The Raven: Legacy of a Master ThiefTeszt

A német illetőségű KING Art Games három epizódra osztott point and click detektívkalandjának nyitóepizódját nyár végén részletesen kiveséztük, így aki képbe szeretne kerülni az alapokkal, az itt kezdje az olvasást. Október elején lezárult a hollómaszkos tolvaj története, ami indokolttá teszi, hogy Vega szezonértékelő The Walking Dead tesztjéhez hasonlóan én is végigtekintsek még egyszer a kész művön, hisz sokan alighanem az összkép milyenségétől teszik függővé, hogy érdemes-e megvenni.

A hatvanas években a sajtó egy magát Hollónak nevező maszkos tolvaj tetteitől volt hangos, aki stílusosan elkövetett, áldozatokkal soha nem járó rablásaival sorozatosan csinált balekot Európa országainak hatóságaiból. Az egyetlen, aki igazán értette, majd sarokba szorította és pisztolyával halálosan megsebesítette, egy fiatal párizsi detektív, Nicholas Legrand, akinek tehetségét a hozzá intézett baráti hangú levelekben maga a Holló is elismerte. Legrand egycsapásra sztár lett, ám amikor pár év múlva újabb nagyszabású rablást hajtanak végre és ismét őt bízzák meg a nyomozással, kénytelen szembenézni vele, hogy vagy egy Holló örökségét két lábbal taposó utód bukkant fel, vagy nem a valódi tettest intézte el Párizsban.

Az első részben nyomon követhetjük az öregedő és pocakos, de rendkívül lelkes Anton Jakob Zellner svájci rendőrtiszt hajszáját a halálból visszatért (?) tolvajlegenda után. A Legrand nyomozásához lelkesen asszisztáló és többször életveszélybe kerülő Zellner Zürichtől egészen Kairóig követi az eseményeket, először az Orient Expressen, majd egy tengerjáró hajón utazva, míg el nem kapja a tettest. Ekkor váratlan huszárvágással oldalt váltunk és a bűnöző szemszögéből újrajátsszuk az eseményeket ugyanaddig a pontig, a bennünk maradt kérdéseket megválaszoló végkifejlet pedig felteszi a koronát az egészre.

A hatvanas években játszódó és két kontinensen átívelő bűnügyi kaland nem csak egzotikus helyszínekben, érdekes szereplőkben, drámában és érzelmekben bővelkedik, hanem elsősorban álleejtős és már-már kiszámíthatatlan fordulatokban. Epizodikus jellege miatt a ember akaratlanul is a Telltale csapat zombis kalandjához hasonlítgatja a Ravent, pedig a német kollégák egészen másra helyezték a hangsúlyt. Nem kemény döntésektől, elhulló szereplőktől és váratlan akciójelenetektől fogunk egyik ámulatból a másikba esni, hanem az ügyesen megírt történettől, amelynek idővel minden apró részlete a helyére kerül és úgy áll össze a szemünk előtt, mint egy kirakott puzzle. Akárcsak a mintának tekintett Agatha Christie regényekben, itt sem maradnak elvarratlan szálak, hanem szinte mindenre logikus magyarázatot kapunk és a legapróbb részletek is értelmet nyernek.

Sajnos a befejezés körüli pár ordító ellentmondás némileg ront az összképen és eléggé megosztotta a játékosokat, nekem viszont kimondottan tetszett azzal együtt is, hogy a hatásos csattanó kedvéért részben feláldozták a logikusságot. Mivel A KING Art Games eddigi két játékának legnagyobb hibája az összecsapott befejezés volt, örültem, hogy ilyesmiről szó sincs és ezúttal inkább nagyon be akarták bizonyítani, hogy tudnak olyan befejezést írni, ami a bakikkal együtt is inkább kellemes emlékként, semmint csalódásként marad meg.

Amiben túlmutat a játék a krimi koronázatlan királynőjének írásain, az a karakterek kidolgozottsága, itt ugyanis a rejtéllyel egyenértékű az annak részesévé válók személyisége és sorsuk alakulása. Motivációik világosak, egyikük sem tökéletes, legtöbbjük sötét titkot rejteget, de bűneik súlyosságától függetlenül valamennyiükkel együttérzünk, a befejezésig pedig a legtöbben nyernek némi feloldozást, de legalábbis azt kapják, amit megérdemelnek.

Ami kevésbé sikerült jól, az a struktúrálás. A valójában két részből álló történetet mesterkélten három részre osztották, aminek az eredménye egy meglehetősen rövid és lagymatag középső fejezet lett, amiben ráadásul idő előtt lelövik a fő poént. A befejezésben ismét kezd önmagára találni az eredeti koncepció, Zellner teljes mellőzése miatt azonban lemondhatunk az első rész báját adó Poirotos-öreguras hangulatról, helyette pedig irányíthatunk két totál jellegtelen karaktert. Egyikükkel a Kairóba tartó hajó fedélzetén kell műalkotásokról beszélgetnünk a többi utassal, hogy megfejtsük egy zárkombináció kódját, ám mire kiokoskodjuk a megoldást, hirtelen a másik szereplő bőrében találjuk magunkat és a zár kinyitására sosem kerül sor, ami az egész másfél órás kínlódást teljesen fölöslegessé teszi. A második epizódban volt egy kísértetisen hasonló, szintén kicsit erőltetetten oktató jellegű záras fejtörő, aminek a megoldásához a Kairói Múzeum kiállítását kellett áttanulmányozni, de arra legalább szükség volt a továbbjutáshoz.

*Összegezve tehát az élményeket, a rendkívül ígéretes startot erős visszaesés, majd mérsékelt felemelkedés követte, magyarán az első epizód szintjét sajnos nem érik el a későbbiek. Az első részben az ekkor még egyértelműen főszereplőnek gondolt Zellnert irányítjuk, később azonban váratlanul levonul a színpadról és a játék második felében kivétel nélkül korábban gyanús mellékszereplőknek vélt karakterekkel azonosulhatunk. Sem ez, sem a történet háromfelé vágása nem bizonyult szerencsés döntésnek, de még így is sok olyan tulajdonsága marad a Ravennek, amiért egy Steam leárazás alkalmával érdemes a kosárba tenni. Ilyen a csavaros történet, az

érdekes szereplők, a logikus fejtörők, a korhűség és a fantasztikus zene. Ha nem is hibátlan, mindenképpen a KING Art Games eddigi legkiforrottab kalandjátéka és részemről nagyon jól elszórakoztam vele.*

*Chapter I: The Raven - 8 pont*

Chapter II: Ancestry of Lies - 6 pont

Chapter III: A Murder of Ravens - *7 pont***

Bónusz: Ha valaki kevesellte Legrandot, akinek a játszható karakterként való mellőzése tényleg elég nagy kihagyott ziccer, az ő főszereplésével készült a játék mellé egy ingyenes grafikus novella, amit akár böngészőből is végigjátszhatsz: http://raven-game.com/ign-en/

Siklara