![[Teszt] Star Wars: Dark Forces Remaster - E chu ta! Megint egy újrakiadás, amiről kár lemaradni!](/~thumbnail/dark_forces_remastered_key_art_lead_intro_picture_image_screenshot_.jpg.cvsak.k.article-00-1a-v8.3nm7sea.jpg)
A Dark Forces kapcsán két személyes sztorim van. Az első ott kezdődik, amikor köpködve ültem be a Rogue One vetítésre, mondván: a Halálcsillag terveit fákin’ Kyle Katarn lopta el a titkos birodalmi bázisról, nem holmi nyekenyóka zsoldoscsapat. Persze a film után megtértem, a Rogue One-t azóta is az egyik legjobban sikerült Star Wars tartalomnak gondolom az ezredforduló után. A másik történet pedig valamikor még az ezredforduló előtt történt. A 486DX2 masinámra megérkezett a Dark Forces, én pedig két-három pálya után kőkeményen lepattantam róla, pedig minden, tényleg MINDEN elém kerülő LucasArts és Csillagok Háborúja játékot zabáltam, egészen odáig.
Hogy ez miért történhetett, arra a lenti okfejtésben keresem a választ. Mindenesetre a Dark Forces-t sokan megosztó alkotásként kezelünk a mai napig is. Sokan imádják, egyfajta Star Wars relikviaként tekintenek rá a Legendák korából. Egy olyan ereklyének ami képes volt alternatívát kínálni a Doom klónok tengerében, és emellett a ritkaságszámba menő, mégis szupersztár Star Wars játékok sorába is illeszkedett. Mások pedig megkérdőjelezik az FPS erényeit, illetve néhány tervezői döntésen csámcsognak a mai napig. Hol az igazság?
AZ ERŐ VELE VAN
Kezdjük azzal, hogy mit is csinált ügyesen a Dark Forces. Tulajdonképpen elég sok mindent. A játék tudta kezelni az ugrást, a fel-le tekintést, sőt a „szoba-szoba felett” trükkel is előremutató dolgokat produkált. Például hidakat épített, magaslatba emelkedő csarnokokat, folyosókat húzott fel, ami később sem volt egyértelmű mutatvány. A falakról pattogtak a lövedékek, a sötét folyosókon villogtak a plazmapuskák. A DF, szerencséjére, egy olyan időszakban érkezett, amikor a Star Wars tartalom sem volt mindennapos. A Dark Forces akkor kánonnak számító sztorival kínálta meg a rajongókat, nevezetes karakterekkel (Jabba, Boba Fett), ismerős formavilággal, zenével és atmoszférával kecsegtetett. Ha ma is elindítod az eredeti Dark Forcest és azonnal érzed, ahogy a klasszikus Star Wars hangulat bekúszik a bőröd alá. Ez pedig ünnepi kiváltságnak számított a kilencvenes évek közepén. A Dark Forces fegyverjátéknak van dinamikája, vagy inkább úgy mondom, jellegzetes húzása. Mindegyik fegyónak lehet, illetve van is szerepe az adott ellenfelekkel szemben. A pisztoly lassú, de pontos. A rohamosztagos sugárvető meg 95-ben is hozta a mémnek megfelelő formát. A csípőből tüzelés érzése varázslatos és közelről hatékony, de középtávtól messzebbre célozni vele reménytelen. És ez pont így van jól.
Lucasarts játékhoz méltó módon a Dark Forces remek átvezetőket is fevillantott. Voltak CG-animált pillanatok, és kézzel rajzolt, egymással klasszik LucasArts stílusban beszélgető karakterek. Az ismerős dallamok mellett saját témákat is felvillantott a játék, és mindezt egy dinamikusan változó audio-motor kezelte, ami az eseményeknek megfelelően adagolta a zenék akcióhoz illeszkedő szekvenciáit. A játék pályatervezői is próbáltak újítani. Fontos látni, hogy akkoriban kevés játék próbált meg hihető környezetet alkotni. Funkcionális terepeket. A Dark Forces pedig a maga módszereivel erre ment rá. Sziklába vájt börtönbázis? Jabba hajója? Működő gépekkel teli bánya? Az Executor fedélzete? A Dark Forces elsők között volt, ahol a környezetet értelmezhető léptékben akarták ábrázolni, és nem absztrakt, videojáték-labirintusból indult ki a designer csapat. Legalábbis a munka kezdetekor nem.
DANK FARRIK!
Nem? NEM-E? E CHU TA!!! Hát igen, itt jön be a képbe a Dark Forces talán legrosszabbul öregedő aspektusa. A játék, amely ki akart lépni a Doom-klónok pályadesignjának szemléletéből, végül a komplikált tereprendezésben, az eltúlzott környezeti puzzle feladványokban próbált kiteljesedni;0 ebben a szemléletben pedig visszatért az elemi agyzsibbasztáshoz. Röviden, a Dark Forces labirintusaitól labirintusabb labirintusokat keresve sem fogsz találni. A készítők ráadásul rá is játszanak erre a mókára. Ha a csatornában többfelé ágazik az út, ott egy fél órán keresztül tartó, sötétben és szarban való tapicskolás vár, ahol a járatokat többször is végig kell baktatni, mire rájössz a labirintus logikájára. Ha több emeletre kiterjedő liftet látsz, garantált az emeletek közötti cikázás, oda-vissza. Hajóval érkezel a helyszínre? No, ott vissza is kell baktatni a térkép végétől az elejére, mert a helyszínt el is kell hagynod, miután mondjuk megszereztél valamit. Ha birodalmi telepen jársz, rájössz, hogy a birodalmi építészek perverz módon szeretik a válltól-vállig keskenységgel bíró beugrókat, és a világ működése szempontjából teljesen értelmetlen, csak a játékmenet bonyolításáért felelős folyosórendszereket. A szándék és a végső megvalósítás ugye… Ráadásul van a Dark Forces designjának két másik jellegzetessége is.
A 14 pálya talán kevés, talán sok. De ezek változatossága egymáshoz képest valóban erős, minden szintnek más hangulata van. Viszont ez azt is magával hozza, hogy a szinteken belül korlátozott mennyiségű változatosságot (csúnya angolsággal: assetet) bírt el a fejlesztés. Az indusztriális terepeken a fali minták szokatlanul sűrűn ismétlődnek, ami a bolyongást, eltévedés érzését is csak tovább rontja, és az egyértelmű útjelzés a sormintában felhányt fali paneleken túl. A sebesség, pláne 120 FPS mellett, szédítő. Ha sétálsz lassú, futva viszont garantált a motion-sickness. És ha ezt a két dolgot összerakod, még olyat is fogsz látni, hogy a karaktered pont akkora sebességgel fut, ahogy ismétlődnek a fali tapéták. Többször is előfordul, hogy másodpercekig szaladsz, miközben a fal textúrája „áll” melletted. Ez piszkosul émelyítő tud lenni. A Dark Forces pedig tényleg a Csillagok Háborúja „darkos”, setét oldalát tárja eléd. Olykor már-már a kor Doom-klónjainak megfelelően karcolós, horrorisztikus oldalát. A csatorna vaksötét bendője hemzseg a dianogáktól. Talay lerohant bázisán minden sarokban csontig égetett Owen bácsik és Beru nénik fekszenek. A több fázisban bemutatott Dark Trooperek megjelenése még akkor is rettenetes, ha mai szemmel nézve egyszerű a dramaturgiájuk. Nem csoda, hogy gyerekként lepattantam a játékról; a Dark Forces az útvesztőivel, gyors tempójával, nyakatekert feladványaival és sötét hangulatával simán át tudott billenni a nyomasztó, egyenesen fárasztó hajszába. De a fentiek összessége egyben teljesen egyedi, sokszor előremutató kotyvalékot kínált, aminek 1995-ben varázslatosnak is számított.
DON’T GET COCKY!
Na, itt jön képbe, hogy a mostani kiadvány egy remasterhez méltó módon hozza a régi tartalmat, de modernizált körítéssel. A felújítást nem érheti egy kósza blaster-lövedék sem. A Nightdive alaposan belemászott a kódba, és gyakorlatilag minden elemét újraépítette a Dark Forces-nak. A játékot átrántották Kex motorba, mindeközben az eredeti engine alatt is futnak az események - menüből bármikor válthatunk egyik formából a másikba. A felújított Nightdive verzió ismét úgy prezentálja a játékot, „ahogyan szeretnénk emlékezni” annak vizualitására. Méretes tévén is éles, gyors kép a jussunk, felhúzott spriteokkal, kisimított-felskálázott textúrákkal. Mindeközben az eredeti jellegből semmit sem veszítünk. Amit látni kell, az látható – ahol sötét van, ott direkt van sötét. Meglepő, de van egy szemtelen bája annak is, hogy a régi, darabos megjelenítéssel játsszuk a címet, pláne egy modern kijelzőn a nappali közepén. És valahol ez a mostani Nightdive kiadásnak is a legnagyobb erénye. Magamtól valószínű sosem tértem volna vissza DosBox-ban komolyabban baszogtatni a játékot. De így, hogy az Xbox Series kirakja az OLED tévémre, miközben jönnek az acsik, működik a kontrolleres irányítás, van egy csomó extra, tervrajz, még egy korábban kimaradt pálya is a játékban… Így égett bennem a tűz. Az az érzés, hogy nem maradhat ki ez a mára játéktörténeti klasszikussá érett darab a pályafutásomból.
A Nightdive egyszerűen megkerülhetetlenné teszi a letűnt korok címeit. Tök mindegy, hogy Star Wars rajongónak tartod magad. Végigvitted már százszor a játékot, vagy épp ellenkezőleg, lassan harminc éve backlogban tanyázik a Dark Forces. Most itt van újra közöttünk, és ránk tör a FOMO, a Sith átokban áztatott ősi félelem, hogy nem maradhatunk ki ebből az újrázásból.
És legyen bármennyire is öreges, megosztó, vagy éppen zseniális a Dark Forces eredetije, a mostani kiadvány a gyűjteménybe kívánkozik. Ha megveszed, szinte biztos, hogy küzdeni fogsz vele. Hogy nem pihenésből, vagy laza levezetésből fogod játszani, még akkor sem, ha fejben megvan a játék 14 pályájának megoldása. Hanem azért, mert a Dark Forces egy olyan házi feladat, amit nem hagyhatsz megoldatlanul. Egy olyan kapcsolódás a geek hobbiverzumodban, ami összeköti a Star Warst, a boomer-lövöldéket, a retrót, a kilencvenes évek CD-ROM emlékeit, a LucasArts-hagyatékot… nagy levegő… az ITT ÉS MOSTTAL. Valódi Jedi, intuitív üzleti zseni, aki rájött erre a dimenziók közötti közös nevezőre, erre a kényelmes átjáróra. A Nightdive azonban nem csak ravasz kalmár, hanem műszakilag is igényes játékos, aki az újrakiadással ismét megmutatja, miként lehet a nosztalgia trükkjeit technikai botlásoktól mentesen kivitelezni. Várjuk a Jedi Knight: Dark Forces 2-t is. Lássuk, abból mit tudtok kihozni!
PLATFORM Playstation, Xbox (tesztelve), Switch, Windows
KIADÓ Nightdive FEJLESZTŐ Nightdive / Lucasarts
MEGJELENÉS 2024. február 28. ÁR 30 EUR
Képek forrása: Reddit, PlayStation Blog