyit bátran hozzáteszünk, hogy akkor sem lesz csalódás a játék beszerzéséből, ha annak idején szanaszét játszottuk az eredeti GBA-s alapot.
mcmacko
Teszt: Story of Seasons - Trio of Towns
"Ez a dal… nem szól semmirőőől" - szöveg foszlány (illetve a szövegkönyv kábé 80%-a) a kilencvenes évek végéről, valami nihilista duó előadásában. Mégis: annyira tökéletesen megállja a helyét, ha röviden és velősen szeretném jellemezni a Story of Seasons - Trio of Towns játékot (valaha Harvest Moon címen futott a sorozat), hogy az bámulatos. A boci-boci tarka (no fül, no farok) nagy büdös semmi, de az kilencvenes évek végi színvonalon, igénytelenül előadva, bájosan kimaxolva a semmit.
Patakparti pettingparty
Adott egy kisfiú/kislány, akinek annyira bejött az állatokkal történő pettingelés, hogy elhatározza: ha egyszer nagy lesz, bizony farmer lesz, nincs mese. Az elhatározás köré pedig előadnak másfél órában egy olyan introt, amit még a leglangyosabb vérű játékosok is csak legalább két nekifutásra tudnak megemészteni (közéjük beiktatva egy gyors alvást), ugyanis, mint említettem, nem szól semmiről, illetve ha szólna is, teljesen érdektelen, a játék szempontjából semmi érdemlegeset fel nem vonultató szövegmasszát kap az arcába a jobb sorsra érdemes játékos. Ilyen érzés lehet kerekesbandis öregnek lenni, amikor bezárnak egy szobába és egész nap Enyát bömböltetnek a füledbe ÉS NEM TEHETSZ SEMMIT!
Késő.
Node zárjuk rövidre az intro által okozott lelki traumámat, a gyerek felnőtt, farmer és végre én irányítom - próbálgatom a gombokat. Az egyikre behozza a menüt, a másikkal csinál MINDENT , a harmadikkal ugrik… Hogy mi? Ugrik?? Mindenható Isten, Te ott a mennyekben, csak azt nem mondd, hogy platforming is lesz a játékban! …nyugi, nem. Csak azért van benne ugrás, mert az objektumok 99,7%-át NEM tudod átugrani… De…miért? Ezért.
Az ital nem játék, az ember nem sör, a medve nem asszony… HUKK!
Oké, ezen is túltettük magunkat, mert csakazért is meglátjuk a szépet ebben a produktumban, megkeressük a VALAMIT a SEMMIBEN. Tehát, van egy farmerünk (ember, nem nadrág), akinek van egy kis földje, egy kis pottyantós retyókat idéző viskója és tud ugrani. Ez kezdetnek nem is olyan rossz. Farmerünk tevékenységi köre többnyire három dologban merül ki: földművelés (az A gombbal kapálunk, elvetjük a magokat, öntözzük majd le is aratjuk) állattartás (az A gombbal etetünk, simi-simizünk, a teheneket fejjük, a birkákat nyírjuk, kiraboljuk a tyúkokat) és alkalmi munkavállalás, aminek már a legelején megnyugtatnak, hogy egyszerű az élet: mindent az A gombbal kell csinálni. Mondok egy példát: felbérelnek, hogy a boltos nénitől vegyünk át egy csomagot és vigyük át a szomszéd házba (!) a virágárus kislánynak. Köszi, küldetés teljesítve.
Íme a Potty farm. Nevét a mögöttem elterülő pottyantós retyóról kapta.
Amellett, hogy valószínűleg a játék és én nem vagyunk kompatibilisek, ez nem sok. Mondhatni semmi. Sokat gondolkoztam azon, hogy vajon kinek szánja ezt a játékot a Marvelous, hisz a kisgyerekeknek a sok szöveg, a felnőtteknek pedig a túlnyújtott nagy semmi lehet a riasztó. A konklúzió: fogalmam sincs. Nem tartom elképzelhetetlennek, hogy akadnak olyanok, akik egy nehéz napot követően nem vágynak másra, mint hogy meglocsolják a veteményest és megfejjék a Riskát és csak én nem tudok megfelelően azonosulni ezzel az életérzéssel. Simán lehetséges ez egy olyan korban, amikor a Farming Simulator-ból többet adnak el, mint az aktuális Marvel VS Capcom-ból. De ez nem mentesíti fel a játékot a tartalmi és mechanikai hiányosságai, átgondolatlanságai alól. És az alól sem, hogy ezt a műfajt másoktól sokkal igényesebben is láttuk már.
Kapa akcióban. Pepe meg valahol az alsóerdői temetőben füttyög.
Ha fáraszt a XXI. század felpörgetett életvitele, visszavágysz a nyolvcanas-kilencvenes évek kellemesen zsibbadt állapotába és esetleg beindul bárminemű bizsergés akkor, ha megemlítem a Váratlan Utazás című sorozatot, akkor TALÁN, jó messziről, távcsővel vess egy pillantást a SOS (oh, milyen találó!) friss megjelenésére. Ellenben ha Hetty nénit már a maga idejében is egy kiskanál forró rágógumiban fojtottad volna meg, zárd be ezt a cikket és eszedbe ne jusson még egyszer megnyitni!
***keviny
5/10***
TESZT YO-KAI WATCH 2: Psychic Specters
Az utóbbi évek egyik legkomolyabb sleepler hit jelenség acsiját (Japánban) egyértelműen a Yo-kai Watch nyitotta meg. Na várj, sleepler hit: olyan termék, ami a megjelenés után törvényszerű megcsappant keresletet követően valami oknál fogva visszatér a listákra és fut még egy egészséges kört a kasszáknál. Hogy mi idézte ezt elő japán barátainknál? Egyszerű: a zsáner helyi népszerűsége, az ottani életvitelbe remekül illeszkedő handheld, mint célplatform és… a játék is jó. Annyira, hogy még a NoA vezetőséget is kibillentette a zen állapotból, hogy magukból vadállatot csinálva szabaduljanak meg az emberi lét fájdalmától:
Mindenki Reggie-je,aki gyaníthatóan nem ismeri a Trópusi Vihar c. klasszikus ideillő passzusát…
De kik ezek a Yo-kaik? És mit akarnak tőlünk?? Ide jöhetnek a random Kőszívű ember fiai és Aranyemberes poénok, de most ezen túllendülünk. A Yo-kaik a japán folklórból importálódott, állatként ábrázolt túlvilági lények, ha úgy tetszik szellemek, akik hatást gyakorolnak a gyenge akaratra és észrevétlenül is befolyásolják az ember döntéseinek kimeneteleit, felfokozzák vagy lelombozzák a vágyaikat vagy éppen csak rátesznek egy lapáttal az ember jó vagy rosszkedvére. Vanília állapotban láthatatlanok, ámbár ha valaki birtokosa egy Yo-kai órának (súgok: a főhősünk ezen teszteredménye pozitív) akkor képes szemrevételezni, interakcióba lépni velük.
Mondjak egy szellemes faviccet?
A cél elég egyértelmű: spanoljunk le minél több Yo-kaival, fejlesszük őket és küldjük harcba őket a többi Yo-kaival szemben, akik valamiért borsot törnek az orrunk alá. Nehéz nem észrevenni, hogy bizony több elem vastagon párhuzamos Japán kedvenc zsebszörnymenedzser játékával, de a Yo-kai Watch szerencsére gondoskodik róla, hogy ne kiáltsanak a rossz nyelvek azonnal koppintást, lehúzást. (Mint ahogy a Pokémonhoz hasonlóan a YW is két verzióban jelenik meg, csomagexkluzív bezsákolható jókaikkal.) Elég megnézni a rémségek kicsiny boltja kínálatát: a yo-kaik jóval betegebb állatfajok bármelyik pocketmonsztánál. Van például karatézó szupernagyi yo-kai, a Switch-grip-kutyafejjel erős áthallásban levő ebpapi, a cégéren díszelgő mascot pedig egy kétfarkú macska. Yummy!
- Ő Jibanyan, a kétfarkú macska. A Yo-kai karriert követően valószínűleg nihilista pártot fog alapítani.*
A játék gerincét két elem képzi: egyrészt izometrikus nézetben a helyszínek átfésülése (Jókai kutatás, ha!) valamint a harc. A harc, ami egyébként tök jópofa elegye a klasszik jRPG-nek és az Undertale-nek - merthogy egyes speckó támadás előcsalásához mikrojátékokat kell abszolválni, többnyire az alsó képernyőt vadul taperolva (ez volna a Yo-kai Touch, ha!). Ezen felül lehet még bogarakat gyűjteni, mindenféle mellékküldetéseket vállalni, nomeg hát van főállású sztorivonal is. Kicsit bugyutácska, kicsit kiszámíthatócska, de aranyos és passzol a hangvételhez.
A képen látható a világuralomra törő Knack. Mondtam, hogy mindenhol ott van!
Első blikkre ami azonnal szembeötlő, hogy ez a játék teljesen vállalhatóan néz ki, dacára a célplatform erőforrásbeli hátrányának. A dizájnerek remek munkát végeztek azon a szűk mezsgyén egyensúlyozva, hogy mi áll jól a játéknak és mi az, amit elbír a hardver. A 3D pedig az egészet megfejeli, mint a yo-kai teknős a földiepret. A hangszeres szekció mindez alá kedves, fülbemászó dallamokat produkál.
A hely ahol megállt az idő… avagy nagy valószínűséggel dukálna az órákba egy-egy új elem.
Na, asszem körbeírtam a Yo-kai Watch jelenséget, de most nézem, hogy ez az ismertető a második részről, annak is a harmadik kiadásáról szól! Hoppá. És itt van a jókai elásva: a második rész rafináltan bővít az első Yokai játékon. Sokszor pontosan ugyanazokon a helyszíneken zajlik a buli, ugyanaz a grafikus motor, az animációk, harcmechanikák és minden. Minden, és még több! Szóval értem én, hogy egy kettes számmal könnyebben és hatékonyabban lehet marketingelni ezt a terméket, de a csupasz tények: ez a Yo-kai Watch, "és még több". A szóban forgó harmadik kiadás (Psychic Scepters alcímű - a széria "Pokémon Yellow-ja") egyébként a legteljesebb YW2 élményt nyújtja, no nem kell semmi komolyra gondolni, +19 új Yo-kai (az eddigi 350 mellé), néhány új misszió, új boss-okkal és egy négyjátékos kooperatív mód.
Ha esetleg volt szerencséd az első részhez, esetleg a második epizód valamelyik kiadásához és nem is úgy tekintesz rá, mint életed Nagy Játékára, a kis túlzással Yo-kai Watch 2 - A Harmadik Kiadás nem biztos, hogy megéri neked. Sőt. Ha viszont szimpatizálsz a Yo-kaikkal, de eddig nem kerítettél rájuk sort, hát nosza, itt a legjobb alkalom, hogy beleugorj!