Life is Strange: True Colors Wavelengths DLCTeszt

Röviddel az alapjáték megjelenése után gyorsan megérkezett a Life is Strange: True Colors DLC-je is, a Steph Gingrich haveni mindennapjaira koncentráló Wavelengths. Mondhatnánk, hogy Steph a rajongók kedvence volt, ezért nem véletlen, hogy rá koncentráltak a kiegészítőben, a valóság ugyanakkor az, hogy nyilván már a True Colors kiadása előtt egy évvel tudták a fejlesztők, hogy ő kapja a különálló sztorit, mint érdekes karakter. Itt rögtön álljunk meg egy szóra, mert "érdekes karakter" az új Life is Strange mércéjével mérve nem abból lesz, aki a legmeglepőbb módon viselkedik vagy a legkomplexebb személyiséggel bír, hiszen a játék mind a történettel, mint a megjelenített személyekkel a mindennapiságot képviseli. Jó kérdés tehát, hogy elég érdekes-e Steph, a helyi rádió DJ-je és a lemezbolt vezetője ahhoz, hogy a mindennapjaiba való betekintés megérjen nekünk három órát.

Ez a három óra ráadásul végig a lemezboltban, a rádióstúdióban és az üzlet mögötti raktárban játszódik, ráadásul olyannyira magányos kalandként, hogy személyesen nem is fogunk találkozni senkivel. Vezetjük a műsort, lemezeket válogatunk, tinderen megpróbálunk partnert találni magunknak, megszelídítünk egy cicát, szerepjátékozunk, szerzünk egy dalt és néha rendet rakunk a boltban. Ez így önmagában meglehetősen ingerszegénynek érződik, de nem véletlen: mindent alárendeltek a bemutatott szereplő múltja, háttere és személyisége bemutatásának. Negyedéveket ugrálunk előre az időben és éljük át azt, ahogy Steph, otthagyva a nagyvárost és együttesét megpróbál beilleszkedni a haveni közösségbe. Egyéni hangjával hamar utat talál a hallgatók szívéhez, szemmel láthatólag mindenki kedveli a főnökétől kezdve a szűk és tágabb baráti köréig. A nagy boldogságból azonban nem lesz konfliktus, éppen ezért ahogy haladunk előre a sztoriban, hiába alakul minden egyre szebben, egyre jobban ráérzünk, mennyire magányos Stephanie.

És miért érzi mégis rosszul magát a bőrében? Egyrészt a múltja még mindig kísérti (a legelső Life is Strange áldozatai a barátai voltak, így lesz ő is bedrótozva a kánonba), másrészt hiába talál barátokat, az összes tinderes próbálkozása kudarcba fullad. A helyi közösségbe betagozódik ugyan, de valahogy végig távolságtartó marad mindenkivel szemben. Az egy éves keresztmetszet, amit az életéről kapunk, valóban kiterjed szinte mindenre, a kamaradrámás megoldások ellenére tényleg bepillantást nyerünk mindabba, amivel a napjait tölti (amit nem látunk, arra is találhatunk utalásokat a telefonján), arra tehát nem lehet panasz, hogy a karaktert egydimenziósan közelítették volna meg. Ami mégis fájó, hogy pont az alapos ábrázolás miatt a végén se teljesen érteni, hogy mi baja van a világgal és miért nem boldog azzal, amit elért. Úton-útfélen érezzük, hogy mennyire szereti őt mindenki, valami mégis nagyon hiányzik neki, csak épp az nem tiszta, miért nem nyúl ki érte határozottabban.

A Wavelengths sokkal-sokkal komótosabb, mint a True Colors volt, ezért kizárólag annak ajánlható, aki kedvelte annak az egyszerűségét, jó értelemben vett földhözragadtságát, és emellett még kíváncsi is az egyik fontos szereplő háttértörténetére. Ez a fajta rajongás azonban nélkülözhetetlen az élvezethez, önmagában ugyanis nem működik a kiegészítő. Mondjuk ezért is hívják valószínűleg kiegészítőnek.