Megelégelted már, hogy folyton csak a II. világháború lőporos helyzeteiben vagy kénytelen helytállni? Elcsépeltnek tartod a terrorizmus elleni harcot a közel-keleten, és unod már a futurisztikus lövöldék keltette hullámokat? A Codemasters ajánlhat neked valamit, ami kicsit múltidéző, ugyanakkor egyszerű, mégis fantáziadús, és még szórakoztató is: mit szólnál a Harmadik Birodalom világuralomra törő terveinek szabotálásához? Nos, amennyiben érdekel a “Visító Spitfire a new yorki szabadságszobor közvetlen közelében” kezdetű mese, akkor mindenképpen vess egy pillantást a Turning Point: Fall of Liberty című multiplatform akcióopuszra. Kapcsold be a biztonsági övet, mert a Luftwaffe rázós kalandra hívja az egyszerű amerikai jómunkásembert...
1931, New York. Egy sárga kockás taxi elgázolja a tárgyalásra igyekvő Winston Churchillt, aki a valós eseményekkel szöges ellentétben nem éli túl a balesetet. A nyomozás fényt derít arra, hogy a brit miniszterelnök halálát szándékosan kitervelt gyilkosság okozta, amellyel rövid időn belül meggyengül Nagy-Britannia hatalma, oda a nemzetek között átívelő együttműködés is a németek ellen. Ennél fogva 1945-re már Európa egésze német megszállás alatt áll, az amerikai próbálkozások pedig esélytelennek bizonyulnak Normandiánál. Miután Európát teljes egészében bekebelezte a Harmadik Birodalom, Adolf Hitler nem kisebb zsákmányra, mint az Amerikai Egyesült Államokra feni a fogát: koncentrált támadásokkal sújtva az országot, 1951. december 7.-én elfoglalja Washington DC-t, és az összes jelentősebb nyugati nagyvárost. Félig romba dönti a városokat, felszámolja a teljesen váratlanul ért amerikai hadsereget, és kitűzi a szabadságszoborra, illetve a Fehér Házra a horogkereszttel díszített Német felségjelzést. Az amerikai nemzet már csak a titokban szerveződött ellenálláshoz fűzhet reményeket, amely bár erős, mégsem hasonlítható a Tengelyhatalmak képviselte brutális erőtartalékaihoz.
A nevem: Dan Carson, tisztességes iparos szakember, foglalkozásomat tekintve építőmunkás vagyok. Nem mondhatnám, hogy túlzottan változatos az életem, de szeretem a kihívást, és jól megvagyok a toronyházak égig érő vasbeton szerkezeteinek pátyolgatásával is. Az a nap azonban megváltoztatta az életem. A hírekből ugyan tudomásunk volt róla, hogy a távoli Európában vér áztatja a földeket, de azt nem gondoltuk volna, hogy a náci Németország gyilkos fenevadai egyszer a mi égboltunkat is befeketítik majd. Pedig így történt: egy átlagos hétköznap békésen pakolgattam az újabb adag fémszegecset az acéloszlopok tövében, amikor egyre erősödő, fülsiketítő zajra lettem figyelmes. A távolban egész méhkasnyi fekete pont tűnt fel a horizonton, s mire észbe kapott volna az ember, már egy náci felségjelzéssel díszített vadászgéppel néztünk farkasszemet. Esélyünk sem volt a menekülésre: a hitleri Németország átrepülve az Atlanti Óceánt, egyenesen az Egyesült Államok nyugati partjának legnagyobb metropoliszát szemelte ki megsemmisítésre! Súlyos teherként telepedtek a városra, amely néhány pillanat leforgása alatt, törmelékkel és romokkal tarkított háborús csatatérré változott. A testem nem engedelmeskedett az elmémnek, csak menekülni akart: le az épület megmaradt tartószerkezetéről, és el a belvárosból. Szerencsétlenségemre azonban a fizika törvényei győzedelmeskedtek felettem - nem mondanám, hogy nem vagyok kitartó, de csak nagy nehézségek árán sikerült biztonságos fedezékbe húzódnom. Ott, és akkor azt hittem, hogy már nem történhet rosszabb velem. Ekkor azonban lassú mozdulatokkal felnéztem a kéken fénylő égboltra, és a szörnyű sokk kiült az arcomra. A sok ejtőernyős katona árnyéka eltakarta a fényesen ragyogó napot... Elérkezett a fordulópont, itt állunk a harmadik világháború küszöbén.
Bevallom őszintén, nagyon vártam a márciust, hiszen két olyan játék is érkezőben van tavasszal, amely jócskán szakít a hagyományos FPS-ek világával: a Frontlines: Fuel of War már megtette a hatását (a multiplayer élményektől azóta is csak erős bódítószerek hatása alatt vagyunk képesek szabadulni), a Codemasters első komoly akciójátéka pedig itt toporog a bejárat előtt. A játékot fejlesztő Spark Unlimited relatíve újonc a szakmában, de a Codemasters fantáziát látva a srácok ötletében, és a Call of Duty: Finest Hourban nyújtott munkájuk elismeréseként egy Unreal 3-as motorral ajándékozta meg a csapatot. Divat mostanság kész fejlesztői környezetet ajándékozni a nagy reménységeknek: akárcsak a Kaos, a Spark is csak a munka érdemi részével kellett, hogy foglalkozzon, a kőkemény iparos munkát elvégezték helyettük az Epic munkatársai. A TP:Fall of Liberty tavaly történt beharangozása óta így jogosak a kiemelkedő minőséget támasztó elvárásaink - pláne, hogy egy alternatív idősíkot, és egy létező város utópisztikus világképét véltük felfedezni az előzetes anyagok átrágása közben. A parádés látvány, és a mozifilmekbe illő jelenettenger ettől eltekintve azonban nem mindig tölti be az édes desszert szerepét - azonban ha eltelik a gyomor a főfogással, akkor... nos, tudjátok mi a helyzet.
Mindenesetre az előétel nagyon kecsegtető, de a várost nincs lehetőségünk teljes egészében bejárni (nem is lenne értelme, hisz nem Sherlock Holmes szerepét kell eljátszani, aki tűt keres a szénakazalban), ennél fogva pedig a lehetséges útvonalak száma is korlátozott. Bár a fiúk nem igyekeztek minden fontos new yorki momemtumot lemásolni, azért néhány jellegzetes épület, mint pl. az Empire State Building égő romhalmaza könnyen emlékezteti a játékost, hogy merre is kószál valójában. (Megjegyzendő, hogy a játékban nem New York városa az egyetlen helyszín, ugyanis később Washingtonban és Londonban is tiszteletünket tehetjük). Aki járt már New Yorkhoz mérhető metripoliszban, tudja, hogy a belvárosban a felhőkarcolók árnyékában nem túl sok a zöld terület: ez már a világháború idején, a város építése alkalmával is tapasztalható volt, ezért a bombázás közben lerombolt épületek vagy egymásra, vagy az úttestre zuhantak. Emiatt a Turning Pointban meglehetősen kevés a nyílt és nagy terep, így a Wermacht katonákkal való bújócska a romos épületekre, elhagyott padlásokra, szűk utcákra és sikátorokra, vagy aluljárókra korlátozódik.
Dan Carson, miután egy hihetetlenül látványos folyamat során lekászálódik az épületről, a sebtiben szervezett ellenállás elszánt vitézeként veszi fel a kesztyűt a hódító szándékkal érkező katonákkal - utolsó magányos emléke a Zeppelin léghajók lebegő rémképe, a következő pillanatban pedig már egy MP50-es gépkarabéllyal harcol a hódítók ellen. Bár “Kutyából sosem lesz szalonna”, itt az ideje, hogy Mr. Carson valamit tegyen is a hazájáért... kár, hogy ebben épp a fejlesztők játékmenetbeli megvalósításai akadályozzák kicsit hősünket. Kezdjük talán azzal, hogy ha már komolyan vesszük a fikciót, akkor egy támadásra nem számító, nagy amerikai metropoliszban biztosan kitörne a pánik egy ilyen esemény alkalmával. Ebből azonban semmit sem látni, a transzba esett helyi civilek, sérültek, holttestek és sikogatások helyett békésen szaladgálunk a ködös, poros utcákon, és akármennyire is körül vagyunk véve helybéliekkel, a nácikkal szemben történő közös fellépés (érts kooperáció) teljességgel lehetetlen. A környéken tartózkodók hiába szaladgálnak a frontvonal közelében, segíteni nem hajlandóak, a kérést, utasítást pedig akár el is felejthetjük.
“Hiszen Carson csak egy koszos kétkezű munkás, hogy lehetne ő az ellenállás vezetője?” - gondolhatná az olvasó. Való igaz, a történet felvezetéséből ítélve nem tobzódunk a vezetői ambícióban, de ha már a helyi ellenállás sorában puffogtatjuk a németeket, legalább valamiféle szervezés, vagy feladatorientáltság irányába terelhették volna a játékmenetet. Mivel ennek nyomát sem találni, teljesen hiteltelen, mi több: meghökkentő, hogy a késve érkező hadsereg saját katonái helyett a kalapácsról és malteres vödörről géppisztolyra váltó kétkezi munkást küldi ki felrobbantani az ellenség járműveit, különös tekintettel a vadászgépekre, tankokra és egyebekre. Gyaníthatóan Carson sem erre gondolt, mikor a hősiesség fogalmát tanították neki az iskolában. Sokkal inkább el tudtam volna képzelni egy HL: Blue Shift-szerű Barney kalandot, amely a habarcsdobálásból a géppisztolyra váltva inkább a saját és társai életét mentette volna (mint ahogy ezt alkalomadtán meg is teszi: előfordul, hogy barikádokat kell ideig-óráig tartani, vagy ismerősök családját kell kimenekíteni), nem pedig a német megszállók egészét gyűri le Rambo stílusban. Éppen ezért az egyjátékos kampány is olyan, amilyen: az öt-hat órás kaland meglehetősen rövidke, és a Spitifire vadászgépek, vagy a Zeppelin léghajók keltette mámor hamar eltűnik a sűllyesztőben. Még jó, hogy a közelharci jelenetekben jó néhány választási lehetőséget adnak a kezünkbe, elsősorban a környezet fajtájától függően: ha például egy SS katona épp az orrunk előtt ér földet, és azon mesterkedik, hogy leoldja magáról az ejtőernyőt, odaszaladva kitörhetjük a nyakát, megfojthatjuk, és elvehetjük a felszerelését, de akár pajzsként is használhatjuk a testét a többi ellenséges célponttal szemben. A TP: Fall of Liberty bővelkedik a választható fegyverekben, a megkaparintható gyilkoló eszközök egy része ráadásul kísérleti fejlesztésként kerül a nácik kezébe, amelyet mi magunk is bevethetünk majd ellenük. Ilyen például az infravörös szenzorral ellátott mesterlövész puska, amellyel épp, hogy a megszállók mesterlövészeit iktathatjuk majd ki egy-egy kifejezetten erre kihegyezett küldetésben. Érezni lehet a különböző súlycsoportú fegyverek erejét: visszarántanak, meghibásodnak, sorozat leadása esetén az arra érzékeny típusok pedig pontatlanok, nagy szórásúak. Szerencsére azonban ez nem kiváltság, a hódítók (akik mellesleg egész intelligensek, mivel az Epic a Gears of War AI kódjával is megajándékozta a fejlesztőket) szintúgy küszködnek a fizika törvényeivel, így nagyjából kiegyenlítettek az esélyek.
Külön öröm volt számomra, hogy a srácok olyan jelenetekre is gondoltak, amelyben a fürgeség és az ügyesség is fontos szerepet játszik: a Turning Point ugyanis olyan missziókat is tartalmaz, amelyben éjszaka, egyébként is sötét sikátorokban meghúzódva kell eljutni a küldetés célpontjáig. A megszálló csapatok azonban igyekeznek mindent irányításuk alá vonni, így a zseblámpákkal történő átvizsgáláskor nem túl szerencsés, ha fellökünk egy szemeteskukát, vagy véletlenül kilövünk egy ablaküveget... A magas helyszíneken, pl. a felhőkarcolókon való átjutás alkalmával külső nézetbe vált a program, hogy könnyebben átláthatóbbá váljon a játéktér, miközben keskeny pallókon, vagy függeszkedés segítségével kelünk át az akadályokon.
FPS játék révén, a TP: Fall of Liberty sem nélkülözi a többjátékos hancúrozást, igaz csak amolyan minimál dizájnban szegezhetünk egymás orrának fegyvereket: az alap kiépítettségű multiplayer ugyanis soványka három térképet hoz fel a maximum nyolcjátékos DM és TDM mellett, bár a fejlesztőktől ígéretet kaptunk arra, hogy idővel természetesen mind a fegyverek, mind pedig a rendelkezésre álló helyszínek repertoárja is bővülni fog.
A fentebb leírtak fényében igencsak vegyes kép alakult ki bennem a Turning Point: Fall of Liberty kapcsán: az alapkoncepció és az alternatív idősík ötlete nem eredeti ugyan, de üdvözlendő, és a játékkal úgy magában sincsenek rettenetes problémáim, azonban a sok apró részlet valahogy mégsem áll össze egy teljes egésszé. A fejlesztők nem igazán tudták eldönteni, hogy melyik irányba is tereljék a sztorit, és a Codemasters / Epic által ölbe pottyantott Unreal III Engine sem köhögi ki egymaga a maximális vizuális minőségfaktort - a Fall of Liberty néhol korrektül néz ki, néhol meg nagyon nem. Hiába fordították a srácok az energiájukat inkább az apróbb ötletekre, a helyenként hangulatos játékmenet mégis hajlamos egyik pillanatról a másikra a mélybe zuhanni, pedig a hitleri Amerika víziója azért nem akármilyen ugródeszkát jelent a forgatókönyv írók és a dizájnerek számára. A Turning Point: Fall of Liberty ebben a formájában egy erősen megnyomott közepest érdemel - egy relatíve újonc csapat első játékának nem rossz, de a műfajban mostanság igen magasra helyezett lécet nem tudja átugrani.