Az első érzés, ami az Ori and the Blind Forest indítása után a hatalmába kerített az a nosztalgia volt. Oké, picit csalok, az első gondolatom igazából az volt, hogy „Atyaég, az lehetetlen, hogy ez így nézzen ki!” (erről bővebben kicsit később), de azt szorosan követte egy nosztalgia-lökéshullám. Visszaemlékeztem azokra a hat-nyolc évvel ezelőtti időkre, mikor még élt a Summer of Arcade sorozat és hat évadon keresztül minden egyes nyáron adott nekünk legalább egy olyan indie fejlesztést, mely aztán erősen fogó tollal írta be magát a Videojátékok Nagykönyvébe. Azok voltak az idők! Braid, Limbo, Bastion, Dust, még mindig gondolkodás nélkül vissza tudom idézni a nagy neveket. És mindez azért jutott eszembe, mert ha még idén is lenne ilyen esemény, akkor biztosra veszem, hogy ez a játék lenne annak ékköve, az Ori and the Blind Forest ugyanis tökéletesen illik a fenti nagy nevek sorába: független fejlesztés, (konzolon) Xbox exkluzív és valami pofátlanul tökéletes.



Az Ori and the Blind Forest az a játék, mely szinte minden tekintetben csak pillanatokra van egy látványos, moziba szánt rajzfilmtől, viszont közben tudatában van annak, hogy nem a vászonra szánták, így játékként is kitűnően helytáll. És itt nem csak a látványra gondolok: az Ori története tipikusan az, mely akár egy Disney stúdióból is kikerülhetett volna, benne van a fény és sötétség örök harca, benne vannak azok az erények (önfeláldozás, összetartozás), melyekre a fiatalokat próbálják megtanítani, benne vannak azok a szereplők, melyek megragadnak az agyunkban, akik a velük eltöltött órák alatt barátainkká válnak. És bár a történet nem feltétlen egyedi, a benne találhatá néhány közhely soha, egy percre sem lesz zavaró.



Leginkább azért, mert ez a történet kitűnően és különlegesen van tálalva. Az Oriban lényegében nincsenek dialógusok, sok helyen még hosszabb írott szöveg sincs, csak elvétve egy-egy mondat, és mégis tökéletesen fogunk mindent érteni. Jó példa erre a játék első negyed órája, melynek más feladata nincs, mint a motiváció felépítése, a karakterek és a konfliktus bemutatása, azonban teszi ezt éppen csak annyira interaktív módon, amennyire kell, párbeszédek nélkül és mégis olyan hatásosan, hogy idén valószínűleg nem fogunk ennél szívbemarkolóbb tizenöt percet látni. hasonló tökéletességgel van a játékban megtalálható maréknyi szereplő is megalkotva, úgy ismerjük meg és zárjuk szívünkbe őket, hogy igazából sose halljuk a hangjukat.



Oké, eleget kerülgettük már a forró kását, érdemes néhány szót ejteni a játék kétségkívül legerősebb pontjáról: az Ori egész egyszerűen bámulatosan néz ki. Én nem hittem, hogy a Rayman Legends után rajzolt, kétdimenziós grafika terén lehet sokkal tovább lépni, de az Ori megtette ezt a lépést – a francokat, nem csak egy lépést, legalább egy tucatnyit. A látvány egész egyszerűen lemászik a képernyőről, minden egyes helyszín a legapróbb kavicsig kíméletlen profizmussal van megrajzolva és az egész olyan szépen mozog együtt, hogy gond nélkül el lehet tölteni hosszú perceket csak azzal, hogy csodáljuk a száz meg száz egymásra épülő, egymással tökéletes szimbiózisban lévő rajzolt réteget. Ez a játék nem egy nyers techdemo, nem azt mutatja meg, hogy a modern gépekben lévő technika mire képes, ez azt mutatja meg, milyen bámulatosan tud kinézni valami, ha gondos és hozzáértő kezek dolgoznak rajta. És a technika és dizájn közös tökéletessége nem áll meg pusztán a látványnál, a játék mellé olyan bámulatos nagyzenekari dallamokat írtak, melyek azonnal helyet követelnek maguknak minden zeneszerető játékos gyűjteményében. A zene ráadásul itt ráadásul nem csak körítésként szolgál, dialógusok híján ez az, mellyel kitűnően tudnak hangulatokat, érzelmeket közvetíteni.



Az Ori and the Blind Forest azonban nem áll meg a csinos kinézetnél, a Moon Studios nem felejtett el egy szuper játékot is rakni a látvány mögé: jóféle metroidvania játékmenetet kapunk, melyet nagyon-nagyon feszes platform elemekkel gazdagítottak. A 8-10 órás kaland során tucatnyi új és hasznos képességet lehet begyűjteni, velük pedig a világ újabb és újabb részei lesznek elérhetőek. Falak vannak, de nem láthatatlan falak: ha valahova nem tudunk eljutni akkor biztosak lehetünk abban, hogy vagy egy később összeszedett képesség lesz a kulcs, vagy egész egyszerűen csak kicsit furmányosan kell gondolkodnunk. Az ilyen stílusú játékok egyik jellemző negatívuma, hogy ezek a képességek egyfajta kulcsként működnek csak: megkapjuk az egyiket, „kinyitjuk” a vele kinyitható új területet, majd szépen elfelejtjük. Itt nem ez a helyzet, minden egyes újonnan összeszedett képességre újra és újra szükségünk lesz, mindegyikük rendkívül természetesen épül be a repertoárunkba, mindegyikük feltétlen szükséges lesz a túlélésünkhöz.

Mely túlélés a játék másik érdekes pontja. Az Ori and the Blind Forest ugyanis nem egy könnyű játék, sőt! A kezdeti bemelegítés után pillanatok alatt minden ügyességünkre szükségünk lesz ahhoz, hogy ne harapjunk percenként fűbe. Nem is feltétlen az ellenfelek miatt (bár azok is tudnak gondot okozni, ha nem figyelünk oda rájuk), hanem mert egy igazán kíméletlen ügyességi játékot kapunk, melyben nem csak éles reflexekre lesz szükségünk, hanem arra is, hogy a sorra megszerzett képességeket tökéletesen tudjuk használni. Nem akarok senkit álltatni, a játékban temérdek alkalommal fog az egyszeri játékos elhalálozni. Én bőven kétszáz újraéledés felett zártam a sztorit (igen, a játék ezt is nyilvántartja), de ezek közül egyszer se volt olyan, melyet indokolatlannak éreztem volna. Igen, szükségünk lesz arra, hogy megtanuljuk a tökéletes útvonalakat, hogy zsigeri szinten belénk ivódjon a pályák megfelelő ritmusa, de a jutalom nem marad el: nem csak az, hogy továbbjutunk, hanem az, hogy ha tökéletesen összeáll a ritmus, akkor valami egészen elképesztő érzés lesz megoldani az adott helyszín feladatait, túlélni az adott szekvenciát. És ráadásul egy-egy ilyen pályaszakasz jól összerakva látványként se utolsó! Most komolyan, tessék megnézni odalent az egyik ikonikus helyszínt, a Ginso fát: nincs benne quick time event, nincs benne előre beállított átvezető, „csak” nagyon jó reflexek és pillanatok alatt meghozott döntések, cserébe viszont amit látunk, arra nincs jobb szó, csak az, hogy epikus.

És talán pont ez a nehézség az egyetlen, amibe bele tudok egy picit kötni. Nem arról van szó, hogy nem szeretem a kihívást és alapvetően a játéknak nincs olyan pontja, ahol ne lehetne kevesebb vagy több gyakorlással továbbjutni, azonban viszonylag gyakran tudunk olyan nehézségi tüskébe akadni, ahol azért első pillanatra csak vakarja majd a fejét az egyszeri játékos. Az alapból érdekes mentési megoldás (a mentési lehetőség és az erősebb támadás ugyanazon „valutából” táplálkozik) pedig bár az esetek 99%-ban jól teszi a dolgát, de ha sikerül pont egy ilyen tüske előtt relatíve kevés életerővel leraknunk egy újrakezdési pontot, akkor extrán szívhatjuk a fogunkat. De újra: a dolog trükkje végső soron mindig a gyakorlás, a feladat mindegyike megoldható akkor, ha megtanuljuk, hogy mikor, hogyan és hova kell ugranunk. Ami miatt viszont nem kell aggódnunk az a hasonló játékok másik kritikus pontja: az irányítás. Orit teljes magabiztossággal tudjuk terelgetni, a kis macskaszerű lény tökéletesen és azonnal reagál a gombok lenyomására - garantálom, hogy nem lesz olyan alkalom, mikor az irányítás miatt kerülne valaki bajba.



Az Ori and the Blind Forest kitűnő példája annak, mikor a szuper ötlet és a kitűnő megvalósítás egy játékban találkozik. Egész egyszerűen nem lehet fogást találni rajta, de igazából nem is akarok, ez a játék az, amit egész egyszerűen ki kell próbálni és csak vigyorogva hagyni, hogy a világa, kinézete, zenéje, dinamikája pillanatok alatt magába szippantsa az embert. A helyzet az, hogy az év első kihagyhatatlan élménye, bár nem dobozos formában, de ezzel megérkezett.