StasisTeszt

A kalandjátékok halottak - mondták ezt sok-sok éve, de szerencsére csak nem akar ez a stílus elenyészni, sőt, ha nem is hetente, de azért teljesen jó ütemben jelennek meg az újabb és újabb ilyen stílusú játékok. És bár a modern kalandjátékok mindenféle történetet elmesélnek, azért a horror rajongóknak (pláne a scifi-horror rajongóknak!) kicsit nehéz dolguk volt, ha ebben a stílusban kerestek maguknak játékot - legalábbis eddig. A Stasis ugyanis egy vérbeli horror-kalandjáték, méghozzá abból a régimódi fajtából, amely nem olcsó jumpscare technikával próbál ijesztgetni, hanem olyan feszült légkört teremt, amely még jóval a játék befejezése után is ott fog az agyunkban motoszkálni.

A felütés ha nem is fog díjat kapni az egyedisége miatt, kellemesen megalapozza a következő néhány óra hangulatát. John Maracheck feleségével és lányával sztázisban indul űrhajós kirándulásra, azonban az eredeti úticél helyett a hatalmas, Groomlake nevű űrhajón ébred fel. A Neptunusz gravitációs terében tekergő, szép lassan a bolygó felé tartó átalakított bányászhajón látszólag egyedül van, azonban minden nyom arra utal, hogy brutális, véres események zajlottak a közelmúltban. John tehát elindul, hogy megkeresse családját és együtt elmeneküljenek a hajóról, a többi pedig, történelem. Vagyis maga a játék.

Mondanom se kell, hogy viszonylag hamar kiderül, hogy itt azért sokkal többről van szó, a Stasis története erős kanyarokat vesz különböző morális kérdések felé és természetesen nem maradhat ki a felhozatalból a „gonosz nagyvállalatok az emberi életekkel játszanak” téma sem. Ennek ellenére a sztori egyáltalán nem sablonos, sőt, tartogat egy-két olyan váratlan fordulatot, melyre abszolút nem számítottam (egyikre végképp nem, ott egy kicsit el is tört bennem valami). És ami külön tetszett: a Stasis története elképesztően feszes, annak dinamikáját nem áldozták fel a játékhossz oltárán. Ez azt jelenti, hogy logikától és kalandjátékos tapasztalattól függően olyan 8-10 órányi kalandra lehet számítani.

És ez fordítva is igaz, a sztori mellett figyeltek arra is, hogy a Stasis kalandjáték maradjon. Itt kérem egy igazi keményvonalas, tárgyhasználatos, logikai feladványos játékot kapunk, egyedül csak a választható párbeszédek hiányoznak, de ez a fenti téma alapján egy kietlan hajón ez talán nem meglepő. A kalandjátékok rákfenéje a túlbonyolított, logikátlan feladványok itt most nem kapnak szerepet, szinte minden egyes problémára egy logikus, egyértelmű megoldás van, a „Mi mit tennénk ebben a helyzetben?” kérdés az esetek többségében jó választ eredményez, feltéve persze ha az a válasz nem a „Remegve bujkálnék valamelyik sötét sarokban.” lenne. És még egy érdekes, mostanában kicsit váratlan dolog: a Stasisban bizony meg lehet halni. Méghozzá nem is kevésszer, a játék achievementjei közt körülbelül tucatnyi különböző elhalálozáshoz kapcsolódó „vigaszdíj” található. Viszont semmi ok az idegességre, itt még az esetleges elhalálozásnak is logikus oka van, nem ilyen Until Dawn féle „ha jobbra mész életben maradsz, ha balra akkor lenyakaznak” megoldás, és szerencsére QTE részek sem keserítik az életünket. Tüzet csiholsz szivárgó metán mellett? Naná, hogy felrobbansz. Belegyalogolsz a gyilkos bogarak közé? Naná, hogy halálra csipkednek. Szóval ha valami történik velünk, akkor az csak a saját hibánkból lehet - de igazából nincs komoly retorzió, a játék ment egyet az ilyen lehetőségek előtt, inkább csak egy kis plusz ízt ad ez a kalandnak.

Szóval minden szép és jó? Nos nem teljesen, azonban amibe bele tudok kötni az mind magyarázható a kis költségvetéssel és az apró csapattal. (Komolyan, a teljes stáblista ráfért egy képernyőre, annyira kevesen kellettek hozzá.) Mire gondolok itt? Például arra, hogy a játékban rengeteget kell olvasnunk, a személyzet előélete, a hajón történtek (protipp: és néhány puzzle megoldása is) egyedül PDA-k böngészésével lesz érthető. Nyilvánvalóan nem volt elegendő pénz megfelelő számú szinkronra, ami mondjuk még elviselhető, az viszont már kevésbé, hogy aki mégis beszél, az sokszor elég amatőr módon teszi - kicsit mindenki túljátssza a szerepét, tipikusan olyan B-filmes módon. A környezeti hangok viszont tökéletesek lettek - ebben a stílusban nagyon fontosak a különböző zajok és zörejek és itt tökéletesen vannak úgy időzítve, hogy soha, egy pillanatra se érezzük biztonságban magunkat. A látványvilág is hasonló kettősséget mutat, a helyszínek például bámulatosan szépek (legalábbis a maguk morbid módján), érződik, hogy mesteri gondossággal lettek megrajzolva egészen az utolsó apróságig. Nem véletlen jegyzik a fejlesztők inspirációs forrásként a Sanitariumot, még az eltérő környezet ellenére is érződik a hatása, ami végeredményben tök jó dolog. Aztán a főhősnél mintha elfogyott volna a nafta, John mintha egy 3D animátor program egyik tutorialjából pattant volna elő, annyira jellegtelen lett. Ráadásul az egyébként tök jól működő fény-árnyék hatások is mintha nem lennének rá hatással, még a kivilágított termekben is mintha csak egy árnyék lenne. És bár a helyszíneken használható tárgyak viszonylag jól ki vannak emelve így minimalizálva a pixelvadászatot, a helyszínek csatlakozása sokszor elég nehezen észrevehető, volt, hogy azért kellett kicsit többet gondolkodnom, mert egyszerűen nem jöttem rá, hogy van még egy helyszín, ahol nem is jártam.

De az az igazság, hogy még a technikai bakikon is hajlamos vagyok felülemelkedni, mert a Stasis olyan mesterien keveri a scifi, horror és kaland elemeket, ahogyan azt ebben a stílusban kevesen teszik. Minden túlzás nélkül állítom, hogy hosszú ideje nem játszottam olyan kalandjátékkal, mely ennyire maradandó élményt adott volna így gondolom kicsit sem meglepő, hogy teljes mellszélességgel ajánlom mindenkinek, aki egy jó horrorra vágyik és nem ijed meg a gondolkodástól sem.