Nintendo 3DS XLTeszt

A halál és az adók mellé nyugodtan odatehetjük a Nintendo kézikonzol-revíziókat, mint az élet nagy bizonyosságát. A nagy öreg GameBoy óta a nagy N minden handheldje számos ráncfelvarráson esik túl, amelyek tempója sokakat arra késztet, hogy az új gép bejelentésekor már beavatottként legyintsenek: „Áh, majd megveszem a következő változatot.”

Alig egy évvel a nemzetközi premier után most itt a 3DS első továbbgondolása, az XL. A játékkínálat tisztességes ütemben gazdagodik, bővülnek az online közösségek, már Budapesten sem annyira meglepő esemény egy StreetPass találat, így a 3DS nagytestvérének megjelenése kiváló alkalom, hogy immár a korai kétkedők is megtapasztalják a szemüvegnélküli 3D játékélményt, méghozzá eddigi legjobb formájában. Meglévő „kicsi” 3DS-ünket azonban nem feltétlenül akarjuk majd gondolkodás nélkül becserélni.

A 3DS XL valójában nem tekinthető igazi revíziónak, inkább kisebb kitérőnek, hisz emlékezzünk vissza, mennyivel többet adott elődjénél pl. a DS Lite vagy a DSi. Ehhez képest az XL „belseje” jórészt változatlan, a sokak által várt második analóg korongot hiába keressük, a kamerától ugyanazt a szerény teljesítményt kapjuk, amit az alapváltozatnál, a képernyők nagyobb méretéhez pedig nem csatlakozik nagyobb felbontás.

Sőt, a konzolt kezünkbe véve anyagminőségben sem érzünk javulást. Sehol az alapmodell fényes ujjlenyomat-álló borítása, az agresszívebb éleket szerényebb domborulatok váltották, belül pedig a DS Lite fapados matt műanyaga fogad minket.

Azonban már a felnyitás pillanatában feltűnik a jelentősen masszívabb csukló, amely immár több pozícióban, különösebb lötyögés nélkül, stabilan rögzül. A stylus visszatért méltó helyére a gép oldalában, jelentősen megkönnyítve a hozzáférést; a D-pad és minden gomb egészségeset hízott, kétségkívül kényelmesebbé téve a játékot; az elsőre nem túl figyelemreméltó borítás két nap intenzív tesztelés után is kívül-belül makulátlan; a felső képernyőt pedig az eredeti 3DS-sel ellentétben végre hatékonyan védik a karcolódástól a kis gumiütközők.

Mindezek persze együttesen sem fognak akkora figyelmet kapni, mint az új, az eredetinél 90 százalékkal nagyobb kijelzők. A rövid bootolás alatt felidézzük a bejelentés óta eltelt idő során eleresztett összes szitkot a kényes gamer-szemeinket fűrészként kínzó recék miatt... majd a menü bőkezűen fel is kínálja azokat. Aztán elindítjuk az Ocarina of Time 3D-t, és mindent megbocsátunk. Tulajdonképpen jelen teszt ennyiből is állhatna: nagyobb képernyőn jobb játszani, adj ki pénzt a 3DS XL-re.

A tesztnek még nincs vége, a következő oldalon folytatjuk!

Nem véletlenül az Ocarina 3D-t hoztam fel példának. Egyetlen nagy, a 3DS hardverhez köthető gondom volt ugyanis a játékkal, amely nyilván a nosztalgiából fakad: a több tucat TV előtt töltött óra hatására Hyrule Field felejthetetlen panorámája kényelmetlenül szűkösnek hatott a kisebb képernyőn. Ezzel szemben a 3DS XL képernyője (és persze a jól sikerült remake) már-már az első gyerekkori pillantáshoz fogható élményt nyújtott. A 3DS XL 3D effektje nem csak kényelmesebb a szemnek, de mélyebb, intenzívebb betekintést nyújt a játékvilágba - mintha egy plasztikus digitális diorámát szemlélnénk egy ablakon keresztül. Az optimális betekintési szög nem változott (bár vízszintesen mintha engedékenyebb lenne a 3D), de az erősebb térhatás annyira meggyőző, hogy bizony hervasztó élmény visszatérni az eredeti 3DS-hez.

Bár az alsó képernyő érthető módon másodhegedűsi szerepet játszik a 3DS szoftverek nagy részében, sokan előszeretettel játszanak DS játékokat az újgenerációs handhelden is, és az XL erre is kiválóan alkalmas. Sokkal kellemesebb, szabadabb élmény a nagyobb képernyőn rajzolgatni, sikálni, tapizni, mint az eddigi modelleken, persze a DS XL kivételével.

Más tekintetben ízlés kérdése, hogy javulásként fogjuk-e fel az új képernyők sajátosságait. A kistesó hűvös, kékes alapárnyalata helyett az XL egy melegebb, sárgás tónust ad a megjelenített képnek. Ez ritkán szembetűnő (pl. a menüben), az intenzívebb színkeverékek minimalizálják a hatást, de a két gépet egymás mellé téve egyből észrevehető a különbség. A nagyobb képernyőátmérő sem minden esetben egyértelmű javulás. Az alap 3DS kamerája köztudottan gyengén muzsikál, és az alacsony felbontású felvételeknek nem használ az sem, ha majd' kétszeres méretben tárulnak elénk.

A képernyők mellett a legnagyobb változáson átesett elem a felső hangszórópár, mely jó eséllyel megosztja majd a játékosokat. A 3DS egyik leginkább alulértékelt tulajdonsága a hang meglepően jó térérzete, az XL hangszórói között levő megnövelt távolság csak tovább javít ezen, csakhogy az új felső képernyő mellé nem fértek be az eredeti speakerek, az újak pedig egészen más karakterrel szólalnak meg. A zenelejátszót kipróbálva kifejezetten ijesztő az első benyomás, ugyanis nem csak halkabbnak, de szárazabbnak, laposabbnak is hatnak az új hangszórók, bár az alap surroundról sztereóra váltva némileg javul az összkép. Szerencsére a játékokban már jobb a helyzet, az effektek és zenék lágyabban, de mélyebben és öblösebben dörrennek meg, kellő hangerővel.

Néhány ízlésfüggő újítás mellett tehát az 3DS XL az alapmodellhez képest számos előnnyel kecsegtet, kezdve az átgondoltabb, kézre állóbb konstrukcióval, a DPI-deficit ellenére is ellenállhatatlan képernyőkkel, az olyan apróságokig, mint az eredetinél kétszer nagyobb, 4 GB-os SD kártya. Bár méretéből kifolyólag aligha fogjuk zsebre tenni, a jobb akkumulátornak köszönhetően akár egy órával több időnk lesz kitalálni, hova is pakoljuk legújabb szerzeményünket.

rehynn

*+ Intenzívebb 3D élmény

• Nagyobb, jobb gombok

• Jobb akku

• Masszívabb konstrukció

• Nem jár hozzá töltő

• A képernyők felbontása nem nőtt

• Még mindig nincs második analóg*