ContrastTeszt

A Contrast veszte az, hogy idén jelent meg. Egy-két évvel ezelőtt a Compulsion Games első játéka, ha nem is emelkedett volna kultikus státuszba, de határozottan magasabb pontszámokra számíthatott volna, azonban azóta az indie világ olyan játékokkal gyarapodott, melyek lényegesen magasabbra tolták azt a képzeletbeli lécet, melyet így ez a játék, próbálkozzék bármennyire is, már nem tud megugrani. 2013-ban már egy csinos pofival és egy érdekes ötlettel nem lehet eladni egy játékot - és sajnos a Contrast sokkal többel nem rendelkezik.

Az az egy ötlet az, melyet már a játék első videóiból is megismerhettünk. Dawnt, a fiatal Didi képzeletbeli (?) barátját alakítva kell a kislánynak, illetve rajta keresztül szüleinek segítenünk, ezt pedig különböző logikai / ügyességi (inkább ügyességi, mint logikai) feladványok megoldásával tudjuk megtenni. A feladványok jellemzően a fények és árnyékok manipulálásából táplálkoznak, ugyanis Dawn képes egy szempillantás alatt az árnyékvilágba olvadni, lényegében 2D játékká varázsolva az egyébként három dimenziós pályákat. Jól hangzik? Igencsak. Legalábbis az első egy-két pályán, aztán elkezd szépen-lassan unalmassá válni, mi pedig várjuk, hogy a hasonló játékok szokásaihoz hűen a készítők újabb és újabb ötletekkel bővítik az alapreceptet. Ez azonban nem történik meg, helyette újabb és újabb fényforrásokat kell a helyükre tennünk, újabb és újabb ládákat kell ide-oda pakolni, valamint újabb és újabb kiszögelésekre kell ügyesen felkapaszkodnunk. Mindezt miért? Egy újabb dobozért, egy összeszedhető fénygömbért, vagy hasonló apróságért - korántsem azokért a díjakért, melyek sokáig motiválnák a játékost. És hogy még tovább romboljam az eddigre minden bizonnyal már egyébként se túl nagy lelkesedéseteket: legnagyobb ellenfelünk nem ezek a feladványok lesznek, hanem az artista ruha ellenére két ballábas főszereplő.

Nem is feltétlen az irányítással van a gond, Dawn relatíve jól reagál a gomblenyomásokra, inkább azzal, hogy valahogy nem találták el a Compulsionnél a megfelelő animációkat, nem lőtték pontosan be a tárgyak és a főszereplő egymásra kifejtett hatásait. Ennek köszönhetően már alapból fura, hogy Dawn néhány centivel a föld felett áll, futás helyett inkább úszik a levegőben, a különböző tereptárgyakról, árnyékokról rendszeresen lecsúszik, vagy beleakad azokba. Rendkívül sokszor pillanthatjuk meg a karakter “tervezőasztal pózát”, mikor szétvetett kezekkel-lábakkal áll, mert egyszerűen a játék nem talál megfelelő animációt egy-egy eseményhez. Az animátorok egyébként a játék másik “háromdés” szereplőjét, Didit se kímélték, a kislány egyetlen mozdulata se tűnik természetesnek. Érdekes módon a többi szereplő lényegesen élethűbb lett, bár azt is érdemes tudni, hogy ők csak árnyékok formájában vesznek részt a történetben. Mégis, függetlenül a kicsit rosszul belőtt arányoktól, valahogy jó volt nézni, ahogy a kisvárosi dráma kibontakozik a szemünk előtt árnyjáték formájában.

Mert a Contrast története ezt nyújtja és nem is túl rosszul. A harmincas évek fiktív városában játszódó történet messze elkerüli a szokásos kliséket, helyette olyan területre merészkedik, melyet nem igazán járt még körbe más. Didi töretlenül próbálja édesanyját és mostohaapját kibékíteni, segíteni annak, hogy ki tudja fizetni a rossz arcú befektetőit, illetve kapcsolatba lépni vér szerinti apjával. Olyan kis történetmorzsák ezek, melyeket szívesen látnánk kibontakozni, azonban erre nem lesz esélyünk: a játék rendkívül rövid, még minden apróságot összegyűjtve is olyan három-négy óra alatt be tudjuk fejezni. Éppen ezért a sztori kicsit összecsapottnak tűnik, pláne úgy, hogy az utolsó percekben kapunk egy olyan fordulatot, melyhez csak néhány mondatcafatot biztosítanak az írók, mi pedig ott állunk a stáblista előtt és vakarhatjuk a fejünket, hogy akkor most ki és mi és hogy és miért. Kicsit olyan érzésünk lehet, hogy a fejlesztőknek sietni kellett a játékkal és egyszerűen nem volt több pályára idejük, mint ahogy normális minőség-ellenőrzésre sem, elég sok kisebb-nagyobb bugot találtam, a jobb eset az, mikor Dawn beleakad valamibe, de mókás volt az olyan programhiba is, melybe belelépve komplett feladványokat lehetett kikerülni.

Az a helyzet, hogy a Contrast egyes részei megkockáztatom, akár kellemesnek is nevezhetőek: a játék látványvilága, ha nem is tartozik az élmezőnybe (pláne a PS4 kínálatban nem), hangulatban jól el lett találva, az időnként felhangzó jazz dallamok rendkívül fülbemászóak és ahogy írtam, bár szörnyen rövid, a történet rejt néhány kellemes pillanatot. A probléma az, hogy ezek az apróságok nem állnak össze egy egésszé, és így a Contrast egy elsietett, hamarjában piacra dobott játéknak tűnik. Kicsit több munkával, odafigyeléssel és ötlettel a show sztárja lehetett volna, így azonban valószínűleg igen gyorsan fog az árnyékok közé szürkülni.