DeadpoolTeszt

Szuperhősök a tévében, szuperhősök a moziban, szuperhősök a videojátékokban - momentán a csapból is a szuperhősök folynak, akiknél az eredeti otthonként értelmezhető képregényes iparág hasonló fejlődésen esett át, mint a videojátékos biznisz. Érezhető némi analógia, hiszen a geekek mellett lassan már mindenki foglalkozik mindkét témával, ezzel elkerülhetetlenné téve a tömegtermékeket és a szélesebb kör megcélzását.

Van azonban egy fenegyerek, a színes-szagos kis füzetek feketebáránya, aki magasról tojik a trendekre, az illemre: ő Deadpool, a Marvel antihőse. Wade Winston Wilson, a rákos betegből lett szuper gonosztevő több mint húsz éve mutatkozott be először, akkor még a rosszfiúk oldalán, az Új Mutánsok ellen harcolva, azonban az idő múlásával nem csak oldalt váltott, de hosszú évek után saját füzetet is kapott, köszönhetően tökös stílusának, polgárpukkasztó (sokszor alpári) humorának, skizofréniájának, valamint annak, ahogy rendre kikacsint a képregényből, ezáltal közelebb kerülve az olvasóhoz.

Ami Superman vagy Pókember nem mer lenni, azt Deadpool lazán bevállalja, nem törődve a következményekkel, nem törődve a közvéleménnyel - érezhető, hogy az alkotók sokkal többet engednek meg maguknak, mint bármely másik szuperhős esetében.

Nos, a HMS által legyártott videojáték ugyanezt a vonalat képviseli, ez már az első percekben, a menü és a felvezetés alatt is egyértelművé válik. Hősünk beszólogat, cifra megjegyzéseket tesz, a lába között matat, vakargatja a vakargatnivalót.

Az igazi férfi nem vakargatja a golyóit. Az igazi férfi mással vakargattatja azokat. Mondjuk Te, szépségem? Nem te, langyi srác, a suna olvasónkhoz szóltam.

Bunkó vagy Bugsy!

Van a gép túloldalán valami jó kis suna?

No igen, Deadpool stílusa némileg megkérdőjelezhető, amin a skizofrénia sem segít, ám ahogy a képregénynek, úgy a videojátéknak is ez adja meg az igazi élvezetét, nem Wade regenerálódási képessége.

Blah-blah-blah.

Utóbbi konkrétan halhatatlanná teszi emberünket, amiből kifolyólag igazi megahős a fazon…

Zzzzzzzz…

…hmmm… szóval… de a végigjátszás alatt számomra leginkább a poénjai ütöttek, még ha a kardjai és a kalapácsai is oda-odacsapnak rendesen.

Jól van má', mi lenne, ha nem nyalnád állandóan ennek a nyegle piperkőcnek a seggét? Egyáltalán, most a „nyalnád” vagy a „nyalnánk” ilyenkor a helyes megfogalmazás?

Piperkőc? Hatalmas arc, ráadásul összecsomagol egy perc alatt, ha sokat ugrálsz.

Hehh? Na persze. Velünk van az Erő és a kontroller, szóval ha nem vigyáz, gyorsan megtanul kesztyűbe dudálni. Ezen kívül okosak vagyunk és szépek. Bár a te nevedben ilyet inkább nem mondanék.

Zzzz… Hmmfff, mi, hogy? Székek? Milyen székek? Fáradt vagyok, leülnék egy kicsit.

Székek? Nem csak hülye vagy, de süket is. Meg vagyok én áldva… az egyik írónak és tesztelőnek hiszi magát, a másik meg olyan, mint valami fogyatékos vénember. Ti meg ne nézzetek már olyan nagy szemekkel, olvassátok inkább micimackó írásait!

Tessék? A fülem már nem a régi. Lehet, le kéne dőlnöm egy kicsit. Nem láttatok erre egy széket?

Na jó, szerintem én nekiállok játszani, aztán ha befejeztétek, folytatom a cikket.

Do you like tacos?

No tehát. A Deadpool alapvetően egy átlagos, külső nézetes akciójáték. Se több, se kevesebb. Minden ott kezdődik, hogy főhősünk unatkozik, minek következtében egy videojáték elkészítésére adja a fejét, majd küldetésre indulva egy kisebb gikszer következtében Mister Sinister és csipet csapata állja majd az utunkat a végső győzelem előtt.

Ahhoz, hogy utóbbiig eljussunk, sokat kell kaszabolnunk és csapkodnunk (kard, tőr, kalapács), vagy éppen lövöldöznünk (pisztoly, shotgun, géppisztoly), amihez egészen korrekt harcrendszer dukál, avagy a teleportáló képességünkkel ide-oda hoppanálhatunk, valamint kombózhatunk is, ami végtagok és testek repkedéséhez vezet, plusz ha a megfelelő csík feltöltődik, különleges támadásokat hajthatunk végre. Ehhez az egészhez még hozzáadhatjuk a fejlesztéseket (fegyverek, harci technika, erő, energia, regenerálódás, egyebek), amiket az utunk során összegyűjtött, illetve az ellenfelekből kivert Deadpool pontokból eszközölhetünk - és tulajdonképpen a program alapmechanikáját, a feladataid nagy részét, az előtted álló kábé 7-8 órát már ki is ismerted.

Csatornákban, irodaépületben, lerombolt városrészben, börtönben szaladgálsz, szétversz és -lősz mindenkit, aki szembe mer jönni. Ennyi. Ismétlődő, unalmas feladatok egy meglehetősen szürke és csúnyácska közegben, még ha a harc némileg élvezetes is.

Itt akár a cikket is befejezhetném, azzal a lezárással, hogy ez egy teljesen átlagos, vagy kicsivel az alatti, semmiben nem kiemelkedő játék, majd odabiggyeszthetném a 4 pontot az értékelőhöz, azonban van egy fontos tényező, ami megváltoztatja a dolgok állását. Konkrétan maga Deadpool.

Karakteres főszereplőnk tényleg folyamatosan szövegel, állandóan jönnek a vizuális és verbális poénok, amelyeknek célpontjai random mód lettek válogatva - a beszólogatás éppen úgy mehet valamelyik szereplőnek, mint egy fejlesztőnek vagy a játékosnak, avagy neked. Nem ritka, hogy valami teljesen abnormális esemény szemtanúi lehetünk: tehén repked a levegőben, Wade két katona közt állva dob egy sárgát a klotyón, miközben centizgeti, hogy kinek mekkora. Érted, senki és semmi nincs biztonságban, ami a teljes végigjátszás során abszolút lejön, számba véve (Hehe, ne vegyél mindent a szádba!) az olyan pillanatokat, mint mondjuk Rozsomák pofozgatása, a Sentinel lábában történő utazgatás, vagy amikor a kábelsrác magyaráz hosszasan valamiről, amire egy idő után már senki nem figyel - sem Deadpool, sem a maszkos antihős bohóckodásán már könnyezve és fetrengve röhögő játékos.

Guilty pleasure

A Deadpool valóban bűnös élvezet, aminél a sokszor proli és bunkó poénok ellenére sem lehet haragudni a nem kicsit őrült karakterre, aki amúgy a teljes játékot menti meg a bukástól, és az untató középszerűségben való dagonyázástól. Hogyan is lehetne, ha minimum félóránként egyszer úgy vihogunk, mintha az eszünk ment volna el, és ha a képernyőre kerülő mellek leszámolásához több kézre lenne szükségünk, mint amivel egy indiai istenség bír?

Csöcsök??!! Valaki csöcsöket emlegetett??? Imáááádom a csöcsöket!!!

Ráadásul bár a videojátékok kilencvenkilenc százalékához hasonlatosan ezúttal is Nolan North adta a főhős hangját, felejts el mindent, amit idáig tapasztaltál az úriembertől, elvégre most teljesen más oldaláról ismerhetjük meg a színészt, aki a teszt alanyával bizonyítja jogosultságát a szinkronhangok feletti teljhatalmára.

Mindent összevetve a korong tartalma Deadpoolosabb, mint bármi más, ami idáig ezzel a címmel megjelent, de mást ne is nagyon keress benne, mert Marveles tartalomban sem bővelkedik (oké, van néhány vendégszereplő, van pár helyszín, de igazán nagy katarzist ezek nem okoznak majd a képregények megszállottjainak), ahogy minőségileg sem áll a helyzet magaslatán. A pályák egysíkúak, elnagyoltak, ismétlődőek, primitív felépítésűek - jómagam (noha 24 óra munka után voltam, ezért talán nem is meglepő) az első ismerkedésnél tíz perc után bealudtam az irodaházas kaszaboláson: igen, igen, kontrollerrel a kezemben, bekapcsolt gép és tévé mellett.

Hehe, azóta sem tudod, mit kevertem a teádba, hogy utána akadálytalanul nyissam meg a lakást a Kék Osztriga törzsközönségének egy kis entyempentyemre.

Őőő, azt ugye tudod, hogy akkor mi is áldozatok vagyunk?

Mi?Hogy? Nem! Az nem lehet! Neeeeeeeeeee, mit tettem??!!

De a nagyobb probléma az, hogy a végigjátszás után a remek poénokon és a fő karakteren kívül szinte semmire nem emlékszem: sem a pályarészek legtöbbjére, sem a zenékre, sem a poénmentes eseményekre - max arra, hogy az utolsó fejezetet már a hátam közepére kívántam a sok klónnal, akik „biztos testvérek”.

Szóval ennyi. A HMS ismét azt bizonyította, hogy nem megváltókból, nem mesteremberekből áll a csapat, inkább csak egyszer-kétszer szerencséjük volt, elvégre a Deadpool felépítése és játékmenete (találkozhatunk néhány jobb ötlettel, de azok percek alatt véget is érnek: 8Bites móka, csillés száguldozás, 2D-s platformerkedés) semmit nem érne, ha Daniel Way (képregényes körökben talán ismerős a neve) nem írt volna mellé némi szöveget és sztorit is.

*A Deadpoolra nem mondhatjuk azt, hogy egy jó játék, jó megvalósítással. Rengeteg sebből vérzik, önmagában soha nem állna meg a lábán, még a legnagyobb uborkaszezonban sem, azonban a fergeteges humor, a remek főhős egy kevéske játékmenetbeli plusz ötlettel megtámogatva képes arra, hogy ha nem is maradéktalanul elégedetten, de komolyabb csalódás nélkül álljunk fel a stáblista lefutása után. Átlagos játékidővel megáldott egyszerű csihi-puhi fantasztikus hangulati tényezőkkel, amiben aztán nincs semmi ráadás opció, ami további gombnyomkodásra buzdítana.

Akcióban érdemes beszerezni, de csak és kizárólag a főszereplő miatt - egyedül ő emeli ki a programot a kicsivel az átlagos alatti mezőnyből, viszont azt kifejezetten sikeresen teszi, elvégre a teszt végén nem egy csúnya négyes áll…*