Egy kicsit nehéz egy olyan játékról cikket írni, amelyik cirka húsz éve jelent meg. Sokadik nekifutásra sikeredett ez az írás, a sok próbálkozás közül - számomra - az egyetlen járható útnak az tűnt, hogy visszautazzak - legalábbis lélekben - huszonkét évet az időben és így tizenegy-két évesen írjam meg a review-t a Julian Gollop mesterművéről, a Chaos-ról, minden idők legjobb ötödik ZX Spectrum (Your Sinclair) és minden idők negyvennegyedik legjobb (GamesTM magazine) videojátékáról.
22 évvel korábban...
Pár hete Bebe barátom hozott nekem egy kazettát, azt mondta, csak jó játékok vannak rajta, nyugodtan másojam át az egészet magamnak. Hittem neki, és meg is tettem. A hatvan percnyi szoftver másolása (BASF-ról TDK-ra) teljesen meglepő módon kerek egy óra alatt be is fejeződött - a kétkazettás Music Center előnyei ugye! Azt az időt, amit a másolás emésztett fel Barbarianozással töltöttük el, tudjátok ez az a játék, amelyikben két Conan szintű harcos csapja egymást kardokkal, és egy-egy sikeresebb csapás esetén az egyik feje a porba hull. Mikor a másolás véget ért Bebe vett egy nagy lendületet és mindenféle indokokra hivatkozva elsietett. Én beraktam kazettát és gondoltam szép sorban végignézem a játékokat rajta.
A mai napig nem jutottam túl a kazettán levő legelső játékon a Chaos-on.
(52 fordulat hosszan kellett várakozni a betöltésére - ha valakinek ez még mond valamit)
Betöltődött a játék. Első blikkre azt gondoltam, hogy 2-3 perc múlva már a következő játék fog töltődni és a bal kezem már automatikusan orientálódott a reset gomb irányába. Azután elkezdtem játszani. Az első suta, de lelkes próbálkozásaim szép lassan megértésbe fordultak, fellapoztam az angol-magyar kéziszótárban a "disbelieve" és a "goblin" címszavakat és több kevesebb sikerrel lefordítottam az addig érthetetlen részeket a magamnak. Este tíz körül az elszalasztott vacsora és az erélyes szülői ráhatás eredményeképp végül lassan ágyba kerültem. És mágusokkal álmodtam sikeres és sikertelen varázslatokról, szörnyekről, győzelemről és vereségről.
Hogy mi fogott meg ebben a játékban ennyire? A hangulata, a mesterséges intelligencia, a szimpla megjelenés mögött rejtőző tökéletes átgondoltság vagy a csodálatos egyensúly? Talán ezek így együtt.
Boldog világunkban jó és gonosz varázslók uralkodnak az emberek felett. Időnként, amikor üresedés van az egyes uralkodói posztokon a varázslók szakítva a demokratikus dogmákkal nem szavazással döntenek a megüresedett trónszék sorsáról, hanem elvonulnak egy varázscsatáktól sújtott kihalt vidékre és ott a közösen főzött és elfogyaszott bográcsgulyás és az utána küldött néhány fröccs megemésztése után körbe állnak és egy nagy vérgőzös csatába kezdenek.
A csatában minden eszköz elfogadott, lehet egymást átkokkal, villámokkal űzgolyókkal súlytani, gonosz és jóságos erdőket telepíteni, mindent felemésztő nyálka és tűzvészeket gerjeszteni és nem utolsó sorban, sőt inkább elsősorban, mindneféle valós és varázs lényeket (patkánytól a sárkányig) lehet teremteni és az ellenfére uszítani. Élelmesebb varázslók ezeket a teremtményeket illúzióként teremtik meg, elkerülve ezzel a konfrontációt a varázslat nehézségével fordítottan arányos sikerességi rátával, felvállalva viszont annak kockázatát, hogyha valamelyik ellenfele hitetlenkedik (disbelieve, ez is egy varázslat) a szörny létezésében az abban a minutumban semmivé foszlik. Hogy a varázslók biztosítsák az egyenlő esélyeket, hozott anyagból senki sem dolgozhat. A felhasználható varázslatokat sorsolásos szisztémával osztják szét egymás között, ami néha elég kellemetlen helyzetbe sodorhat egyeseket, néha nagyon megkönnyíti mások helyzetét, de a legtöbb esetben egy jól balanszírozott kiinduló állapotot eredményez
A fentieken felsoroltakon kívül jó adag egyéb egzotikus varázslatot alkalmazhatnak még egymás eliminálása érdekében lelkes varázslóink. Röviden párat megemlítve a teljesség legteljesebb igénye nélkül: szuggerálás, mellyel elhappolhatják egymás teremtményeit; felélesztés, mellyel a földön maradt tetemek közül tudunk egyet zombisorba állítani; turmoil, ami a csatatér összes szereplőjét - legyen szó varázslóról, teremtményről, egy kőfalról, vagy akár egy hulláról - véletlenszerűen szétszórja.
"Ne nézz a TV-re, amikor én választok varázslatot"Pár nap múlva elmentem Bebéhez. Igen, mondta, hogy ő sem nagyon játszott mással azóta és mi lenne ha kipróbálnánk egymás ellen is a játékot. Igazából csak beugrottam hozzá suli után visszaadni egy köcsönbe kapott joysticket és siettem volna haza, mert földrajz dolgozatig visszalevő idő bőven a 24 óra alatt volt... este hétkor viszont bejött Bebe anyukája, hogy a szüleim már égre-földre keresnek és jó lenne, ha mielőbb hazaiszkolnék. A Chaos többjátékos (nevezzük multiplayernek) része nagyon jól sikerült! "Ne nézz a TV-re, amikor én választok varázslatot" módon kell elképzelni a közös izgalmakat, melyeket a következő hetekben (szerencsés véletlennek hála nyár elején jelent meg a játék - magyar országon, másolt kazettán - így a vakációra esett a Chaos láz) többedmagunkkal nagyon sokszor átéltünk. Nem voltak ritkák a hosszú órákig tartó négyes-ötös csatározások sem, sok pikkszalámis szendvics és málnaszörp betermelése mellett!