The Incredible Adventures of Van HelsingTeszt

Matekos műfaj. Valamiért ez volt az első két szó, amit leírtam a Van Helsing kapcsán a notepadbe, pedig az action rpg-k nagy részében sem kell többet számolgatni, mint bármelyik átlagos játékban. Mégis minden a számok körül forog, a fanatikusok képesek órákon keresztül folyamatosan elviselni a repetitivitásba hajló grindelést (elnézést az idegen kifejezésért, nincs jobb) azért, hogy a karakterlapon valamely értékük megnövekedjen kettővel. De a számok nem csak itt kapnak szerepet. A műfaj jobb képviselői rendre olyan precíz játékmechanikákat képesek felvonultatni, amelyek éveken keresztül lettek próbálgatva, csiszolva, kiegyensúlyozva, és ami a legfontosabb, egymáshoz igazítva azért, hogy a fenti megszállottságot képesek legyenek kielégíteni. Ha akár csak egy elem is gyengén illeszkedik a gépezetbe, szétesik az egész. Minden más csak csomagolás, mellékes dolog, a kötelező rossz, amivel a kemény magon kívül be lehet vonzani szélesebb köröket is. No persze az sem utolsó szempont, hogy néha pont ez a körítés töri meg a szükségszerű monotonitást.

Mielőtt bárki azzal vádolna, hogy túl sötét képet festek az arpg-k világáról, megnyugtatnék mindenkit, szándékosan - és igenis tisztelettel - teszem ezt. Azért, hogy látszódjon, a megszokottól több szempontból is eltérő megközelítést választott a hazai illetőségű Neocore Games, valamint azért, hogy látszódjon, miért nem fogja sok Diablo vagy Torchlight rajongó a Van Helsing döntéseit elfogadni.

A technológiát mágiával ötvöző, nagy adag gótikus hangulattal átitatott háttérvilág részben a bram stokeri hagyományokból táplálkozik, részben pedig teljesen a készítők agyszüleménye. A helyszínül választott képzeletbeli Borgovia hangulatilag tökéletesen visszaadja a Draculában is megjelenő XIX-ik század végi kelet-európai hangulatot, ám története és lényei egy teljesen más, lazább, vagányabb irányvonalat képviselnek. Mivel úgyis megkérdezi valaki, semmi köze nincs a 2004-es közel nézhetetlen filmhez, a főszereplő nem is az "eredeti" Van Helsing, hanem a fia, aki ugyancsak apja hivatását űzi. És mivel a főszereplő ennyire kötött, talán nem is ér annyira meglepetésként senkit, hogy induláskor nincsenek választható osztályok. Mindenki abba az irányba építi a karakterét, amerre szeretné, a lehetőségek érdekes módon egyszerre kötöttek és tágasak.

Ha csak felszínesen vizsgáljuk meg Van Helsinget, két fő irányvonal rajzolódik ki, vagy közelharci, vagy távolsági támadásokra specializálódhatunk. A mágia is ezeken keresztül jelenik meg, ha a kapcsolódó tulajdonságokat és képességeket fejlesztjük, varázspontba kerülő támadásokat használhatunk hatékonyabban, de ezek forrása ugyanúgy a kardunk vagy a lőfegyverünk lesz. Érzésre tehát a mágia nem külön ág, ha azonban a számok oldaláról a "speccelést" nézzük, ez is működőképes opció.

Mivel nincsenek karakterosztályok, az egyetlen lehetséges megoldásnak az bizonyult, hogy minél több különböző fejlesztési réteget építettek be, ezzel biztosítva, hogy egy pillanatig se érezze úgy senki, hogy nincs egyszerre legalább öt terület, ahol képes fejlődni és erősebbé válni. Nem sok hiányzott, hogy átessenek a ló túloldalára, annyi különböző, de egymást jól kiegészítő mechanikát pakoltak egymás mellé, a tulajdonságok és képességek fejlesztése mellett powerupok, perkök, aktív és passzív hatások mind-mind külön befolyásolják a hatékonyságunkat.

Ezen a ponton pedig tíz perc egyhelyben toporgás után szégyenszemre feladom azt a célkitűzést, hogy idegen szavak nélkül menjek tovább, és így már nyugodtan le merem írni, hogy a tárgyrendszerből pedig természetesen sem az enhance-olás, sem a slotos megoldások, sem a random vásárlás nem maradt ki, a forge pedig alap. Mivel az összes lehetőség szépen illeszkedik egymáshoz, így semmiképpen sem lehet negatívumként felhozni azt, hogy mindent bele alapon emelték át ezeket a műfaj nagyjaiból, működik, és ez a lényeg.

Többen csalódottan fogadták azt, hogy egyszerre csak két képességet lehet beállítani fegyverenként, a billentyűzet biztosította lehetőségek nyilván sokkal többet is megengedtek volna, talán a még idén aktuális XBLA megjelenés miatt alakult ki így az irányítás. Külön dicsérendő azonban, hogy ezt a korlátozottságot is okosan használták ki a fejlesztők, és a képességekhez köthető extra hatások (itt powerupoknak hívják őket) bekapcsolásával ezt is jóval színesebbé tették.

És a fejlesztés még itt sem áll meg, Lady Katarina személyében ugyanis egy állandó társat is kapunk magunk mellé. Ő tulajdonképpen egy teljesen önálló karakter saját fejlesztésekkel, képességekkel és beállításokkal, mindenben egy kicsit egyszerűbb Van Helsingnél. Ha kell, a tárgyakat szedi fel helyettünk, ha pedig csatában kell kisegítenie minket, akkor is igen hatékony tud lenni, szellemként pedig csak időlegesen tudják őt az ellenfelek száműzni a csatatérről. A játék első felében kísérletezzünk bátran, hogy milyen irányba akarjuk fejleszteni, aztán ahogy lehetőséget kapunk rá, nyugodtan osszuk újra az összes pontját, egyáltalán nem minden szerepben állja meg ugyanis a helyét. Én távolsági főkarakter mellé tanknak szántam őt, de a játék utolsó harmadában szegény már csak esett és kelt, hatalmas veréseket kapott két másodperc alatt a sűrűben. Az ő szerepe nem is feltétlenül a harc szempontjából fontos, egyszerűen hangulatilag is kell mellénk egy ilyen figura, utólag el sem tudnám képzelni nélküle a játékot. Katarina ugyanis rendkívül karakteres, jól megírt beszólásaihoz tökéletesen illeszkedik a nagyszerű szinkronhang, összességében tényleg hamar olyan társsá válik mellettünk, akire nem csupán eszközként tekintünk.

És nem ő az egyetlen, aki rendelkezik az említett erényekkel, a humoros, kiválóan megírt szövegek, a rengeteg easter egg és a tökéletes szinkronhangok ugyanis olyan egyedi hangulatot kölcsönöznek a Van Helsingnek, ami eddig ezt a stílust nem igazán jellemezte (a Deathspankre hasonlít is, meg nem is, annak az idiotizmusa hiányzik belőle) . Mindehhez pedig olyan zenei aláfestés jár, amibe egyszerűen képtelenség belekötni, a vizuális elemekkel ugyanis olyan kombinációt alkot, ami egyedülálló, zene és kép egymást támogatva okoz audiovizuális katarzist.

A tizenöt órás játékidő és az idegen szóval magas "production value"-nak nevezett minőség mellett egészen meghökkentő a tízeurós árszabás, ennél barátiabbra sehogy nem tudták volna belőni.

Akad néhány fura tervezési döntés, pl. Lady Katarina elküldése a boltba és a kezelőfelületre kitett ingyenes town portal gomb együtt kicsit érthetetlen, mint ahogy az is, hogy miért kapott azonos színt a hölgy és az ellenfelek életerő csíkja. De ezek apróságok, ezeknél jóval nagyobb probléma, hogy sem endgame, sem new game+ nincs. Mivel a kipucolt területeken nem termelődnek újra az ellenfelek, ezért korlátozott számú lehetőség van csak a fejlődésre és az erősebb tárgyak szerzésére, ha mindennel végeztünk, akkor tulajdonképpen egy üres világ vár ránk, és az egyetlen lehetőség a multizás marad, ahol azért még eshetnek olyan tárgyak, amilyet pont szerettünk volna. De a közös élményen kívül igazából nincs miért, hiszen hová fejlődjünk, ha elfogynak az erős ellenfelek? Több arpg-ben az utolsó órák már arról szólnak, hogy a játékos felkészül az újabb menetre, tovább optimalizálja a karaktert, fejben már elképzeli, hogy milyen keményebb kihívások ellen fogja kipróbálni önmagát. Itt ez az élmény hiányzik, és sajnos az utolsó néhány területre egy picit ki is fárad a játék. Egy-két szerencsétlen beállításnak köszönhetően kicsit illúzióromboló tud lenni az, ahogy látjuk az ellenfeleket a következő sarkon, ahogy egymás sarkára taposva állnak és várnak, hogy odamenjünk, majd néhány méterrel arrébb egy ugyanilyen csoportosulást látunk nézelődni.

Ez az a pont egyébként, ahol a leginkább meg fog oszlani a játékosok véleménye. Aki csak számokban, karakteroptimalizálásban és nehézségi körökben szeret gondolkodni, valószínűleg nagy csalódással fog felállni a végén. Aki képes egyszeri élményként kezelni, az jó eséllyel csak kellemes pillanatokkal lesz gazdagabb. A Neocore ugyanis megtett mindent, hogy az egyszeri kirándulás több mozzanata is beégjen a fejünkbe, talán jobban, mintha más játékban hetedszer jutnánk el ugyanarra a pályára. Az, hogy bizonyos területeken többet, máshol kevesebbet ad a műfaj sztárjainál, sokkal inkább egyedivé teszi és kiemeli a tömegből, mintsem hagyja elveszni benne.

A Van Helsing rendkívül professzionális, ugyanakkor szívvel-lélekkel összerakott alkotás, amely egyértelműen piacképes kell, hogy legyen minden szempontból. Remélhetőleg a piac is így gondolja.