Risen 3: Titan LordsTeszt

Ha a kalózos téma legutóbb annyira nem feküdt, rossz hírünk van: a Risen 3 már csak a sok újrahasznosított elem és a visszautalás miatt is sokkal inkább Risen 2.5, mint a beharangozott, gyökerekhez visszatérő folytatás. Ez persze korántsem baj, hiszen az újkor hajnalán játszódó kalózos játékok továbbra is abszolút hiánycikknek számítanak a piacon, és még mindig megvan a varázsa annak, hogy egy rumot vedelő kétes figura majmokat gyepáló jöttmentből kemény munka árán a hét tenger ördögévé növi ki magát. A korábbi rajongókat némileg kiakasztotta, a most becsatlakozóknak viszont kedvez, hogy a szokásos amnéziás-lenullázós mizéria helyett új főhősként lép színre a legendás Steelbeard kalózkapitány eddig sosem említett fia. A srác összetettségéről sokat elárul, hogy legjellemzőbb személyiségvonása a mély, reszelős orgánuma, amellyel elküld mindenkit a jó büdös francba, de mentségére szóljon, hogy teljes joggal durcás, hiszen már a történet elején elpatkol.

A Risen 3 egy rendkívül hangulatos tengeri csatával nyit, majd az előző részek óta igencsak megkeblesedett, női RPG karakterhez illően sokat mutató, ám abszolút életképtelen öltözetű hugicánk, Patty kelt fel rossz álmunkból. Egy legendás kincs reményében a közeli szigetre rángat, mi pedig megkezdjük a meseszép trópusi környezetbe ágyazott tutorialt, mert most az is van. Némi verbális abúzust, a helyi élővilág kiirtását és egy templomrom kipucolását követően a kalóztesók agresszív árnylényekkel találják szembe magukat, amelyek egy barlang mélyén tátongó portálból másztak elő. Ennek közelebbi megszemlélése katasztrófával végződik, ugyanis egy méretes démon is előkerül, hogy főhősünk gigáját megszorongatva ne csak a szuszt, hanem a lelkét is kiszorítsa belőle. Az incidenst ép bőrrel megúszó hugi már nem tud segíteni fivérén, így némi pityergés keretében elkaparja, majd a legénységgel odébbáll. A Steelbeard fiúnak mégnincs sok ideje békében nyugodni, mert hamarosan arra kóricál egy Bones nevű tag, aki voodoo mágiával feltámasztja, majd elmeséli, hogy egészen hasonló élményei voltak a közelmúltban, de semmi vész, van mód az elveszett lélek visszaszerzésére. Azt is leszögezi, hogy nem árt sietni, mert hosszú távon nem egészséges lélek nélkül létezni, amiről élőhalott hősünk túlvilági rémálmokon keresztül bizonyosodik meg.

Ezzel kezdetét is veszi a nagy kaland, amelyben emberünk felkerekedik, hogy önjelölt orvosának szakadt szlúpján a közeli szigeteken keressen gyógymódot különös bajára, valamint megvigye a jóhírt azóta már messze járó testvérének, hogy mégsem halt meg egészen. Hamar kiderül persze, hogy A Gonosz a földből kinőtt portálokból kiözönlő sötét kreatúrák formájában szinte valamennyi környező szigeten felütötte a fejét, így hamar kibővül a teendőink listája a világ megmentésével. Ez utóbbi csak úgy lehetséges, ha minden utunkba kerülő, jelentősebb katonai erővel bíró vezetőt meggyőzünk arról, hogy az emberiségnek valamennyi ellentétet félresöpörve össze kell fognia a sötétség erői ellen. Meggyőzni természetesen leginkább úgy tudunk ügyünk fontosságáról bárkit is, hogy előbb az ő problémáját oldjuk számos feladat teljesítésén keresztül, amellyel nem mellékesen XP gyanánt szolgáló dicsőségpontokat és pénzt szerzünk, valamint rátermettségünket is bizonyítjuk. A hubokként szolgáló, tetszőleges sorrendben meglátogatható szigetek felfedezése során új társakra is lelünk, így idővel egész népes kompániából választhatunk kísérőt a küldetésekhez, ehhez azonban előbb-utóbb szereznünk kell egy tisztességes méretű hajót is, amelynek fedélzetén valamennyien elférnek.

Bár feltámasztásunk után tényleg oda megyünk, ahová akarunk, nem árt odafigyelni arra, mit tanácsolnak a társaink, idejekorán túl veszélyes vidékre vetődni ugyanis sok-sok game overt eredményez. Akárcsak a korábbi részek, a Risen 3 is lassan indul abban a tekintetben, hogy az első pár órát garantáltan kagylógyűjtögetéssel, majmok és rákok gyepálásával, illetve mindenféle piti feladat teljesítésével fogjuk tölteni, mert ezeket leszámítva mindenhez túl gyengék vagyunk. Amint sikerült kicsit megcombosodni és tulajdonságaink fejlesztése mellett néhány alapvető fontosságú képességet pénzért megtanulni a trénerektől, kezd árnyaltabb lenni a kép, és a kardlóbálásnál, puskapuffogtatásnál kifinomultabb módszerek is rendelkezésünkre állnak az elénk gördülő akadályok leküzdésére. Az igazi móka akkor kezdődik, amikor végre csatlakozhatunk a három választható fakció valamelyikéhez, és voodoo kalózként, démonvadászként, vagy guardianként nem csak az adott társaságra jellemző fegyverekhez és páncélokhoz férünk hozzá, de elkezdhetünk mágiát is használni. Elsajátíthatjuk a talizmánkészítés, alkímia, vagy a fegyverkovácsolás fortélyait is, a tanuláshoz szükséges pénz pedig előteremthető késdobálással, versenyszerű ivással, szkanderezéssel, vagy hasonlóan férfias szabadidős tevékenységekkel.

Mielőtt mindez bekövetkezne, sajnos kénytelenek vagyunk primitívebb módszerekkel érvényesülni, ami azért kellemetlen, mert bár az irányítás alapvetően teljesen rendben van, az eddig mindig kritizált harcrendszer jóformán semmit nem fejlődött. Eleve rontja az esélyeinket, hogy bár jó lenne egyszerre csak egy-két döggel bajlódni, NPC társunk lelkes óbégatás kíséretében ész nélkül rárohan bármelyik közelünkbe tévedt pókra, majomra, gólemre, óriásdémonra, vagy bármi megtámadhatóra, csak hogy annak az összes haverját is ránk hozza. A hárításon és ide-oda guruláson alapuló kardpárbajok még élvezetesek is lehetnének, de amikor egyszerre több ellenfél gyűrűjében találjuk magunkat, inkább csak szánakozva nézhetjük hőseinket, amint megruházza őket egy horda sikítozó majom. Rettentő frusztráló, hogy miközben próbál az ember valami kifinomultabb mozdulatsort kivitelezni, hátulról ketten rúgják seggbe, vagy a vele szemben álló dög szakítja félbe bénázását egy erősebb lökéssel. A meglehetősen primitív, ritmusalapú kardlóbálás később új technikák megtanulásával valamivel élvezhetőbbé válik, de a harcrendszer alapvető gyengeségeit, például az idegesítően ide-oda ugráló automatikus célzást, nem küszöböli ki. Azért nem kell csüggedni, az olyan elsajátítható szemétségek, mint a rugdosás, vagy kókuszdobálás most is nagyon hasznosnak bizonyultak.

A nem túl eredeti történet és a közepesen borzasztó harcrendszer mellett némelyik NPC is elég jó ürügyet szolgáltat alacsonyabb ingerküszöbű játékosoknak a sikítva altefnégyezésre. Társaink közös vonása, hogy ütnivalóak és időről időre mindet különös kegyetlenséggel kivégeznénk, ugyanakkor van valami lefegyverző a blődségükben. Vegyük például személyes kedvencemet, Bonest, az előző részben megismert kannibál-voodoo kalózt, aki úgy beszél, mint Matt Berry, de képtelenség eldönteni, hogy szándékosan hangsúlyoz-e minden szótagot ennyire idiotisztikusan, vagy csak így sikerült. Öröm hallgatni a sok magvas gondolatát, vagy az olyan harci kiáltásait, mint a „Végre használhatom a kardomat!”, amit olyankor is bedob, ha az előző harc öt másodperce ért véget. Töretlen lelkesedése végig támasz a monoton gyakásba néha kissé belefáradt kalandor számára, az olyan bölcsességei pedig, mint a „néhány embernek a feje és a segge között nincs sok különbség”, utunk végéig elkísérnek. Ha ez nem lenne elég, közös harcaink során ugyan meg fogjuk állapítani, hogy annyi esze sincs, mint egy marék lepkének, viszont mindig hűségesen nyomja ránk a gyógyító varázslatot, ráadásul akárcsak bárki más a világban, ő is végtelenszer rokonszenvesebb tittymonsterré változott testvérünknél.

Az ilyen társaság és a végig jelen lévő zsibbasztó humor miatt érdemes a sok frusztráló nehézségen felülemelkedve kitartóan menni tovább. Észrevettétek például, hogy a Risen játékok annyira férfiasak, hogy jóformán nincsenek benne nők, de ha néha mégis, azoknak mindene kilóg? Vagy hogy az összes kalóz masszív alkoholista, és minden második beszélgetésben szóba kerül valamilyen random kontextusban az élet értelmét jelentő arany és a mesés kincsek mellett a rum? Játékosként is arra kell törekednünk, hogy mindig a lehető legtöbb pénz, kincs és alkohol legyen a birtokunkban, hogy hosszú életűek legyünk e földön. Ezt leginkább küldetések teljesítésével tudjuk elérni, a készítők pedig nem túloztak, valóban több száz kötelező és szabadon választható feladat várja, hogy busás jutalom reményében elvégezzük. Vannak könnyebbek és nehezebbek, komolyak és idétlenek, a megoldás pedig nem mindig az erőszak, már csak azért sem, mert ezúttal lélek híján és mentális egészségünk megőrzése érdekében bizonyos cselekedeteinkért lélek pontokat kapunk, vagy veszítünk. Ha szemétládaként viselkedünk, társaink lelépnek, jófiúként pedig megnyerhetjük a népek bizalmát, ezt leszámítva azonban nincs nagy jelentősége a dolognak.

A küldetések sikeres teljesítésének elengedhetetetlen feltétele az egyes szigetek alapos felfedezése, ami most is messze a legélvezetesebb része a játékmenetnek. Az elképesztő részletességgel felépített, kézzel dekorált, fantasztikus zenei aláfestést kapott, és nem utolsósorban változatos környezet annak valamennyi élőlényével együtt néha kicsit díszletszagú ugyan, de tagadhatatlanul hangulatos. A tarka papagájok lakta buja, fülledt esőerdő, vagy a naplementében úszó tengerpart épp olyan hívogató, mint a gombás-mohás falú sötét barlangok, vagy a sötét erők áldozatául esett kietlen vidék. Mindig kifizetődő alaposan körülnézni, hiszen megannyi félreeső helyen álló kincsesláda, itt-ott elszórt arany, vagy rejtekhely vár felfedezésre. Egy ilyen cudar világban ahol akár egy agresszív óriáscsirke is bármikor véget vethet rongy életünknek, különösen felemelő érzés komoly fegyverre, vagy bármilyen esélyeinken javító csecsebecsére bukkanni. Mivel a képességek megtanításának rendesen megkérik az árát a világban szerteszét megtalálható trénerek, akiket hála az égnek a térkép is jelöl, elengedhetetlen a kóros gyűjtögetés is. A vadász képességek elsajátítása különösen hasznosnak bizonyulhat, hiszen máris kevésbé lélekölő az állatvilág kiirtása annak tudatában, hogy szerencsétlen páráknak lenyúzhatjuk a bőrét, kivághatjuk a nyelvét, leszedhetjük a szarvát, és ezeket jó pénzért eladhatjuk, így haláluk máris egy fokkal kevésbé értelmetlen.

A sorozat ismerői azt fogják tapasztalni, hogy néhány helyszín az előző részből köszön vissza, de így is bőven akad újdonság a jó 40, vagy alaposságtól függően akár sokkal több játékórával is kecsegtető, eddigi leghosszabb Risenben. Sajnos nem csak egyes területek, de a grafikus motor is a régi, az idő vasfogának nyomait pedig az újabb kötelező ráncfelvarrás sem tudja elfedni. Az animációkon és a karaktermodelleken a leglátványosabb az elavultsága, és igaz, hogy az előző résznél jobban optimalizált, de néhol így is botrányosan le fog esni az FPS-szám még erősebb konfigokon is. A szokásos config.iniben turkálás mellett bizarr módon a többmagos procik teljesítményének szándékos visszafogása, és a magok kikapcsolása hozhat némi javulást, ami 2014-ben meglehetősen ciki, és benne van a pakliban, hogy a fejlesztők helyett végül megint a közösség fogja gatyába rázni a játékot. Legalább „piranha byteos” bug nincs annyi, mint általában, és a látványvilág a váltakozó napszakokkal, szitáló esővel, hatalmas vízesésekkel és tejfehér ködben úsző völgyekkel még így is magával ragadó. Szétmoddolt Skyrim szintű grafikát senki ne várjon tőle, de ahogy mondani szokás, becsületes iparosmunka, ami a célnak megfelel, csak nem szabad túl sokat várni tőle.

A legutolsó kijelentés a játék egészére is áll, így a kikerülhetetlen „jobb-e a Risen 3: Titan Lords az elődeinél?” kérdésre a válasz egyértelműen nem, azonban semmivel nem is rosszabb azoknál, ami már önmagában elég azon játékosok számára, akik a fejlesztőcsapat korábbi játékaira is szívesen emlékeznek. Sok az újrahasznosított elem a Risen 2-ből és hol bájosan, hol frusztrálóan amatőr a megvalósítás, de az eredeti téma, a hatalmas felfedezésre váló világ, a rengeteg jópofa párbeszéd és küldetés, illetve a klasszikus RPG-s elemei miatt a sorozat rajongói nagyon jól fognak szórakozni vele. A többieknek nem biztos, hogy lesz türelme hozzá, de egy esélyt mindenképp érdemes adni neki.